26. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a friss fejit, igaz, nem lett annyira hosszú, mint szokott lenni, de ez most ilyenre sikeredett! Nem tudom, mikor hozom a következőt, mert baba témában nem vagyok annyira otthon, és elég keveset vannak Adammel tudom... Több babás rész kellene, mert ő egyfolytában csak alszik vagy szopizik. De a mai héten ihletet merítek egy édes babából, akit nagyon szeretek :)

Szóval jó olvasást mindenkinek :)

Erik szemszög

Emma kiáltására lettem figyelmes, ahogy a tóban úszkáltunk, és én rettenetesen lesokkoltam. Azonnal felé úsztam, próbáltam felhúzni a víz alól, de sehol nem láttam, már teljesen elmerült. Nagy levegőt véve lebuktam a víz alá, igaz, hogy az csípte a szememet, de most Emmáról volt szó! Akármit mondtam, attól még ugyanúgy szeretem őt, mint eddig!

Szőke haja megcsillant a víz alatt, mire megint lebuktam, és elkaptam a karját. Már egy perce is a víz alatt lehetett, én pedig kétségbeesetten próbáltam őt levegőhöz juttatni. Azonnal a partra úsztam vele, ő nem vett levegőt… csak sápadtan feküdt a vizes fűben, a vízcseppek csillogtak tündérszép arcán.

Azonnal megnéztem, van e pulzusa, amit csak gyengén éreztem, úgyhogy levegőt kezdtem fújni a tüdejébe.

Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Elkeseredetten igyekeztem megmenteni őt, de Emma csak mozdulatlanul feküdt a karomban, teljesen lehűlt testtel. Amíg pumpáltam, már alig láttam a könnyektől. Mindent elfedtek a valóságból, igyekeztek beburkolni, de most nem lehetett. Most meg kellett mentenem a menyasszonyomat!

Reményteljesen fújtam még egyet a tüdejébe, és óriási szerencsémre erőtlenül köhögni kezdte, oldalra fordítva őt segítettem kijuttatni a szervezetéből a felesleges vizet. Egyre csak köhögött, aztán ernyedten húzta össze magát, szemét rám tapasztva.

-          Sajnálom… sajnálom… - kezdte fogvacogva.

-          Shh… pihenj, Emma! – megpróbált feltápászkodni, de én visszanyomtam, ölembe húztam és fáradt arcából kisimogattam a tincseket, miközben peregtek a könnyek az arcomon.

-          Nem akartam veled veszekedni. Annyira sajnálom! Én bízom benned… ne haragudj rám. – köhögött még mindig, és én csókkal borítottam be az arcát.

-          Tudom, szerelmem, tudom! – zokogtam a nyakába. Erőtlenül túrt vizes hajamba, mint egy megnyugtatás képpen.

-          Szeretlek, Erik! Mondd meg Adamnek, hogy őt is szeretem. – lehunyta a szemét, és nem is mondott mást.

-          Emma, kicsim… Emma, hallasz engem? Emma! – megráztam a vállát, de ő csak ájultan hevert a karomban.

Kétségbeesetten adtam rá a ruháit, majd én is felkapkodtam a sajátjaimat, és segítségért kiabáltam, de senki nem hallott engem. Végül valahogy feltornáztam magunkat Bonira, és visszavágtáztam a házhoz, egyik karommal Emmát fogtam körül, míg a másikkal Bonit irányítottam.

Nem is kötöttem meg a lovat, csak levettem Emmát, és a karomban tartva őt egyenesen a házba rohantam, majdnem el is csúsztam, mert még mindig vizes volt a lábam. Lena és Tyler a legjobbkor jöttek haza. Azonnal egy mentőt kértem a házunkhoz, és igyekeztem nem sokkot kapni. Már erősen a szélét súroltam. Igaz, hogy Em lélegzett, bár a pulzusa egyenetlen volt, de nem annyira gyenge. Tyler persze azonnal felmérte a helyzetet, elvégre orvos volt. A szakterülete most meg igazán lényegtelen volt, és hálát adtam az égnek, hogy Emma összebarátkoztatott minket.

Emma teljesen le volt hűlve, és csurom víz volt. Nem volt eszméletlen, de azt sem mondanám, hogy magánál volt.

-          Mi történt? – kérdezte Tyler miután bebugyoláltuk jó szorosan Emmát, hogy felmelegedjen.

-          Este veszekedtünk egy hülyeségen… és én nagyon mérges voltam rá. Aztán éjszaka elmentünk sétálni, úsztunk a közeli tóban, és Emma egyszer csak… elmerült. Mire sikerült kihúznom a partra már tele volt a tüdeje vízzel… szóval levegőt fújtam a tüdejébe, és elkezdette köhögni. Aztán olyan gyorsan jöttünk vissza, ahogy csak Boni bírta. Oh… meg sincs kötve.

-          Hagyd, maradj Emma mellett, én a lovat elintézem. – segédkezett Lena.

-          Erik, öltözz fel, hamarosan itt lesz a mentő ! – nem akartam elmenni Emma mellől, és eszembe jutott, hogy itt lent is van egy szekrényem, hát villámgyorsan magamra kapkodtam a megfelelő ruhákat, és visszamentem Emmához.

-          Rendben lesz, ugye? – lehajtott fejjel ültem a fotelben rögtön Emma mellett, és annyira bántott ez az egész veszekedés! – Tyler, rendben lesz, ugye? – kérdeztem, miután ő nem válaszolt.

-          Reméljük a legjobbakat. – ezt nem akartam elfogadni. Emmának rendbe kell jönnie. Kétségbeesetten vettem hideg kacsóját a tenyerembe, hogy felmelegítsem, és valahogyan segítsek rajta. – Erik, ennek semmi értelme. Ülj vissza, ne zargasd most Emmát. Magától fel fog melegedni! – le akart ültetni, de én ellöktem magamtól, és újra Emmát kezdtem pesztrálni.

-          Szerelmem, itt vagyok! Semmi baj, minden rendben lesz. – az őrület határán álltam, talán csak egy hajszál tartott az ép oldalon, ahogy jövendőbelim tündér arcát simogattam. – Tyler, ő nem halhat meg! Neki élni kell…

Nem mondott semmit, csak elrejtette előlem szomorkás tekintetét. Zokogva rogytam le a kanapé mellé, éreztem Emma testéből áradó hideget, még a vastag takarókon keresztül is. De azt is éreztem, hogy minden rendben lesz. Máshogy nem lehetett, hisz én megígértem neki! Emmának, és Adamnek is. Megígértem a gyerekünknek, a kisfiunknak, aki nem nőhet fel anya nélkül, mert én biztos nem tudnék mást szeretni… Csak Emmát, ő az én életem!

Annyira dejavu érzésem volt, minden olyan volt, mint fél évvel ezelőtt. Most is ugyanúgy siettem Emmához, mint akkor, és most is a papírokkal bajlódtam. Legalább most nem volt gond velük, és azonnal mehettem Emmához. Nyomasztott a kórház, az a szag, az a légkör, ami ott volt… a hideg kirázott tőle. Elment mellettem egy fiatal srác, monoklival, és sebekkel az arcán. Az anyja sírva könyörgött neki, hogy mutassa meg magát egy orvosnak.

-          Hagyjál már, anya! Nem vagyok már kisgyerek! – tört ki a fiú.

-          Fiam… összevertek, hogy hagyjalak békén? Azonnal bemész az orvoshoz ! – feltűnt nekik, hogy bámulom őket, mire fáradtan mentem tovább.

-          Elnézést!

-          Mi bajod van, ember? – förmedt rám.

-          Azon gondolkoztam, hogy az én gyerekem biztos nem fog így beszélni az anyjával. – mosolyogtam rá. Az anyja szégyenkezve nézett rám.

-          Én sem ilyennek neveltem őt.

-          Azt gondolom! – az alacsony asszonyra pillantottam.

Még nem engedtek be Emmához, azt mondták, talán egy óra múlva, ezért kimentem a váróba, és leültem egy kényelmetlen székre, igazából nem is tudom, hogy miért.

Amikor oldalra fordítottam a fejemet, és megláttam azt a nőt, aki a fiával veszekedett. Közvetlenül mellettem ült.

-          Bement a fia? – kérdeztem. óvatosan.

-          Nem volt más választása. Azt mondtam neki, vagy bemegy, vagy elküldöm javítóintézetbe. Erre egyből azt mondta, hogy mert csak nyűg ő nekem. – sóhajtotta, már majdnem sírva.

-          Még nem érti… Majd pár év múlva talán. – én sem értettem az ő korában, úgy gondoltam, csak nyűg vagyok apámnak. Sajnos ez igaz is volt.

-          Maga miért van itt?

-          A nevem egyébként Erik Lockwood. – mutatkoztam be.

-          Én Jane Johnson.

-          A menyasszonyom… szóval… - nyökögtem. Nagy levegőt vettem, és újból nekifutottam. – A menyasszonyom majdnem belefulladt egy tóba. Teljesen lehűlt. Én mentettem ki a vízből… azt hittem… azt hittem meghalt. – visszanyeltem a könnyeimet, igyekeztem nem kimutatni, mennyire mélyen érint ez a téma. Az egész az én hibám volt. – És az volt az egészben a legrosszabb, hogy előtte veszekedtünk. Azt hittem, nem lesz alkalmam bocsánatot kérni tőle. Nekem ő a legfontosabb, és a fiunk.

-          Mennyi idős a fia?

-          Kicsivel több, mint egy hónapos. – nevettem. – És a magáé?

-          Tizenhét. Azt hiszi, mindent megtehet. Soha nem tudnám őt elküldeni nevelőintézetbe… soha! – mondta fojtott hangon. Mint aki sírás előtt áll közvetlenül.

-          Rá fog jönni. Van még gyereke?

-          Igen, ő Susan, huszonkettő éves. Hamarosan ő is itt lesz. – megmutatta a fényképe, én pedig felismertem Emma barátnőjét.

-          Ő Emma volt osztálytársa! – mosolyogtam.

-          Tényleg? Nem véletlenül… Knight… vagy nem is, Knowles, nem?

-          De, igen, hamarosan már Lockwood. Susan nagyon rendes lány. – megzizzent a telefon a zsebemben. A lovász fiú volt az, üzenetben mondott fel, ráadásul az éjszaka kellős közepén.

-          Ezt nem hiszem el! – fáradtan temettem az arcomat a tenyerembe. Minden most jön össze! – Nincs véletlenül olyan ismerőse, akinek munka kellene?

-          Milyen munka?

-          Lovakkal kellene foglalkozni. Kivinni őket legelni, lekefélni, de van, amikor megcsináljuk mi, bár… Nem gondolom, hogy ez után lesz rá nagyon időnk. – komorodtam el.

-          A fiam mehetne oda? Tényleg tud rendesen is viselkedni, és úgyis kellene neki a pénz. Egyetemre gyűjt.

-          Mit akar tanulni? – kérdeztem, de egy nővér kijött, és kiabálni kezdett.

-          Lockwood… van itt egy Lockwood?

-          Igen, én vagyok! – felálltam, kivettem a zsebemből egy papírt, felírtam a címünket a nőnek, és odaadtam neki. – Ha egy hét múlva eljönnek, megbeszéljük a dolgot. Nagyon örülök, hagy találkoztunk, Mrs. Johnson! – mosolyogtam.

-          Én is örülök, egy hét múlva! Viszont látásra!

-          Lockwood, jöjjön már! – még egyszer intettem az alacsony asszonynak. – Bemehet a lányhoz, de csak rövid időre. Pihennie kell, ne fárassza ki még jobban, ha azt akarja, hogy rendbe jöjjön! – mondta monoton hangon.

-          Köszönöm!

-          Száznégyes szoba, balra fent.

Felrohantam az emeletre, elfordultam balra, és óvatosan bekopogtam. Nem jött válasz, úgyhogy benyitottam, és megláttam a takaróba bugyolált Emmát. Felsóhajtottam. Minden rendben lesz… most már biztosan minden rendben lesz!

Óvatosan közelebb mentem, a pityegő gépek olyan hangosak voltak, hogy nem is értem, hogy tudott Emma ezek mellett aludni. Bár… ő bármi mellett tudott aludni, mindig én keltem fel elsőnek Adam sírására. Mosolyogva ültem le egy székre, Em kezét fogva.

Biztosan minden rendben lesz!

Lehajtottam a fejemet Emma hideg kezére, és meglepetten tapasztaltam, hogy az megrándul.

-          Szerelmem! - suttogtam a levegőbe.

-          Hm… - motyogott.

-          Emma? Ébren vagy, szerelmem? – tombolt bennem a féktelen remény, hogy tényleg magánál van. Nagyon szerettem volna vele beszélgetni egy kicsit!

-          Köszönöm… hogy kihúztál. Ha te nem vagy ott… akkor én… - nem engedtem befejezni. Leheletfinoman hozzáérintettem ajkamat az övéhez, hogy abbahagyja. Nem akartam hallani. A gép gyorsabban kezdett csipogni csókom miatt, mire elmosolyodtam, és visszaültem.

-          Ígérd meg, hogy nem mondod ki! – suttogtam. Nem akartam hallani, hogy meghalt volna! - Annyira megijedtem, Szerelmem!

-          Semmi baj… jól vagyok… - ujjai erőtlenül hajamba túrtak, amikor lehajtottam a fejemet az ágyra. Eszembe jutott, hogy mindig azt csinálta… Fogalmam sincs, miért, de ez megnyugtatta őt.

-          Hogy érzed magad?

-          Fáradt vagyok… fázok… - suttogott erőtlenül. Nem téve gyors mozdulatot felálltam, hogy szóljak egy nővérnek. – Hova mész? Ne menj… el… - köhögött.

-          Nyugodj meg Szerelmem, csak hozok még egy takarót.

-          Nem kell, csak legyél itt! Csak ne menj el! – erőtlen hangja rekedt volt, és nagyon , nagyon gyenge. Talán még meg is fázott alaposan.

-          Nem megyek el, Szerelmem! – kisimítottam egy tincset az arcából, mire elmosolyodott. Ujjaimmal végigcirógattam bársonyos bőrét, kényeztettem. Egy idő után elaludt, lassan merült álomba, de az nem lehetett túl mély. A homlokát ráncolta, vagy a teste rándult meg… mintha félne valamitől. Nem csodálnám, ha ez így lenne, azok után, hogy majdnem megfulladt. Leültem a székre, és elővettem a telefont, írtam Lenanak, hogy minden rendben van.

-          Erik…

-          Itt vagyok! – fogtam meg hűvös kezét.

-          Én nagyon sajnálom… nem akartam veszekedni veled…

-          Nem haragszom, Emma! Meg egyszerűen… miattam volt az egész veszekedés, mindkettőnk miattam volt feszült. Tudom, hogy bízol bennem, Szerelmem! – csókot leheltem kacsójára, ezzel is megerősítve, hogy nem haragszom rá. Nem akartam, hogy felzaklassa magát.

-          Köszönöm… - suttogta boldogan. – Nagyon szeretlek, Erik! – az egyik kezét arcomra simította, és megpróbált felülni.

-          Mit csinálsz, Em? Nem szabad felkelned. – óvatosan vissza akartam nyomni, ami sikerült is, de leintett.

-          Mosdó… - törékeny vállait megtámasztottam, segítettem felülni neki, majd felállni, és nagyon óvatosan a dereka köré fontam az egyik kezemet. Amikor el akartam indulni, váratlanul döntötte fejét a vállamnak, a lába pedig összecsuklott.

-          Em?

-          Jaj… - erősen tartottam őt, nehogy összeessen, és a  végén még meg is üti magát valahol. Visszavittem az ágyba, lefektettem, betakartam, felráztam a párnát, és minden pillanatban az arcát lestem, hogy nincs e komolyabb baj?

-          Emma, mi történt az előbb? – kérdeztem az izgalomtól rekedtes hangon, immár a széken ülve, kezét szorongatva.

-          Nagyon kell pisilnem! – nézett rám kérlelően.

-          Kiviszlek, de utána alszol egyet, jó? – megint rózsás volt az arca, mint elevenen élő emlékeimben. Eperszín ajka mosolyra húzódott, és ahogy rám emelte tengerkék szemeit, olyan bizonyosságot éreztem magamban, hogy fellángolt bennem az öröm.

-          Tökéletes. – suttogta.

Miután végzett, visszavittem a kényelmetlen kórházi ágyába, megint betakargattam, felráztam a párnát. Lena pár óra múlva betoppant, Adammel a kezében, Em pedig szárnyalt az örömtől, hogy a kezébe veheti fiacskánkat. Boldogság volt nézni, ahogy ringatja őt, de egy idő után úgy elfáradt, hogy a szemét is alig bírta nyitva tartani. Természetesen elaludt, Adammel egyetemben. Halkan kimentünk a kétágyas szobából, és hazamentünk.