27. fejezet

Sziasztok!

Hát, egy hét múlva kezdődik a suli, szóval ezentúl nem lesz időm nagyon írni, de megpróbálok majd. Mindenkinek kellemes pihenést kívánok az utolsó szabad hétre :)

Emma szemszög.

Arra ébredtem fel, hogy köhögnöm kell, de annyira, hogy majdnem megfulladtam. Amikor vége lett, fáradtan visszadőltem a párnára, és észrevettem, hogy egy fiú, szembe velem, engem figyel.

-          Azt mondta a barátod, ha felébredsz, hívd fel őt. Bejön hozzád. A telefont az éjjeli szekrényedbe tette. – mondta kissé lekezelően.

-          Ööö… köszi. Egyébként a nevem…

-          Tudom, Emma vagy. – vágott közbe ingerülten.

-          Igen. És téged hogy hívnak? – mosolyogtam erőltetetten, hogy oldjam a feszült légkört.

-          Daniel Johnson. – összevontam a szemöldökömet. Olyan ismerős volt a neve… - A nővérem az osztálytársad volt, Susan.

-          Akkor azért volt olyan ismerős a neved. Talán egyszer még bulizni is voltál velünk egyszer-kétszer, nem?

-          Állat volt. Csak kár, hogy nem ihattam semmit. – röhögött.

-          Szerintem tizenöt évesen még nem is kellett innod semennyit. Sőt, még most sem kellene innod. – dörrentem rá.

-          Nem iszom, oké?

-          Nem most jöttem le a falvédőről. Egyébként is, dől belőled a piaszag. És borfoltos a pólód. – nevettem. Egy kicsit jobban éreztem magamat, feltöltődtem energiával.

-          Le lehet rólam szállni. – kiabált felém.

-          Azért vigyázz, hogyan beszélsz. Egyenlőre én vagyok az idősebb. Egy taknyos tizenhét éves ne beszéljen velem így. – vágtam vissza. Láttam, hogy a szemében megdöbbenés van. Talán még senki nem mondta meg neki így, hogy hogyan kéne viselkednie.

-          Bocs… - motyogta.

-          Miért vagy itt? Nem látszol túlságosan betegnek. – majdnem beszólt nekem, de aztán meggondolta magát.

-          A haverokkal buliztunk, és összevertek engem. Otthagytak a szarban. – horkantott fel dühösen.

-          Talán nem kéne ilyen társasággal lenni. – az állkapcsa összeszorult, mintha igyekezné visszafogni magát. – Miért vagy velük?

-          Csak úgy. – hazudott. Látszik az arcán, ha hazudik, ugyanúgy, mint Susan arcán. Ebben is hasonlítottak egymásra.

-          Hát ha nem akarod elmondani, akkor nem kell. De ha van kedved beszélgetni valakivel, én még egy darabig itt leszek. – hadartam. – Igazából, nekem is meg kell tanulni kezelni a helyzetet, ha majd ennyi idős lesz a fiam, tudjam őt kezelni. Bár remélem, hogy nem fog nagyon bezsongani. Erik nem volt elvadulva nagyon, én egy kicsivel jobban, úgyhogy majd meglátjuk ez is továbböröklődött e. – a fiú rám nézett, hogy mikor hagyom már abba, és elvigyorodott.

-          Mindig ennyit beszélsz?

-          Ha nincs velem senki, akit ismerek akkor igen. Bár téged ismerlek, de… oké, megint sokat beszélek. – sóhajtottam.

Lena szemszög

-          Na, apád hazajött, mit szólsz hozzá? – vettem karjaimba a csöpp babát. Már egy órája sírt, és hiába adtam neki tápszert, nem akarta enni. Mondjuk Adam anyatejes baba, úgyhogy megértem, miért nem eszi.

-          Sziasztok! – mosolygott. – Szevasz, törpi, hogy vagy?

-          Sírósan. Egy órája sír, és nem tudok vele mit kezdeni. – olyan keservesen sírt a baba, hogy még Mrs. Dean is megpróbált segíteni.

-          Nem aludt semmit? – kérdezte, miközben levette a zakóját.

-          Nem.

-          És nem is evett?

-          Semmit. Itt bajok lesznek, ha nem jön haza gyorsan Emma. Nem fog enni semmit. – sóhajtottam. Pedig most tényleg nagy szüksége lenne az anyjára.

-          Nem tudom hogyan lesz, Lena. Emma még nincs annyira jól. – erősen összeszorította az állkapcsát, mintha vissza akarná tartani magát.

-          Hé… jól vagy?

-          Hogy lennék? Majdnem meghalt! Ha nem húzom ki időben, akkor… akkor meghalt volna. – kiabált.

-          Nyugi, így is elég sírós a fiad. Ha még te is feszült vagy akkor még jobban az lesz. Kérlek, Erik! – ringattam a babát. Tehetetlenül sírt, kiabált, ameddig Erik el nem vette tőlem. Zsebre tettem a kezemet. Mindig ezt csinálom, ha kudarcot vallok. Nem tudtam megnyugtatni se a bátyámat, se az unokaöcsémet.

-          Jó, jó, gyere apához. – ringatta. – Nem lehet, hogy éhes?

-          Szinte biztos, hogy éhes. Mit mondott az orvos

-          , beviheted Emmához?

-          Igen, éppen ezért jöttem haza. Beviszem hozzá, és remélhetőleg megnyugszanak mind a ketten. Már nagyon hiányzik neki. – motyogta magának a holtkóros bátyám. Alig aludt valamit két napja, egyfolytában kávét vedel, és agyára megy az idegesség.

-          Az jó… akkor én is bemennék Emmához. De nem is, maradj itthon! Én majd viszek neki kaját is, meg ruhát, és beviszem a picit is, jó? – kérdeztem.

-          Á, nem bírnék itthon maradni. És egyénként is, üzentem neki, hogy hívjon fel, ha netán felébred. És ahogy őt ismerem… - vette elő a mobilját a zsebéből egy ásítás kíséretében – már régen ébren van.

-          Valószínű.

Összepakoltam Adamet, mindent, amire szükség lehet, aztán összeszedtem a szundító bátyámat, és bepakoltunk a kocsiba. Tíz perc alatt ott voltunk, a szakadó eső pedig annyira eltakarta az egyébként is sötét eget, hogy lehetett volna akár este is. Egyedül a néha világító nap nem engedte megtéveszteni labilis időérzékemet. Mindig utáltam kórházba menni, megbolygatott, és ingerült lettem tőle. Talán… talán most más lesz. Annyi minden változott meg azóta, hogy hazaköltöztem! Kivirultam, és sikerült összeszednem egy rendes pasit Jake után. Nagyon megrázott a halála, de kihevertem Tyler mellett. Ő olyan rendes, és figyelmes!

Míg ábrándoztam, már fel is értünk az emeletre, immár egy külön szobába, kisággyal, és egy karosszékkel berendezve. Nem volt túl világos, és elég kopár, de a célnak végül is megfelelt.

Emmát óvatosan ébresztgette a bátyám, mert Adam már nagyon nyűgős volt. Olyan kötelék van köztük, ami nagyon érdekes… Régebben Claire megvolt nélkülem is, persze most is mellettem volt, a kezembe kapaszkodva, erősen becsukott szemmel zárta ki a kórház világát. A legtöbb dologban rá hasonlít, csak pár adottsága van, amit a szemét apjától örökölt.

-          Szerelmem… ébredj fel, drágám! Van egy meglepetésünk neked! – mindig szerettem hallgatni, ahogy Erik Emmát ébreszti. Annyi szeretet és odaadás van benne!

-          Hm… - nyöszörgött.

-          Drágám, itt van a kisfiunk! – suttogta mosolyogva, mire Emmának azonnal felpattant a szeme, és izgatottan nézett végig a kis helyiségen. – Szia, álomszuszék. – vigyorogva simított ki egy szőke tincset az arcából, és finoman megcsókolta.

-          Sziasztok! – álmos hangja erőtlenül verődött vissza a falakról, majd elhalt. Nagyon gyenge volt, még azt is kétségbe vontam, hogy el fogja bírni a kicsit. Ekkor Adam türelmetlenül felsírt.

-          Szia, Em! Hogy vagy? – kérdeztem, az ágyhoz lépve, finoman ringatva a babát. -  Claire, szívem, ülj le szépen arra a székre, jó?

-          Rendben, mami!

-          Jaj, Adam, ne sírj! – óvatosan rátettem Emma karjára, megtámasztva a fejecskéjét, és figyelve, ha segítenem kellene bármiben. – Elbírod rendesen?

-          Igen! Köszönöm, Lena! – mosolygott rám.

-          Semmiség az egész! Viszont jobb lenne, ha most megszoptatnád a kicsit, mert nem eszi a tápszert… és elég sokat fogyott is… - mormogtam halkan, zsebre vágva a kezemet.

-          Fogyott? – nézett meglepetten.

-          Nem akartalak felizgatni, Szerelmem! Csak ezért nem mondtam neked. – kezdett azonnal magyarázkodásba Erik. – Ja, és visszahívtak az esküvői ruhaüzletből, hogy van a méretedben.

-           Abból a nagyon drága üzletből? Előbb megyek ünneplőben férjhez, minta abban a ruhában.

-          Abban a tökéletesen rád illő, meseszép ruhában, amit a vőlegényed meg fog venni neked. – vágott vissza Erik azonnal. Nem értette Emma, hogy telik rá. Mondjuk… megértem. Annak ellenére, hogy én is megtehetném, hogy szórjam a pénzt, spórolós fajta vagyok.

-          Akkor ezt majd később megbeszéljük. – szegte fel állát bosszúsan, és láttam, hogy valami nyomasztja.

-          Erik, elmennél megkérdezni az orvost, hogy mikor jöhet ki? Én addig beszélgetek Emmával! – mondtam nyomatékosan.

-          Persze! Claire, szeretnél inni valamit? Gyere velem, aztán hamarosan visszajövünk, jó? – szinte már bosszantóan rendes volt a bátyám! Hálásan rámosolyogtam, és kinyitottam előttük a nehéz ajtót.

-          Emma… minden rendben van? – kérdeztem óvatosan, az ágy szélén ülve.

-          Ööö… igazából igen, csak… - sóhajtott nagyot. – Van a szomszéd szobában egy kissrác, és nem tudom, most hogy van. Mert belső vérzése van, mint kiderült, és elég rosszul volt, amikor én eljöttem onnan.

-          De miért foglalkozol vele ennyire? – bánatosan, megfejthetetlen tekintettel nézett rám azzal a kék szemeivel.

-          Nem tudom… amikor beszélgettem vele, egy kicsit olyan érzésem volt, hogy segítenem kell neki. Tudom, hogy hülyeség, mert az anyjának kéne, de annyira el volt veszve! És rendes gyerek… ha leszámítjuk az italt. – motyogta, miközben a kicsit etette.

-          Átmenjek megkérdezni, hogy van? – ajánlottam fel azonnal. Szeme felcsillant, gyermeki öröm járta át az egész arcát.

-          Megtennéd? Aztán később én is átmegyek hozzá, csak egy kicsit még Adammel maradnék. Ő mégis csak a fiam. – mosolygott le szótlan babájára. Mohó kortyokban itta a tejet.

-          Persze!

Halkan kimentem a szobából, és finoman bekopogtam a másikba. Nem érkezett válasz, úgyhogy benyitottam, és körbenéztem a szobában. Egy fiatal srác feküdt az ágyon, sápadt arccal, és nyúzott kinézettel. Nyilvánvalóan ő lesz Daniel.

-          Szia… én Lena Lockwood vagyok. Emma átküldött, hogy nézzem meg, mi van veled. Szóval, hogy vagy? – mosolyogtam rá, és leültem a kényelmetlen székek egyikére, amik a fal mellett sorakoztak.

-          Emma nem tud átjönni? – kérdezte kissé zavartan.

-          Nem, nem tud most, éppen bent van nála a kisfia. De később át fog jönni maga, ha jobban érzi magát. – magyaráztam.

-          Oh… értem. Sokat mesélt nekem Adamről. – komoly, barna szemében olyan komolyság ült, amin elámultam. Bőre halványan kávé színezetű volt, dús szemöldöke csak még jobban kiemelte szinte fekete szemét.

-          Szeretnéd őt látni, igaz? – kérdeztem megbabonázva.

-          Igen. – motyogta.

-          Akkor… mit szólsz ahhoz, hogy egy fél óra múlva átjönnek hozzád, aztán alszol egy jó nagyot, és ha jól érzed magadat,. akkor esetleg te is átjöhetnél. – ötleteltem. Látszott rajta, hogy hiányzik neki Emma társasága. Nem csodálom, hiszen akivel találkozik, mindenkit az ujja köré csavar…

-          Nem kelhetek fel. – morogta bosszúsan. Lépteket hallottam, majd ajtócsapódást, hát kinéztem a folyosóra, és megláttam Masont. Uram isten!

-          Ööö… nekem most mennem kell, itt van az… ööö… majd később jövök. – dadogtam zavartan, zsebre rakott kézzel.

-          Aloha! – intett. Tényleg rendes gyerek.

-          Mason? – szólaltam meg félhangosan a folyosón. Nekem háttal állt, széles vállai, kidolgozott karja és háta… gyönyörű, ha mondhatom ezt egy férfire. Lassan felém fordult, próbálta elrejteni mosolyát. Mikor elment, megegyeztünk, hogy barátok maradunk, bár én többet éreztem iránta, mint puszta barátságot.

-          Lena! – széles mosollyal az arcomon megöleltem őt, kicsit hosszabb ideig tartott, mint egy átlagos ölelés. – Jó látni téged! És mi van Emmával? Erik hívott, hogy balesete történt. Ugye nem komoly? – hadarta.

-          Talán nézd meg magad, hogy hogy van. – intettem a kórterem felé. Mason előre engedett, benéztem, hogy Emma alszik e, aztán betessékeltem Masont.

-          Szia, hugi! – vigyorgott Mason. Emma döbbenten ült az ágyban, az arcához kapta a kezét, hogy elrejtse száját. Csodálkozott.

-          Ó, istenem! Mason! – óvatosan felkelt az ágyból, és Mason nyakába ugrott, bármennyire fáradt is lehetett. Kivettem a kiságyból Adamet, gondoltam megmutatom a nagybácsinak. – Annyira örülök, hogy itt vagy. – sírt Emma.

-          Erik hívott, hogy baleseted volt.

-          A baleset túlzás, de… - közbevágtam szigorúan.

-          Emma, nem túlzás! Majdnem megfulladtál, és teljesen kihűltél. Egy hajszál híján múlott. – mondtam ki hangosan, amit eddig a fejemben rejtegettem.

-          De most már jól vagyok, hála Eriknek. Ő mentett ki a vízből! Ő az én hősöm… - mosolygott Emma, és mint egy végszóra, Erik belépett az ajtón.

-          Mason? Hát te? Azt hittem, csak később jössz. – kezet fogtak, és Eriknek feltűnt, ahogy Mason őt méregeti.

-          Szóval… megmentetted Em életét? – Emma büszkén mosolygott rá, amikor mellé ült, fejét vállára hajtotta, ujjaival Erik óriás mancsát simogatta.

-          Ez azért így egy kicsit túlzás. – szabadkozott Erik.

-          Nem, nem túlzás! Ha te nem vagy ott, akkor… - Erik szigorúan nézett Emmára. Nem akarta hallani azt a szót.

-          Megegyeztünk, Szerelmem! Ne bosszants fel, így is elég, hogy még egy hétig bent kell maradnod! – bosszúsan szusszantott a bátyám, majd felállt, felrázta Emma párnáját, eligazította a lepedőt. – Most pedig feküdj szépen vissza. Ugye nem akarsz még tovább bent maradni?

-          Nem, nem akarok. – szuszogva engedte, hogy segítsen neki Erik, de a kezét egész végig úgy szorongatta, mintha egy talizmán lenne, és nem akarna megválni tőle. Végigfuttattam szemem Mason tökéletes arcán, és pirulva vettem észre, hogy engem bámul.

-          Ő itt Adam. Az unokaöcséd, ismerkedj meg vele! Oda leszel érte, biztos vagyok benne! – mosolyogtam rá. Pár lépéssel közelebb mentem hozzá, szinte már éreztem a testéből áradó hőt. De én nem szerethettem őt! Nem lehetek belé szerelmes, miután és Jaket választottam…

-          Hát, szia, Adam! Gyere ide a nagybácsihoz! – óriási karjaiba vette gyengéden a babát, aki azonnal sírdogálni kezdett az ismeretlen érintés miatt, de hamar meg is nyugodott.

-          Ugye, milyen szép? – mosolyogtak a boldog szülők.

-          Tüneményes… A szeme és a haja olyan, mint a tied, Em, viszont a vonási Erikre hasonlítanak!