15. fejezet

Sziasztok!

Kicsit korábban hoztam az újat, Bia kérésére :) Remélem nem bánjátok :) Mindenkinek kellemes hetet, és köszönöm a kommentet :D

Puszi mindenkinek: Evalight

Emma szemszöge

Miután ez megtörtént, hallottam, hogy a zuhanyban csobog a víz, úgyhogy lustálkodtam még egy kicsit, kezemet Adam fölé simítottam… Egy ideig vártam, de úgy látszott, hogy alszik. Legtöbbször evés után van ébren, és egész nagyokat tud rúgni. Nem éppen kellemes érzés, amikor rossz helyre rúg a baba, viszont amikor aprókat mozog, és látszik a pocimon, ahogy szinte hullámzik… nos, az minden szenvedést megér.

Felkeltem, hogy kinézzek az erkélyre, miután belebújtam Erik kardigánjába, így már nem is fáztam volna.

Aztán meghallottam a halk lépteket, de nem fordultam hátra. Halk szava kuncogásra késztetett.

-         Jövök! – kezeit derekamra, és hasamra csúsztatta, magához ölelt, és állát vállamra támasztotta. – Jó reggelt, Szerelmem!

-         Szia! Futni voltál? – kezemet a mellkasára helyeztem, miközben felé fordultam, de egy percre sem eresztett el.

-         Igen, el is fáradtam rendesen. – újra magához ölelt, és csókot lehelt állam alá, majd nevetve suttogott fülembe. – Most már szabad?

-         Szabad! – mondtam, és ajkaimat övére nyomtam, miközben karomat nyakába fűztem. Még szorosabban ölelt, ha az lehet, és nedves hajába túrtam. – Hiányoztál!

-         Én is szeretlek! – sóhajtva hagytam, hogy egy újabb édes keringőre hívjon. Finoman kóstolgattuk egymás ajkait, miközben a kezét vállamról a baba fölé csúsztatta.

Sokáig csókolóztunk még, aztán bekapcsoltuk a tegnapi filmet. A végén már aludtam, és éreztem, hogy Erik lágyan simít végig a hajamon, állát fejemen nyugtatva. Mikor összefűztük az ujjainkat, megint megmosolyogtatott, hogy menyasszony vagyok. A gyűrűm most is rajtam volt, mint mindig, és a film alatt Erik azt birizgálta. Ideje volt felhozni az esküvő, és a baba dolgot. Egy kicsit elgondolkoztam, és számolni kezdtem. Ha Adam most majdnem öt hónapos, akkor júniusban fog születni? És még semmit nem kezdtünk el csinálni a szobájából? Kicsit kapkodni kezdtem a levegőt, és Erik kezét is erősebben szorítottam.

-         Mi a baj? – mormogta a fülembe, aggodalmas, de mégis nyugtató hangon.

-         Júliusban fog születni, ugye? – kérdeztem, miközben a homlokomat ráncoltam. Igazából nem volt miért aggódnom, ha most még mindent beszerzünk gyorsan, de… mégis.

-         Igen, elvileg. De mi van?

-         Hát még semmit nem vettünk! Igaz, még múltkor vettem egy pici rugdalózót, de az csak egy! Hogyan…

-         Csak a magad nevében mondd, hogy nem vettél semmit! – hamiskásan mosolygott, és halkan felkacagott.

-         Te vettél valamit?

-         Megmutatom, gyere! – felcsillant a szeme, miközben kikászálódtunk az ágyból, és elkapta a kezemet, magához rántott, egyik kezét a derekamra tette, másikkal a kezemet tartotta. – Táncolsz velem?

-         Mondtam már…

-         A múltkor is milyen jól ment! Naaaa… légyszi! – halkan sutyorgott a fülembe, miközben megtettük az első lépéseket. Elvörösödtem, de hagytam magamat úgy vezetni, mint a gyerekeket. – Látod, milyen jól megy. – egy váratlan mozdulattal karjára fektetett, és hajam szinte a földig lógott, annyira leengedett. Komolyan a szemembe nézett majd elvigyorodott.

-         Ha most lenne rózsám, odaadnám neked! – nevettem, miközben talpra állított, és kitáncolt velem a szobából. Végül már nem is keringőztünk, hanem tangóztunk, néha úgy osontunk, mint egy titkos ügynök, és Lena kérdőn vonta fel a szemöldökét, amikor rózsával a számban (amit Erik az erkélyen szakított le) eltáncoltunk az ajtaja előtt, aztán meghallottuk harsány kacagását.

-         Itt is vagyunk, táncos hölgy. – egy kört tettünk, igazából a szobánktól kétajtónyira volt a meglepi. – Szemeket lecsukni. – tenyerét a szememre simította.

-         Nem bízol bennem? – nem felelt, csak eltűrte a hajamat, és csókot nyomott a vállamra. Borzongni kezdtem, mire halkan felnevetett.

-         Még két lépés… kinyithatod!

Enyhe festékszag csapott meg, amikor beléptünk a halványkék szobába. Még egyet előreléptem, és meglöktem az rácsos kiságy felett himbálózó díszeket. A fal túlsó végében fali díszek, matricák voltak a falon, itt pedig egy-két kép volt. Erik egész végig itt volt mögöttem, kezét derekam köré fűzte, és szórakozottan babrálta egy tincsemet.

El voltam ámulva… olyan szép volt a szoba… és a kiságy, egyszerűen fantasztikus. Átvezetett a mellette lévő szobába, ahol egy bölcső, egy szekrény, és egy komód állt, meg rengeteg játék. Nem bírtam semmit sem szólni, csak áhítattal néztem körbe újra.

-         Ezt az egészet… te csináltad? – sikerült elszakítanom a pillantásomat a fenyőbútorról, a takaróról, és minden egyéb csodás dologról, hogy vőlegényem szemébe nézhessek.

-         Tetszik? – mellkasára hajtottam fejemet, és beszívtam az illatát.

-         Nagyon… nagyon tetszik! El sem tudom mondani mennyire. – tényleg gyönyörű volt minden, és a színek is kellemesek voltak. – Mikor csináltad? 

-         Éjszaka, és néha nappal.

-         Varázslatos! A baba biztos boldog lesz itt… egy mesés apával. – mosolyogva néztem fel rá, keresve a megfelelő szavakat.

-         És egy ilyen meseszép, tündére anyuka mellett. Hogy ne lehetne az? – újra nyaka köré fűztem karomat, és szorosan magamhoz öleltem.

-         Ígérd, meg, hogy ezentúl együtt fogjuk berendezni, jó?

-         Ha szeretnéd, már most is elkezdhetjük.

Persze, hogy szerettem volna, hiszen annyira vártam már, hogy megszülessen, hogy a karjaimban tartsam a kicsi Adamet, egy pici emberkét…

Hát megfogtam egy adag plüsst, játékot, és áttáncoltam a szobába. Egy nyuszit a sarokban lévő fotelhez tettem, kellemes kontrasztot képzett drapp színe a barna anyaggal. Erik betolt egy másik komódot a szobába, és a fal mellé illesztette, majd annak a tetejére is plüssöket pakoltam.

-         Ez pelenkázó lesz! – mondta elnézően.

-         Oké. – felkapva a rajta terpeszkedő óriás kacsát, szerelmem kezébe nyomtam. – Akkor ezt rakd fel a szekrény tetejére, légyszi.

-         Áthozod a kistakarót? Ott van a sarokban. – mire visszaértem, felrakta a kacsát a szekrényre, majd gyors csókot nyomva homlokomra a takarót a pelenkázóra tette. – Köszönöm, Szerelmem!

-         Mikor vetted ezeket? – mutattam a játékokra.

-         Internet! – válaszolta vigyorogva, és kezével végigzongorázta arcom minden egyes négyzetcentiméterét, így apró kisüléseket okozva testemben mindenhol.

-         Mikor megyünk vásárolni? – teljesen fel voltam dobódva. Annyira tetszett ez az egész… varázslatos szoba volt, mintha egy mesében lennék. Tulajdonképpen, amennyire csodás az életem, talán abban is élek.

-         Ma még nem, talán holnap, ugyanis ágyban volna a helyed. Még mindig nem fejeztük be a filmet.

-         Mivel két részes. – mutattam rá, de pimaszul visszavágott.

-         Háromszor kezdtük el nézni, emlékszel? Csak mindig elaludtál, erről pedig nem én tehetek! – nyelvet öltöttem rá, és átsasszéztam a „rakódós” szobába.

-         Ezt hova rakjam? És mi ez egyáltalán? – egy fa valami volt a kezemben, nem tudtam megítélni, hogy mi ez, de finom fenyő illata volt. Erezete lágyan folyt végig a görbített felületen, hogy aztán a végpontban visszakanyarodhasson, mint egy folyó.

-         A bölcsőhöz van. Fel lehet akasztani, és úgy ringatni. – részletesen elmutogatta, hogy mi hova megy, de igazából nem is azt néztem mit mutogat, hanem hogy hogyan. Izmai szépen kidomborodtak, miközben fel-le mozgatta a kezét, hogy aztán a bölcsőhöz illeszthesse. Gyorsan összeszerelte, villámgyorsan mozogtak kezei.

-         Ezermester. – leültem a földre, a bézs színű szőnyegre, és Erik vállára támasztottam arcomat.

-         Fáradt vagy? – hát az nem kifejezés… főleg, hogy halkan sutyorgott a fülembe, meg-megcirógatva nyakamat, miközben ujjai hajamat fésülték.

-         Egy kicsit… nagyon. – hirtelen tört rám a kimerültség, és alig tudtam nyitva tartani a szememet. Egy lágy, csengő dallamot hallottam meg, és elmosolyodtam. Biztosan egy felhúzható ketyere, ami dallam végén lelassul.

-         Jó éjt… - magához ölelt, lassan ringatózott velem, miközben millió puszival hintette be arcomat, nyakamat, vállamat, és ahol csak ért.

-         Ebédre ébressz fel mindenképpen.

A választ már nem hallottam… úszni kezdtem az álmok végtelen folyóján, lágyan ringva az ölelő karok, és a zene ritmusára.

Hamarosan már teljesen elaludtam…

Az apámmal és a bátyámmal álmodtam, már sokadszorra. Képtelen voltam kiverni őket a fejemből, ahogyan egymás mellett ülnek szótlanul, talán kissé túl ridegen. Túl mereven ültek, ahogy egymás felé fordították a fejüket, és halványan mosolyogtak. Aztán valami megcsörrent. Oda akartam lépni apámhoz, hogy szóljak neki, hogy cseng a telefon, de egyre távolagg kerültek tőlem.

Hirtelen döbbentem rá, hogy hiányoznak. Az én szeleburdi, bolondos bátyám, és a felelőtlen apám. Az anyám is hiányzott. Mindenki hiányzott, akit nem láttam az elmúlt öt évben.

A csengés egyre erősebb lett. Erik telefonja csengett, de ő maga csak most sietett be a szobába. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Nagyon hiányzott a családom.

Vége szakadt a csengésnek, nem is hallottam semmit, ahogy oldalamra fordulva Adam felett volt a kezem. Erik átölelt, és nyugtatóan kezdett mormogni a fülembe…

-         Bocsáss meg, Szerelmem, de elfelejtettem, lenémítani. – nem feleltem semmi, még mindig a semmibe meredtem, újabb könnycseppeket hullatva szememből. – Mi a baj, Emma?

-         Hiányoznak! – ringatni kezdett, mint egy nagy gyereket, és letörölte a sós cseppeket. Egy ideig némán meredtem magam elé, majd határoztam. – Felhívom a bátyámat!

-         Hívd, addig én…

-         Ne, maradj itt velem! – tenyeremmel letöröltem az utolsó cseppeket is, és a telefonomért nyúltam. – Szükségem van rád… szükségünk! – egészítettem ki szavaimat, és nagy levegőt vettem, miközben a mellkasára dőltem. Kicsit izgulva a fülemhez emeltem a telefont, miközben az búgni kezdett. Harmadig csengésre fel is vette.

-         Halló? – megkönnyebbülten lazítottam el izmaimat, hangja hallatán.

-         Szia, Mason… Emma vagyok! – szorongva vártam, hogy szóljon valamit, miközben éreztem, hogy Erik szintén a hasamra csúsztatta kezét.

-         Emma! Szia… hogy vagy? – boldog volt. Legalábbis a hangjából ezt vettem ki. – Mesélj, hogy telnek a napjaid? Hamarosan hazamegyek, meglátogatlak téged. – zúdította mondandóját.

-         Köszönöm, nagyon jól vagyok. Már nem vagyok annyira… beteg. – megkönnyebbült sóhaj. – Nagyon örülnék, ha meglátogatnál minket! – hupsz, ez kicsúszott.

-         Titeket? – meglepődöttséget véltem felfedezni a hangjában, de mintha mosolygott volna.

-         Engem… és a vőlegényemet. – felnéztem Erikre, aki szélesen vigyorgott, és ujjaival hajamat gereblyézte. – És a… az unokaöcsédet. – vártam a válaszát, ami csak nem akart elérkezni. – Tudom, sok ez így egyszerre, ugye?  De boldog vagyok, nagyon!

-         Oh… és mennyi idős az… unokaöcsém? – általában mindent gyorsan elfogad, elég békés ember, de ez minta feldühítette volna.

-         Ne legyél mérges!

-         Emma, olyan fiatal vagy, még nem muszáj elköteleződnöd! Huszonhárom évesen még nekem sem volt családom! Ne rontsd el! – kérlelt, könyörgött, én pedig ellenálltam.

-         Mason, kérlek… mikor jössz haza? Nagyon hiányzol!

-         Holnap!

-         Ne csinálj fesztivált, kérlek! Nagyon fontos nekem… szeretnélek minél előbb látni, és hidd el, nincs korán. – a két évre gondoltam.

-         Ezt hogy érted? – már nem volt dühös, hangját lehalkította, és éreztem, hogy aggódik.

-         Két év. – csak ennyit mondtam. Tudtam, hogy érteni fogja a célzást, de nem voltam szomorú, mert túl akartam élni. És túl is fogom. Erik viszont még jobban magához szorított, és éreztem, mennyire fáj ez neki.

-         Azt mondtad, jobban vagy! – nyögte elfúlón, fájdalommal a hangjában.

-         Mert jobban is vagyok, túl fogom élni! – mondtam ki hangosan sokáig magamba fojtott gondolataimat, egyben Eriknek is üzenve. – értük, és értetek.

-         Emma, most le kell tennem… de holnap találkozunk, jó? A régi háznál, a park mellett. Három órakor, jó? – hadarta sietősen, még mindig fájdalommal tele a hangjában, és igyekeztem érthetően nyökögni.

-         Háromkor a régi háznál! Szeretlek, Mason! – újabb könnycseppek gördültek végig az arcomon, és örültem, hogy felhívtam őt.

-         Én is, Emma! Szia!

-         Szia! – letette, talán már nem s hallotta válaszomat. Mereven tartottam fülemnél a telefont, miközben egyre jobban záporoztak könnyeim.