Kész a novella, bár egy kicsit rövidebbre sikerült, mint terveztem. Ha minden jól megy, akkor ezen a hétvégén még felkerül az új fejezet is. Hát, mindenkinek jó olvasást, és jó hétvégét.
Ui.: komikat várom :P
Talán túl korán indultam futni, de nem volt jobb dolgom, mint hogy szétfagyjak a reggeli hidegben. Ez itt már csak így megy. Télen hideg van, a hó nem szokott esni, általában. Nem vágyok nagyon másra, de azért a Karácsony úgy szép, ha esik a hó.
Idén Karácsonykor egy kicsit sem esett, és még hidegebb volt, mint szokott lenni.
Kifordultam az utcából, és szórakozottan figyeltem a házakat, amik egyre sűrűbben váltogatták egymást. Nem csak gyorsabban futottam, hanem errefelé többen laknak. Szép ez a környék. Tiszta és rendes, de a házak nem akkorák, mint amerre és lakom.
Ott mindenki hatalmas házakban él, családdal, gyerekekkel, kutyákkal, nekem pedig ott az a hatalmas ház, se családom, se kutyám. Mennyit nyaggat Mrs. Dean, hogy találjak valakit magam mellé…
Ő a gyerekkori dadám. Mintha a második családom lenne. Bár, sosem volt igazi családom, a szüleim mindig veszekedtek, és a pénz nagyon fontos volt számukra. Emiatt váltak szét az útjaik.
Nekem, ha lesz gyerekem, és egy feleségem, biztos nagyon fogom őt szeretni, de tudom, hogy ez nem így megy. Előbb találni kéne valakit, de ez sem így megy. Majd ha eljön az ideje, akkor találok valakit, akit szeretni, és tisztelni fogok.
Ott az a lány, akit tegnap láttam… furcsa kötődést éreztem hozzá, mintha, valami hozzá vonzana. Egy mágnes. Nagyon erős mágnes, mintha muszáj, lenne közelebb mennem hozzá. Végülis egy próbát megér.
A lábaim egyre vittek közelebb hozzá, szinte észrevétlenül. De ő egyre gyorsabban futott, mintha el akarna futni előlem.
Akartam neki szólni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Elvesztem haja lágy hullámaiban, kecses alakjában, és hatalmas zöld szemeiben. Csak bámultam, mint egy idióta, miközben futottam felé, majd egy rántással megállítottam.
Valamit rosszul csinálhattam, mert felsikított, igaz ki ne sikítana, ha egy vad idegen férfi, egy üres utcában meg akarja állítani. Bele sem mertem gondolni, miket képzelhet rólam. Mégis reménykedtem benne, hogy nem gondol olyanra, ami nem igaz.
Hangja hörgésbe torkollt, majd fáradtan, zokogva esett össze a karjaim között.
- Ki vagy? – kérdezte fájdalmas, erőtlen hangon, miközben csorogni kezdtek a könnyei gyönyörű arcán.
- A nevem… Erik. És a tied?
Nem válaszolt. Nem mondott semmit, hogy is tudott volna. Egy vad idegen vagyok a számára. Miért mondott volna bármit is. Tudom, legalábbis gondolom, mit érezhet ebben a pillanatban.
Félelmet. Dühöt. Reményt, hogy elmehet. Fájdalmat. És újra félelmet.
Ezért csak átöleltem, és a világ minden kincséért sem engedtem volna el. Lesz egy lány, kire vársz talán…
Talán, talán ő az. Lehet, hogy mégis igaz a családi legenda?
Nem volt erőm ilyeneken gondolkodni, miközben Ő zokogott a karjaim között. Egy pillanat múlva felnézett rám. Szája tárva maradt, majd olyan erővel ölelt át, amit nem néztem ki belőle. Hirtelen felnyögtem, miközben karjaimat tétován törékeny teste köré zártam, mintha egy kisebb szellő fel tudná kapni.
Talán… nem ijedt meg. Így hát értetlenül bámultam tündérarcába, hatalmas kék szemeibe, amit szőkés-barna haja, csak még jobban kihangsúlyozott, mire hirtelen megcsókolt.
Ez a csók… Hihetetlen volt. Ajkai mézédesek voltak, miközben lágyan kóstolgatták enyémeket. Ez az első csók… minden volt. Hihetetlen, hogy tényleg megtörtént. Ahhoz képest, hogy azt hittem, soha nem találok senkit, akit tudnék szeretni, úgy éreztem, le tudnám élni vele az egész életemet.
Csókunk egyre vadabb lett. Magához húzott, tenyere tarkómat simogatta, miközben tüdeje sípolva könyörgött némi oxigénért. Kissé eltoltam magamtól vállánál fogva, akár milyen nehezemre esett is, és a szemébe néztem.
- Tegnap láttalak és… elvarázsoltál teljesen. – motyogtam, miközben szemébe meredtem.
- Én még soha nem… éreztem ilyet. – nyögte ki halkan a vallomást, amely felért ebben a pillanatban bármivel. Nem félt tőlem. Szeretett. Már akkor is.
- Én sem. – vallottam be még jobban csodálkozva.
- Maradj velem és soha ne hagyj el! Soha! – azt hittem ennél jobban már meg sem lepődhetek a mai napon. Szavai a szívemet mardosták. Szinte fájt, hogy azt hitte, el tudnám őt engedni.
- Csak ha te se fogsz. – mondtam alig érthetően, a döbbenettől hályogos szemekkel. Hirtelen elkezdtem látni. Mindent láttam magam körül, mindent éreztem, éreztem a szeretett lány törékeny testét karjaim között, éreztem a finom illatot, amit semmihez nem tudtam hasonlítani, de leginkább szerelmet éreztem, ami jóformán elvette az eszemet. Ebben a pillanatban megfogadtam, hogy soha nem fogok neki csalódást okozni, mindig mellette leszek. Ezek a szavak nem hagyhatták el a számat, pedig szerettem volna, nagyon is, hogy tudja, miként érzek iránta. De nem akartam, hogy megijedjen.
- Őrült vagy? Sosem tudnám megtenni. – mondta finoman mosolyogva.
- Mennünk kellene. – néztem körbe, igaz nem láttam senkit.
- Nem akarok. – angyalian rebegtette pilláit.
Miközben felállt, beletúrt hosszú, méz szőke, hullámos hajába, elmosolyodott angyali mosolyával, és megnyalta ajkait, mire nagyot sóhajtottam. Kihúzta magát, majd nyújtózkodott egyet, még jobban vigyorogva. A válaszom erre egy szemforgatás, és egy huncut mosoly volt.
Rájöttem, hogy olyat tett velem, amit még senki sem. Megbabonázott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése