Erik szemszöge:
A múlt éjszaka varázslatosan telt, Emma egyszerűen… nem találok rá szavakat, teljesen meg volt vadulva. Nem mintha bántam volna. Nagyon ügyeltem, hogy ne nehezkedjek rá, de elvesztettem a fejemet teljesen… Miután megnyugodott kissé, álomra hajtotta a fejét a mellkasomon.
Nem szeret korán kelni, de muszáj volt beállítanom az ébresztőórát, mert magamtól biztos nem ébredek fel. De Emma puha ujjainak, és lágy csókjainak köszönhetően eléggé kijózanodtam az álmok hatása alól, de csábított vissza a boldog öntudatlanság, és úgy döntöttem, visszaalszok.
- Még öt perc… - motyogtam alig érthetően magam elé, nem is voltam benne biztos, hogy megértette.
- Mindjárt visszajövök, aludj csak… Szerelmem. – megértő volt, mint mindig. Egy angyal volt a menyasszonyom, remélhetőleg hamarosan a feleségem.
Álmodtam. Emmát az oltárnál vártam, egy szmokingban, miközben ő végigvonult a fák között, a hosszú, leterített vörös szőnyegen. Fájdalmas, félő arccal jött felém, kezét és a csokrát hatalmas pocakján támasztotta meg. Oda szerettem volna menni, de nem tudtam. Aztán rájöttem, ez nem egy vörös szőnyeg, még csak nem is szőnyeg.
Emma vérzett. Az ő drága vére volt, miközben hozzám igyekezett, de sehogy sem tudott odaérni.
Aztán a kép megváltozott, sötét lett, Emma gyönyörű ruhája szakadta volt, arcába fújta aranyszőke haját a szél, és a kezében két babát tartott. Az egyik aludt, arca furcsán nyugodt volt, a másik baba pedig sírt. A síró babát elvettem Emmától, és egy semmiből ott termett székre leültettem immár a feleségemet. Előttünk egy kis koporsó volt, de nem mertem belenézni. Féltem, hogy Emmát látom majd benne, bár ott volt mellettem…
Aztán felriadtam az álomból, és mély lélegzetekkel próbáltam magamat nyugtatni.
- Csak egy álom volt, csak egy álom. – mormogtam magam elé, miután kikászálódtam az ágyból.
- Mr. Lockwood! – szaladt be a nyitott ajtón a Mrs. Dean.
- Jó reggelt! Hogy aludt? – kérdeztem háttal neki, miközben felrángattam magamra a pólómat. Az egyik kedvencem, olíva zöld…
- Mr. Lockwood! A kislány… a konyhában összecsúszott. Egyszerűen rosszul lett. Mr. Harling már felhívta a mentőket. Hamarosan itt lesznek.
- Hogy mi? – és már rohantam is, aminek következtében lépcsőn majdnem felbuktam, de nem számított, csak Emma volt a fontos. Miért kellett nekem visszafeküdni? - Francba! – szidtam magamat, miközben a konyha felé száguldottam. – Jó reggelt Mr. Harling. – Csak bólintott a fejével egy aprót, miközben Emma törzsét támasztotta. – Mi történt? – rám nézett, és megvonta a vállát. Még kiskorában a szülei tragikus balesetben meghaltak, azóta nagyon szűkszavú. Nem mintha nem érteném meg, de ebben a helyzetben… Amikor Emmáról volt szó, egyszerűen nem érdekelt a lelki állapota. Most, amikor minden másodperc számít, nem! – Kérem! – mondtam, de inkább parancsoló volt a hangom, mint kérlelő.
- Már így találtuk. Gondolom, reggelit csinált volna. – mondta, miután egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, a törött tojások felé bökött állával.
- Köszönöm, Mr. Harling. Mikor érkeznek már a mentők?! – Nem vártam a kérdésemre választ, főleg nem Mr. Harlingtól, csak reménykedtem, hogy hamarosan itt lesznek, és nem hagyják, hogy bármi baja történjen Emmának. Azt nem élném túl. – Tartsa a fejét, mindjárt visszajövök!
Felrohantam a szobánkba, és megkértem Mrs. Deant, hogy pakoljon össze Emmának egy-két cuccot. Lefelé haladva meghallottam a mentő szirénáját, így egyenesen, az ajtóhoz mentem. Nem akartam az ajtóban toporogni, így türelmetlenül vártam, mikor kopognak.
- Jó napot! – köszöntöttem őket, miután villámgyorsan megragadva a kilincset feltéptem az ajtót.
- Jó napot kívánok! Bejelentés érkezett, hogy rosszul lett egy Emma Knowles nevezetű nő. – olvasta monoton hangon, a papíron lévő szöveget, miközben szemöldökét ráncolva próbálta megfejteni az odakapart írást.
- Igen, erre tessék! - a konyha felé mentünk, miközben monoton, mégis sürgető hangon kérdezgetett, és tolla villámgyorsan szántotta a papírt.
Arrébbléptünk, miközben a mentősök egy hordágyat cipeltek a bejárati ajtón keresztül a konyhába. A kérdések tömkelege pedig egyre csak érkezett, mintha soha nem akarna vége szakadni az áradatnak.
Láttam, ahogy óvatosan felrakják az ágyra. Láttam, ahogy a mellkasa alig láthatóan meg-meg emelkedik. Láttam, ahogy az orvos a szemöldökét ráncolva vizsgálja Emma pulzusát, miközben karóráját bámulja, és némán számokat sorol. A mentősök óvatos pillantást váltottak egymással, a Doki már teljesen Emmára figyelt, a végeláthatatlan kérdéseknek mégis csak vége szakadt. Ennek kifejezetten örültem. Még egyszer egymásra pillantottak, miközben összevonták szemöldöküket.
- Mi van? – akartam tudni, de rájöttem, ez elég bunkón hangozhatott, így hát megköszörültem a torkomat, és újra nekifutottam. – Mi történt?
- A… hm… a hölgy terhes? – kérdezte óvatosan, de nem nézett a szememben.
- Igen… illetve, igen tegnap derült ki.
Kikaptam Mrs. Dean kezéből Emma cuccait, mert villámgyorsan akcióba lendültek.
Kivitték az ajtón, miközben az állapotát figyelték, hangosan kiabálva, hogy mit kell beadni, de az én agyam ehhez túlságosan lassú volt. Csak rohantam velük, be a mentőbe. Rákötötték egy műszerre, majd a karjába döfött tűn keresztül adtak be neki egy fehér folyadékot. A gép beindult, egy másodpercre csöndben várakoztak, majd miután meghallották az egyenletlen csipogást megint akcióba lendültek. Megijedtem, az első csippanások olyan egyenletlenek voltak. Emma szívét utánozták, ami most a mellkasában lapult, ijedten dobolva ritmusát, és az életéért küzdött. Gyönyörű, mindig élettel teli arcára egy maszkot erőltettek. Az egyik mentős pumpálni kezdte a ballont, miközben sürgető szavakkal próbálta működésbe hozni Emma szervezetét.
- Gyerünk! Gyerünk! – mondogatta halkan a mentős, miközben a kórház felé száguldottunk, a mentő szirénája élesen szaggatta dobhártyámat, ami már amúgy is nehezen fogta fel a körülöttem lévő hangokat. Némán leültem a székre, miközben a Doki felém kapta a fejét fél másodpercre. Ujjaimat összefontam a tarkómon, és igyekeztem megtalálni önmagamat.
Teljesen elveszetem a testemben, mintha túl nagy lenne nekem. Összeszorított álkapcsom zsibbadni kezdett, szememet lehunyva igyekeztem rátalálni magamra. Emma miattam van itt. Ha én nem alszom vissza, talán nem lett volna ez… az egész. Nem száguldanánk a kórház felé, és nem lenne veszélyben a gyermek élete. Egy éles dudálás szakított ki néma elmélkedésemből. Nem láttam ki csukott szemeim mögül, várva az ütközést, majd fékcsikorgás, és hirtelen megálltunk, amitől kicsit csúszkálni kezdtem a széken. Nem akartam látni, se hallani. Csak érezni akartam.
Érezni, hogy Emma biztonságban van. Érezni, hogy nem lesz semmi baj. Hogy a babánk életben marad. Otthon lenni, Emma bőrét simogatva, és feleségül venni. Minél hamarabb.
- Basszus! – kiáltott fel mérgesen a sofőr. – Rohadt életbe! – szitkozódott tovább. – Sajnálom Doki, de nem mehetünk tovább, szétment a kerék.
- Hívjon másik mentőt, tovább kell mennünk.
Két percig csendben várakoztunk, miközben a Doki letörölte kopasz fejéről az izzadságcseppeket. Kifáradt, mint a többi mentős. Nem csodálom, ez a bolondok háza már fél órája tart. Folytonos pörgés, kiabálás… Undorodom ettől.
- Öt perc és itt lesz. – fordult hátra ismét a sorőr.
- Túl hosszú idő… - szemét ráncolva csóválta a fejét. – Nem fogja túlélni.
Fáradtan roskadt le a Doki a mellettem levő székre, a mentősök mintha feladták volna, levették a ballont, és halántékukat masszírozták. Az előbb látott elhatározottság eltűnt az arcukról, némán figyelték a pityegő gépet, majd csuklójának belső oldalát tapogatták meg.
De semmi nem történt… az idő csigalassúsággal vánszorgott előre, éles karmaival minden másodpercben szívemet karmolta, miközben Emmát rabként tartotta maga mellett, mintegy zálogként.
Aztán felhangzott egy élesen sipító hang, belemarva a kényszeresen nyugodt levegőbe.
- Jönnek! Készítsétek fel, átrakjuk. – megint beindult minden, nekem viszont nem volt erőm, sem kedvem lépést tartani ezzel a tempóval.
Az egyedüli, ami ki tudott ragadni ebből az állapotból, egy erőtlen köhögés volt.
Ez a hang pedig a menyasszonyom felől jött. Az orvos hitetlenkedve vonta össze szemöldökét, miközben igyekezett megtámasztani a fejét, hogy levegőhöz jusson.
- Egy, kettő, három. – háromra felkapták a kocsit, és átemelték a másik rohamkocsiba. Talán most már minden rendben lesz.
- Mi történt? – kérdezte a másik orvos, aki sokkal nyugodtabb, és fiatalabb volt.
- Collabált. Egyszer már kezeltem őt, leukémiás. Súlyosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése