28. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokára hozom a fejezetet, de most már itt van, és szerintem egész hosszú lett :) 

Ami a történet folytatását illeti... nehéz évem van. Nem tudom, hogyan lesz időm írogatni, de a tanulás az első, szóval aki még suliba jár, fel a fejjel, és ezerrel tanulni :D 

Találjátok meg benne a jót, úgy sokkal könnyebb! 

Mindenkinek kellemes hetet kívánok, Evalight :))

Emma szemszög

Csak néztem a pici babámat, miközben ő mosolyogva kapálózott. Imádni való volt! Fél perccel később rázendített, hogy az egész szint tőle vízhangzott, és nem tudtam elhallgattatni. Ráadásul nagyon fáradt voltam, mert minden halk nyüsszenésére felébredtem az éjjel, és azon filóztam, hogy fog-e sírni, vagy nem. Nem szeretek egy szobában aludni vele, egyfolytában felébredek, bármit is csinál. Eleinte úgy volt, hogy velünk alszik, de rájöttünk, hogy ez nem így működik…

Hiába, nem könnyű szülőnek lenni. Egyik pillanatban még mosolyog a baba, másikban teli torokból sír. Vagy a hasa fáj, vagy éhes, vagy teli van a pelus, és nem tudom mindig kitalálni, hogy mi a baj.

Úgy volt, hogy Erik még délelőtt bejön, de be kellett mennie dolgozni a céghez. És az a rossz, hogy úgy néz ki, ebben az évben nem dolgozhat otthonról! És két hét szabadságot vehet csak ki összesen, ami elmegy az esküvőre és a nászútra. Egyedül leszek egész nap Adammel. Jó, persze, ott lesz Lena, de az mégsem ugyanolyan, mintha Erik is velünk lenne.

Halk kopogást hallottam az ajtó felől, miközben Adamet a karomban tartva ültem a széken.

-          Szia, Susan! – köszöntöttem barátnőmet. Olyan régen találkoztunk már, több mint egy hónapja!

-          Hallottam, mennyire ügyes voltál! – ironikusan mosolygott rám, de azért cuppanós puszit nyomott mindkettőnk arcára.

-          Görcs állt a lábamba, nem én voltam az ügyes. – forgattam a szememet.

-          Hanem a drága urad, aki kihúzott a vízből, ezzel megmentve a szerelme életét.

-          Susan, elmehetnél színésznek! – nevettem hangosan. Adam ezt nem értékelte, és nyüsszögni kezdett. A vállamra véve igyekeztem megnyugtatni őt. – Mi a baj, kincsem? Ej, az a csúnya anyuci megijesztett téged? És most mi legyen? Alukálni kellene egyet! – a szobában járkálva ringattam őt, de nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Kitartóan sírt.

-          Na, mi az a nagy probléma? Mikor kapott enni?

-          Két órája, de ha ez így megy tovább, nem várom ki a három órát. Nem fogom hallgatni egy órán keresztül, hogy ordít. – rázogattam a hátát simogatva.

-          És ha lerakod? – ötletelt tovább.

-           El van kényeztetve. Ha nem rázzák a kis fenekét, egyből ordít, ugye, Adam? Tudom te, mi a jó! – kiköpte a cumit. – Megtennéd, hogy lemosod? Egyfolytában ezt csinálja, és otthon maradt a cumilánc.

-          Persze. – azzal eltűnt a kis fürdőben. – És Erik mikor jön?

-          Csak négy után, szóval addig egyedül leszek nagyjából. Bár Mason és Mrs. Dean is bejönnek meglátogatni engem, de nem lehetnek itt velem hat órán keresztül. Legalább kipihenem magam rendesen. – Susan kijött a fürdőből, és megpróbálta berakni a pici szájába a cumit.

-          Adam bukott. – már megint. Olyan mohón issza a tejet, hogy egyfolytában bukik…

-          Átvennéd, amíg felveszek egy másik hálóruhát? Büdös a tej, ha megszárad. – Susan vállára terítettem a textilpelenkát, és odaadtam a babát. Nagyon szerette, ha nála van, nekem meg már letörött a kezem, annyi ideig tartogattam őt. Hiába, már öt kiló, és csak egyre gyarapodik.

-          Adam, ne sírj már! Mi a gond, mért panaszkodsz úgy? – szűrődtek be a hangfoszlányok a fürdőbe Adam sírása mellett. Már kezdett nagyon fájni a fejem!

-          Megszoptatom, mert ez így nem lesz jó! – vettem át végül. Egyből enni is kezdett, de csak pár percig itta a tejet, utána sírni kezdett. Adtunk neki abból a gyógyszerből, amit a doki felírt hasfájásra, és mélyen reméltem, hogy használni fog.

-          Most két hónapos, ugye?

-          Nemrég múlott el. Hihetetlen, hogy repül az idő. – ekkor Adam megint rázendített. Én már nem bírtam! Éjjel is sírt, nappal is sír, nekem már migrénem van, és… sírni lett volna kedvem.

-          Jól vagy, Emma? – óvatosan mérte fel az arcomat, és a szemében is óvatosság ült. Mintha… egy rossz szótól kiborulhattam volna.

-          Nem, nem vagyok jól. Rohadt fáradt vagyok! – motyogtam a hajamat gereblyézve. Ráadásul a kórház miatt egyébként is nyomott voltam.

-          Akkor lekötöm a figyelmedet, és elaltatom a kicsit.

-          Inkább lerakom. Nem szabad, hogy megszokja, hogy mindig felvesszük, ha sír. Ezzel fog zsarolni minket. – beraktam a kiságyba, remélve, hogy öt percet nyugton tudok ülni anélkül, hogy Adam sírni kezdene, és elkezdtem gondolkozni. – Mivel is akarod lekötni a figyelmemet?

-          Mesélek egy kicsit! – vigyorgott szélesen.

-          Na, csak nem összeszedtél valakit?

-          Attól még messze vagyok, de lehet belőle valami!

És valóban elkezdett mesélni. Leírása alapján eléggé jól nézhetett ki a srác, és kedves is lehetett. Az első randira virágot vitt Susannek, a másodikra pedig csokit. És vacsorázni mentek!

Szerettem hallgatni, ahogy mesélt. Olyan átéléssel mesélt, szinte ott voltam az események hátterében, mintha láttam volna, mi hogy történt. Romantikus fiú lehetett, ha rózsát vitt neki, de nekem furcsa volt, hogy sárgát. A sárga az irigység színe, és ez fel sem tűnt Susannek. Lehet, hogy semmi jelentősége az egésznek, csak én látok bele fura dolgokat.

Alkonyodott.

Elővettem a Mrs. Dean készítette szendvicsek egyikét, és enni kezdtem. Úgy volt, hogy Erik négy után jön, most volt öt óra, és ő sehol nem volt. A Hárpia biztos bennfogta dolgozni.

Néztem, ahogy a narancsszín napsugarak finoman megtörnek a szúnyoghálón, és megvilágítják a baba arcát. Tényleg rá hasonlít – mosolyogtam magamban. Ahogy a kicsit szuszogását figyeltem, én is elálmosodtam, majd leragadtak a szemeim. De bármikor megérkezhet Erik! Azt fontolgattam, érdemes e aludni, tudván, úgysem ébreszt fel, ha beér. Végül győzött a kialvatlan éjszaka miatti álmosság. Elengedtem magam, hagytam, hogy beszippantson az álmok világa, de bár ne tettem volna…

Álmomban a víz alatt úsztam, és süllyedni kezdtem. Ahogy a hideg átjárta a testemet, túl valós volt, túlságosan hasonlított arra az esetre. Hallottam, ahogy Erik szólongat a víz felett, hát felfelé kezdtem úszni, de valahogy nem sikerült. Süllyedtem… Pánikszerű félelem járt át, ahogy kapálózni kezdtem a víz alatt, tudván semmi haszna, nincs, de meg kellett próbálnom értük!

-          Emma… - keltegetett Erik. Hirtelen szippantottam be jókora adag levegőt, és a szemem is felpattan. Csak egy álom volt, csak egy álom volt. – nyugtattam magamat. Jó, de milyen álom! Teljesen készen voltam tőle!

-          Huh! – szuszogtam immár nyitott szemmel.

-          Jól vagy, szerelmem? – érzetem a hangján, a viselkedésén, hogy mennyire óvatos. Az izmai megfeszültek, a keze remegett, és a homloka ráncokba szaladt.

-          Nem, nem vagyok jól. – visszadőltem a párnára. Ma mindenkinek ezt mondtam, nem vagyok jól. A mosolygós énem ma valahogy nem akart előbújni.

-          Mi a baj? – simogatta a kezemet. – Rosszat álmodtál? Csak azért ébresztettelek fel, mert nagyon dobáltad magadat. – igen, ez rá vall. Nem ébreszt fel, csak ha rosszat álmodok, tipikus Erik…

-          Igen, de tényleg nagyon rossz volt. Szinte már félek elaludni, mert tudom, hogy ezt fogom álmodni. Napok óta ezt álmodom! Hogy elsüllyedek a víz alatt, és hogy nem kapok levegőt. – egy kicsit hangosabban mondtam, mint ahogy terveztem, mire Adam nyüsszögni kezdett. Nagy szerencsémre nem kezdette el sírni most az egyszer.

-          Igen… beszéltem erről az orvossal, és azt mondta, hogy ebből a bogyóból vegyél be naponta hármat. – csodálkozva néztem rá.

-          Nem akarok kényszer nyugodt lenni. És nem is leszek!

-          Drágám, ettől majd egy kicsit megnyugszol. Sokkot kaptál a baleset után, és ez egy olyan erősségű nyugtató, amitől jobban fogsz aludni. – magyarázta, a kezében forgatva a dobozt. Kikaptam a kezéből, és kapásból három összetevőt találtam rajta, amit sem terhesség, sem szoptatás alatt nem lehet beszedni.

-          Ezt nem vehetem be!

-          Akkor megkérdezem az orvost, hogy…

-          Erik, nem fogom bebogyózni magamat! Tudom, hogy kissé labilis vagyok, és ingerült, de ez azért van, mert rohadtul fáradt vagyok! – sziszegtem.

-          Meg azért, mert sokkot kaptál. Nem kell sokat bevenned, csak hogy épp megnyugodj.

-          Akkor leszek nyugodt, ha nem akarsz beszedetni velem semmilyen nyugtatót. Azt akarod, hogy megint olyan legyek, mint egy agyhalott zombi? – úgy bámult rám, mintha megbolondultam volna.

-          Oké. Nyugi, nem erőltetek semmit. – nagyot sóhajtva bámultam a plafonra.

-          Bocsi, csak feszült vagyok.

-          Éppen ezért kellene a… mindegy. – állítottam meg pillantásommal. – Szóval, hogy vagy? – éreztem, hogy mennyire óvatos.

-          Ne csinálj úgy, mintha egy félőrülttel beszélgetnél! – nézem rá könyörgőn.

-          Nem, csak… csak… - kikászálódtam az ágyból, Erik egyből tiltakozott, és segíteni akart, de mosolyogva néztem rá.

-          Nem bolondultam meg! – mondtam még egyszer, felé lépdelve. Vigyorogva fogta két kezébe az arcomat.

-          Azt erősen kétlem!

-          Ezt bóknak veszem. És ha én bolond vagyok, akkor te is eléggé az vagy, ha megkérted a kezemet. – motyogtam ajkai közé. Olyan édesen csókolt!

-          Mindig is vonzottak az örült dolgok. Főleg te! – pár pillanat múlva ügyesen visszafektetett az ágyra, mintha nem is mozdulhatnék egyáltalán arról a béna ágyról.

-          Ne csináld már! Három napja nem voltam kint a szabad levegőn! És alig mozogtam, csak vécére járok, vagy Adamet ringatom! Legalább a kórház parkjába hadd menjek le sétálni… - kérleltem. Összefonta a karját szigorúan rám meredve. Egy percig farkasszemet néztünk, majd mindketten elnevettük magunkat.

-          Mit mondott az orvos?

-          Azt, hogy minden nap lemehetek egy kicsit, de vagy ápolónővel, vagy ismerőssel, nehogy valami bajom legyen. – forgattam a szememet. Ez Eriknek persze nem tetszett, úgyhogy megint azzal a „ez nem játék” szemeivel nézett rám. – Igen, tudom, hogy balesetem volt, de te kimentettél! Te egész végig velem voltál, és emiatt nem lett komolyabb bajom! De ha te lennél a helyemben, tuti, hogy nem bírnád ki, hogy egész nap feküdnöd kell. Amikor a bokád kificamodott, akkor sem feküdtél, pedig a doki azt mondta.

-          Az megint más.

-          Miért, miért más? – kérleltem.

-          Mert én vagyok a férfi, nekem helyt kell állnom, és nem szabad ágyban feküdnöm sokáig. Másrészt, mert… mert én nem akarom, hogy komolyabb bajod legyen. – adta be a derekát.

-          Emlékszel? Azt mondtam, hogy végig velem voltál, azért nem lett bajom.

-          De lett, szóval nem elég, hogy én vigyázok rád. Neked is vigyáznod kell magadra, Adam miatt. – törtem a fejemet, hogyan győzhetném meg.

-          Végül is… egy ápolót is megkérhetek, hogy jöjjön le velem. Vagy Daniel is biztos szívesen sétálna. – belebújtam a papucsomba, és elindultam az ajtó felé, várva, hogy bekapja a csalit. Úgyis lejön velem. Egy pillanat alatt mellettem termett, és mosolyogva csókolt arcon.

-          Tudod, hogy lemegyek veled, ugye? – a szekrényhez szorultam, de egyáltalán nem bántam a helyzetet. Mosolyogva temettem arcom a nyakába, hogy minél közelebb legyek hozzá.

-          Persze, hogy tudom. Túl jól ismerlek! – ezzel kibújtam karjai közül, Adamért indulva. Legyőzötten állt leengedett karokkal, a plafonra nézve, és mosolygott.

-          Kiszámítható vagyok?

-          Nyugi, csak nekem! – kivettem a babát a kiságyból, mert itt hagyni nem akartam őt.

-          Hát, ebből még bajok lesznek! – elővette a szekrényből a kardigánomat, és kitessékelt az ajtón.

-          A végén még megijedek! – kacagtam, de bár ne tettem volna, mert Adam nyüsszögni kezdett.

-          Mi az, Adam? Csak nem felébredtél anya nevetésére? Gyere ide apádhoz! – óvatosan elvette tőlem, és én bekopogtam Daniel szobájába. – Én… megvárlak itt.

-          Ne hülyéskedj már, gyere be velem! – sziszegtem rá szigorúan. Nagyot sóhajtva állt mellém. Benyitottam a szobába, ás reméltem, hogy ébren van.

-          Kop-kop! – mosolyogtam Danielre.

-          Sziasztok, hát ti?

-          Csak arra gondoltam, lejöhetnél velünk a friss levegőre egy kicsit. – lehervadt a mosoly az arcáról.

-          Nem mehetek. Elég súlyosak a sérüléseim, és tolókocsival visz majd le hatkor az ápolóm. Bocsi, Emma! – nézett rám őszintén.

-          Semmi baj! Akkor… majd később visszajövök, jó? Nekem már nagyon hiányzik a friss levegő. Aludj egy nagyot addig, még van fél órád! – becsuktam az ajtót, és a lift felé mentem.

-          Nem csípem ezt a srácot.

-          Miért? Pedig olyan rendes! – amíg a liftre vártunk, Adam békés arcát néztem, ahogy nézegeti a világító gombokat, és a fényes ajtót.

-          Van benne valami… nem tudom. Csak nem szimpatikus. – felé fordultam a liftben, és egyik kezemet a vállára tettem.

-          Jó, tudom, hogy nem túl jó a modora, de sokat változott azóta, hogy mi látogatjuk őt. Vár minket, érted? Daniel… rossz társaságba keveredett, ivott, megverték, és megalázták. Ezt elkezdte feldolgozni! – győzködtem. Előreengedett, amikor kinyílt a lift, és a hátsó udvar felé vettük az irányt. Az önműködő ajtó halkan kinyílt, aztán megcsapott a szabad levegő illata. A nap sütött, a madarak csiripeltek, mindenhol emberek beszélgettek a padokon, és egyetlen egy autó sem jött.

-          Már hiányzott a friss levegő, ugye? Te nem bírod sokáig egy helyben.

-          Nem… - mosolyogtam. – Én egy izgő-mozgó ember vagyok, aki imád kint lenni a szabadban. A véremben van. Ezért is szeretek annyira lovagolni veled! – motyogtam csukott szemmel. Éreztem, ahogy a keze lágyan végigsimít hajamon, ahogy magához húz. Egy családot alkottunk immár, és ez engem mérhetetlenül boldoggá tett! Rájöttem, hogy nem kell ahhoz esküvő, hogy tényleg összetartozzunk, csak szerelem, és szeretet kell. – Mondtam már, hogy mennyire szeretlek titetek?

-          Ma még nem mondtad! – csókolt arcon. – Én is nagyon szeretlek, Emma!

Olyan jó volt kint ülni a padon, mosolyogni egy kicsit, és Erikkel lenni. De láttam rajta, mennyire fáradt, bárhogy próbálta elrejteni előlem.

Hazaküldtem, én pedig visszamentem a kórterembe, szigorúan alvásra ítélve. Viszont nem tudtam aludni, hát Adamet pesztráltam.