Kis késéssel hoztam nektek egy extra-hosszú fejezetet :D
Több szemszögből olvashattok, remélem tetszeni fog!
A szavazás, az új szereplőről már lezárult, köszönöm a szavazatokat, és meg is érkezett az új szereplő, Lena Lockwood! No, de nem is szaporítom a szót, jó olvasást, és komikat továbbra is várok :D
Következő fejezet nem tudom, mikor érkezik, majd jövőre ;)
A múlt éjszaka varázslatosan telt, Emma egyszerűen… nem találok rá szavakat, teljesen meg volt vadulva. Nem mintha bántam volna. Nagyon ügyeltem, hogy ne nehezkedjek rá, de elvesztettem a fejemet teljesen… Miután megnyugodott kissé, álomra hajtotta a fejét a mellkasomon.
Nem szeret korán kelni, de muszáj volt beállítanom az ébresztőórát, mert magamtól biztos nem ébredek fel. De Emma puha ujjainak, és lágy csókjainak köszönhetően eléggé kijózanodtam az álmok hatása alól, de csábított vissza a boldog öntudatlanság, és úgy döntöttem, visszaalszok.
- Még öt perc… - motyogtam alig érthetően magam elé, nem is voltam benne biztos, hogy megértette.
- Mindjárt visszajövök, aludj csak… Szerelmem. – megértő volt, mint mindig. Egy angyal volt a menyasszonyom, remélhetőleg hamarosan a feleségem.
Álmodtam. Emmát az oltárnál vártam, egy szmokingban, miközben ő végigvonult a fák között, a hosszú, leterített vörös szőnyegen. Fájdalmas, félő arccal jött felém, kezét és a csokrát hatalmas pocakján támasztotta meg. Oda szerettem volna menni, de nem tudtam. Aztán rájöttem, ez nem egy vörös szőnyeg, még csak nem is szőnyeg.
Emma vérzett. Az ő drága vére volt, miközben hozzám igyekezett, de sehogy sem tudott odaérni.
Aztán a kép megváltozott, sötét lett, Emma gyönyörű ruhája szakadta volt, arcába fújta aranyszőke haját a szél, és a kezében két babát tartott. Az egyik aludt, arca furcsán nyugodt volt, a másik baba pedig sírt. A síró babát elvettem Emmától, és egy semmiből ott termett székre leültettem immár a feleségemet. Előttünk egy kis koporsó volt, de nem mertem belenézni. Féltem, hogy Emmát látom majd benne, bár ott volt mellettem…
Aztán felriadtam az álomból, és mély lélegzetekkel próbáltam magamat nyugtatni.
- Csak egy álom volt, csak egy álom. – mormogtam magam elé, miután kikászálódtam az ágyból.
- Mr. Lockwood! – szaladt be a nyitott ajtón a Mrs. Dean.
- Jó reggelt! Hogy aludt? – kérdeztem háttal neki, miközben felrángattam magamra a pólómat. Az egyik kedvencem, olíva zöld…
- Mr. Lockwood! A kislány… a konyhában összecsúszott. Egyszerűen rosszul lett. Mr. Harling már felhívta a mentőket. Hamarosan itt lesznek.
- Hogy mi? – és már rohantam is, aminek következtében lépcsőn majdnem felbuktam, de nem számított, csak Emma volt a fontos. Miért kellett nekem visszafeküdni? - Francba! – szidtam magamat, miközben a konyha felé száguldottam. – Jó reggelt Mr. Harling. – Csak bólintott a fejével egy aprót, miközben Emma törzsét támasztotta. – Mi történt? – rám nézett, és megvonta a vállát. Még kiskorában a szülei tragikus balesetben meghaltak, azóta nagyon szűkszavú. Nem mintha nem érteném meg, de ebben a helyzetben… Amikor Emmáról volt szó, egyszerűen nem érdekelt a lelki állapota. Most, amikor minden másodperc számít, nem! – Kérem! – mondtam, de inkább parancsoló volt a hangom, mint kérlelő.
- Már így találtuk. Gondolom, reggelit csinált volna. – mondta, miután egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velem, a törött tojások felé bökött állával.
- Köszönöm, Mr. Harling. Mikor érkeznek már a mentők?! – Nem vártam a kérdésemre választ, főleg nem Mr. Harlingtól, csak reménykedtem, hogy hamarosan itt lesznek, és nem hagyják, hogy bármi baja történjen Emmának. Azt nem élném túl. – Tartsa a fejét, mindjárt visszajövök!
Felrohantam a szobánkba, és megkértem Mrs. Deant, hogy pakoljon össze Emmának egy-két cuccot. Lefelé haladva meghallottam a mentő szirénáját, így egyenesen, az ajtóhoz mentem. Nem akartam az ajtóban toporogni, így türelmetlenül vártam, mikor kopognak.
- Jó napot! – köszöntöttem őket, miután villámgyorsan megragadva a kilincset feltéptem az ajtót.
- Jó napot kívánok! Bejelentés érkezett, hogy rosszul lett egy Emma Knowles nevezetű nő. – olvasta monoton hangon, a papíron lévő szöveget, miközben szemöldökét ráncolva próbálta megfejteni az odakapart írást.
- Igen, erre tessék! - a konyha felé mentünk, miközben monoton, mégis sürgető hangon kérdezgetett, és tolla villámgyorsan szántotta a papírt.
Arrébbléptünk, miközben a mentősök egy hordágyat cipeltek a bejárati ajtón keresztül a konyhába. A kérdések tömkelege pedig egyre csak érkezett, mintha soha nem akarna vége szakadni az áradatnak.
Láttam, ahogy óvatosan felrakják az ágyra. Láttam, ahogy a mellkasa alig láthatóan meg-meg emelkedik. Láttam, ahogy az orvos a szemöldökét ráncolva vizsgálja Emma pulzusát, miközben karóráját bámulja, és némán számokat sorol. A mentősök óvatos pillantást váltottak egymással, a Doki már teljesen Emmára figyelt, a végeláthatatlan kérdéseknek mégis csak vége szakadt. Ennek kifejezetten örültem. Még egyszer egymásra pillantottak, miközben összevonták szemöldöküket.
- Mi van? – akartam tudni, de rájöttem, ez elég bunkón hangozhatott, így hát megköszörültem a torkomat, és újra nekifutottam. – Mi történt?
- A… hm… a hölgy terhes? – kérdezte óvatosan, de nem nézett a szememben.
- Igen… illetve, igen tegnap derült ki.
Kikaptam Mrs. Dean kezéből Emma cuccait, mert villámgyorsan akcióba lendültek.
Kivitték az ajtón, miközben az állapotát figyelték, hangosan kiabálva, hogy mit kell beadni, de az én agyam ehhez túlságosan lassú volt. Csak rohantam velük, be a mentőbe. Rákötötték egy műszerre, majd a karjába döfött tűn keresztül adtak be neki egy fehér folyadékot. A gép beindult, egy másodpercre csöndben várakoztak, majd miután meghallották az egyenletlen csipogást megint akcióba lendültek. Megijedtem, az első csippanások olyan egyenletlenek voltak. Emma szívét utánozták, ami most a mellkasában lapult, ijedten dobolva ritmusát, és az életéért küzdött. Gyönyörű, mindig élettel teli arcára egy maszkot erőltettek. Az egyik mentős pumpálni kezdte a ballont, miközben sürgető szavakkal próbálta működésbe hozni Emma szervezetét.
- Gyerünk! Gyerünk! – mondogatta halkan a mentős, miközben a kórház felé száguldottunk, a mentő szirénája élesen szaggatta dobhártyámat, ami már amúgy is nehezen fogta fel a körülöttem lévő hangokat. Némán leültem a székre, miközben a Doki felém kapta a fejét fél másodpercre. Ujjaimat összefontam a tarkómon, és igyekeztem megtalálni önmagamat.
Teljesen elveszetem a testemben, mintha túl nagy lenne nekem. Összeszorított álkapcsom zsibbadni kezdett, szememet lehunyva igyekeztem rátalálni magamra. Emma miattam van itt. Ha én nem alszom vissza, talán nem lett volna ez… az egész. Nem száguldanánk a kórház felé, és nem lenne veszélyben a gyermek élete. Egy éles dudálás szakított ki néma elmélkedésemből. Nem láttam ki csukott szemeim mögül, várva az ütközést, majd fékcsikorgás, és hirtelen megálltunk, amitől kicsit csúszkálni kezdtem a széken. Nem akartam látni, se hallani. Csak érezni akartam.
Érezni, hogy Emma biztonságban van. Érezni, hogy nem lesz semmi baj. Hogy a babánk életben marad. Otthon lenni, Emma bőrét simogatva, és feleségül venni. Minél hamarabb.
- Basszus! – kiáltott fel mérgesen a sofőr. – Rohadt életbe! – szitkozódott tovább. – Sajnálom Doki, de nem mehetünk tovább, szétment a kerék.
- Hívjon másik mentőt, tovább kell mennünk.
Két percig csendben várakoztunk, miközben a Doki letörölte kopasz fejéről az izzadságcseppeket. Kifáradt, mint a többi mentős. Nem csodálom, ez a bolondok háza már fél órája tart. Folytonos pörgés, kiabálás… Undorodom ettől.
- Öt perc és itt lesz. – fordult hátra ismét a sorőr.
- Túl hosszú idő… - szemét ráncolva csóválta a fejét. – Nem fogja túlélni.
Fáradtan roskadt le a Doki a mellettem levő székre, a mentősök mintha feladták volna, levették a ballont, és halántékukat masszírozták. Az előbb látott elhatározottság eltűnt az arcukról, némán figyelték a pityegő gépet, majd csuklójának belső oldalát tapogatták meg.
De semmi nem történt… az idő csigalassúsággal vánszorgott előre, éles karmaival minden másodpercben szívemet karmolta, miközben Emmát rabként tartotta maga mellett, mintegy zálogként.
Aztán felhangzott egy élesen sipító hang, belemarva a kényszeresen nyugodt levegőbe.
- Jönnek! Készítsétek fel, átrakjuk. – megint beindult minden, nekem viszont nem volt erőm, sem kedvem lépést tartani ezzel a tempóval.
Az egyedüli, ami ki tudott ragadni ebből az állapotból, egy erőtlen köhögés volt.
Ez a hang pedig a menyasszonyom felől jött. Az orvos hitetlenkedve vonta össze szemöldökét, miközben igyekezett megtámasztani a fejét, hogy levegőhöz jusson.
- Egy, kettő, három. – háromra felkapták a kocsit, és átemelték a másik rohamkocsiba. Talán most már minden rendben lesz.
- Mi történt? – kérdezte a másik orvos, aki sokkal nyugodtabb, és fiatalabb volt.
- Collabált. Egyszer már kezeltem őt, leukémiás. Súlyosan.
/ Emma szemszöge /
Az egész nagyon zavaros volt. Túl sötét, és összemosódott. Kicsúsztak a kezemből a tojások, aztán minden elmosódott amúgy is lassú szemeim előtt. Kiabáltak körülöttem mindenhol, élesen sipító hangok vettek körül, és semmit nem értettem. Volt egy időszak, amire nem emlékeztem, ott jó volt. Nem voltak hangok, sem érzések, csak én voltam…
Aztán nagy csend lett. Elhalt minden hang, csak páran lélegeztek körülöttem, és egy halk, egyenletlen csipogás. Amikor levegőt vettem beszippantottam valamit, csiklandozta a torkomat.
Halkan köhögtem, miközben próbáltam kinyitni a szemem, és megérteni, mi történt.
De nem ment. ólomsúlyok nehezkedtek szememre, ezzel eltakarva előlem a kemény, rideg valóságot.
Éreztem egy kezet, ami a fejem alá nyúl, aztán már jobban kaptam levegőt. Megemeltek, aztán letettek.
- Mi történt? – kérdezte valaki, miközben csuklómat tapogatta.
- Collabált. Egyszer már kezeltem őt, leukémiás. Súlyosan.
Tudtam, hogy ez mit jelenet. Elájultam, és a kórház mentünk.
Olyan hirtelen ért a felismerés, hogy felpattant a szemem. Néhányat pislogva kitisztult a látásom, majd egy fiatal férfi levette az arcomtól a maszkot.
Megint elfogott a köhögés, megemelve a törzsemet próbáltam levegőhöz jutni, miközben ott sürgölődtek körülöttem. Mikor levegőhöz jutottam visszahelyeztek a kocsira. Még mindig kába voltam, de legalább körbe tudtam nézni.
Leginkább gépeket láttam, amik ide-oda csúszkáltak a nagy sebesség és kanyarok miatt. Láttam három mentőst, és a fiatal férfit, aki megtámasztott.
De valami nem stimmelt. Sehol nem láttam Eriket. Nem láttam őt.
Zihálni kezdtem, és a gépek őrült sebességgel kezdtek pityegni. Kanyarodtunk, ami nem esett jól egyébként is zaklatott gyomromnak, ráadásul a terhesség miatt érzékenyebb is vagyok…
A baba!
- Eriiik! – kiáltottam teljes hangerővel. – Hol van? – néztem az orvosra, de ő csak velem foglalkozott. próbált lenyugtatni.
Hát nem értik? Nem tudok élni nélküle! Nekem olyan ő, mit a levegő! Nincs itt mellettem…
Rossz érzés kerített hatalmába, mire oldalra hajolva öklendeztem, de semmi nem jött fel. Nem ettem ma még semmit.
- Nyugodjon meg! – kérte az orvos, próbált visszafektetni az ágyra, de nem ment neki.
- Hol van? – könyörögtem, miközben még mindig öklendeztem. – Kérem! – szememet ellepték a könnyek.
Nem bírtam tovább. Egy újabb kanyarnak az lett a vége, hogy viszontláttam a tegnapi ebédet. Az orvos felsóhajtott, de tartotta a törzsemet.
Lassítottunk, majd bekanyarodtunk.
Kinyílt az ajtó, kivettek a mentőből, és befelé kezdtek tolni. Mindenki kiabált, és Erik nem volt sehol. Nélküle semminek éreztem magam, elkeseredetten sóhajtottam, lehunytam a szemem, a könnyeket ez nem állította meg.
Hasamra csúsztattam a kezemet. Legalább valaki van velem…
A talaj felülete megváltozott, a kocsi nem rázott annyira, így arra következtettem, hogy beértünk. Összeszorított fogakkal vártam az elkerülhetetlen, hogy bevigyenek egy szobába és átessek egy csomó borzalmon.
Nem is ez aggasztott igazán.
A neheze az, hogy Erik nincs velem. A könnyeim még jobban áztatták arcomat.
Rutinvizsgálaton estem át, vérnyomás, és vércukorszint mérés, vizeletminta, vérvétel…
Máskor az ilyen alapvizsgálatok nem nagyon érdekeltek, észre sem vettem őket, de most, olyan lassan telt az idő, mintha direkt engem akarna bosszantani. Tépte a szívemet a tudat, hogy Erik nincs velem. Alig voltam magamnál, miközben vért vettek.
Betoltak egy szobába, és azt mondták, amíg elkészülnek a tesztek, pihenjek, valószínűleg bent tartanak megfigyelésen.
Az oldalamra fordulva próbáltam meg elaludni, de sehogy nem volt kényelmes. Így hát a hátamra fordulva szabad utat engedtem könnyimnek, olyan természetesnek tűnt, hogy most sírok, minthogy Erik mindig itt van mellettem.
De most nincs itt.
Lassan elaludtam, de inkább félálomban voltam. És sírtam. Könnyeim nem akartak elapadni, de ahhoz túl gyenge voltam, hogy az arcomon is mutassak érzelmeket. Néhányszor bejött a nővér, megnézte, hogy alszom-e, megnézte a gépeket, megigazítottam a takarót.
Nem bírtam tovább Erik nélkül… semminek éreztem maga. Semmihez nem volt erőm.
Még arra sem, hogy erős maradjak, vagy a könnyeimet elapasszam, így hát nem is ellenkezve hangosan felzokogtam, majd megint oldalra fordultam, az ablak felé, bár már besötétedett, és a szobában is sötét volt. Nem akartam tudni, mi van körülöttem! Meg akartam halni! A babám is veszélyben van, Erik sincs itt mellettem, én ezt nem élem túl.
De ha hazamennék hozzá, akkor együtt lehetnénk! Igen! Bizonytalan léptekkel indultam hosszú, zsákszabású hálóingemben, majd, mint egy élőhalott, úgy mentem mezítlábasan a kórház szabadságot jelentő, önműködő ajtóhoz.
- Mindjárt otthon leszünk! – bíztattam magamat, és a babámat. – Nem lesz semmi baj!
- Hölgyem! Elnézést, már nem mehet ki, főleg nem itt. – zavaros szemekkel fordultam az ápolónőhöz, aki rosszallóan nézett rám. Vagy mintha megőrültem volna, ami lehetséges. Erik nélkül… simán megőrülök.
- De nekem haza kell mennem! – mondtam nem sok hangsúllyal a hangomban, és megigézve fordultam az ajtóhoz. Újra elindultam, lábam alatt éreztem a hideg csempét.
- Menjünk vissza a szobájába! – majd megfogta a kezemet, és visszavezetett, de az előbbi fellelkesedésnek már nyoma sem volt. Olyan voltam, mint egy élőhalott. Ugyan ettem, és vettem levegőt, de lélekben nem voltam itt.
Leültem az ágyam szélére, egyenes háttal, majd az ablakot bámultam. El volt húzva a függöny, és a sötétben egyébként sem láttam volna semmit. Arcomon semmi érzelem nem volt, csak csorogtak a könnyek, és merev háttal ültem több órán keresztül. Félholt állapotomból egy kedves hang szakított ki. Erik sétált be a szobába, amit már nagyon vártam, de most mégsem bírtam megmozdulni.
- Emma! – mondta halkan, miközben mindkét kezével átölelt hátulról, de még mindig nem mozdultam. – Sajnálom, gond volt a papírokkal, azért késtem. Hogy vagy? – mondta, miközben elengedett, és elém sétált. - Emma! – szólongatott, miközben egyre inkább kezdett bepánikolni. – Emma! Hallasz engem? – még csettintett is az ujjával az arcom előtt,
- Persze, hallak. – jelentettem ki egyszerűen, de még mindig a függönyt bámultam.
/Erik szemszöge/
Mikor bementem Emma szobájába, halkan letettem a csomagját a földre, majd szemlélni kezdtem. Talán csak nem hallotta, hogy bejöttem a szobába. Egyenes háttal ült az ágy szélén, és az ablakot bámulta, kezét lábára helyezte.
- Emma! – mondtam, miközben átöleltem mindkét karommal hátulról, és csókot nyomtam hajára. Nem reagált semmit, mintha továbbra is egyedül lenne. – Sajnálom, gond volt a papírokkal, azért késtem. Hogy vagy? – karjaimmal elengedtem, de arra számítottam, hogy ölelni fogjuk egymást. Nagyot sóhajtva elé sétáltam, miközben arcát fürkésztem. Szeme teljesen üveges volt, és vörös a sírástól, arcán viszont semmi érzelem. – Emma! Hallasz engem? – mint aki transzban van, úgy bámulta a függönyt. Néhányat csettintettem a kezemmel a szeme előtt. Gyönyörű szeme előtt, amiben máskor mindig vidámság volt.
- Persze, hallak. – hangjában sem volt érzelem. Nagyon megijedtem. Tudta, hogy itt vagyok, és még rám sem mosolyog? Meg sem ölel? Valami nagyon nem stimmelt.
- Kimegyek, beszélek a nővérrel, megkérdezem, hogy mikor mehetünk haza, jó? – még mindig reméltem, hogy valami tréfát űz, és mindjárt mosolyogva a nyakamba ugrik. Az igazság, hogy ilyennek, még soha nem láttam. Mindig érzett valamit.
- Jó.
Nagyot sóhajtottam, és bár kelletlen, de kimentem a szobából. Végiglépdeltem a folyosón, keresve azt az orvost, akivel a papírokat rendeztem. Közben volt időm Emmán gondolkozni. Mi történt vele? Ez nem lehet ő, egyszerűen ő nem ilye. Ő mindig érez valamit. Legyen a boldogság, fájdalom, vagy elkeseredés, de mindig.
- Dr. Saltzman!
- Jó estét! – nem figyelt rám igazán, miközben a pultnak támaszkodva kávét ivott, és egy kórlapra írta a lázszámot.
- Mi történt Emmával? Nem reagál rám. – nem hazudtam, ez volt az igazság.
- Be kellett adni neki nyugtatót, mert annyira zaklatott volt, hogy meg akart szökni a kórházból. Mondjuk, nem csodálom, mert elég nagy volt a stressz, csak úgy, mint mindenki másnak. – vetette oda kuncogva, majd el akart menni. Megragadtam a karját.
- Doktor úr, kérem, jöjjön velem, és nézze meg a menyasszonyomat! Kérem! – farkasszemet néztem vele, majd halk sóhajtás után kirázta a kezét szorításomból, majd elindultunk a kórterembe.
- A vizit egyébként is fél óra múlva lenne, de ha annyira akarja, akkor legyen. – némán mentünk a terem felé, miközben én idegesen kaptam a zsebemhez, mert a mobilom csörögni kezdett. Meg sem néztem, hogy ki hívott, csak kinyomtam, nem akartam, hogy ebben a pillanatban bárki is zavarjon. Így is elég ideges vagyok. – Hol a lány? – kiáltott fel a doki.
- Micsoda? – hördültem fel, és éppen idejében kaptam fejemet az ajtóhoz, még éppen láttam, ahogy Emma holtkórosan kisétál az ajtón. Ennek nagyon nem lesz jó vége. – Emma! – kiáltottam, és gyors léptekkel indultam neki a folyosónak. – Emma, mit csinálsz? – kaptam keze után, mire felém fordult, és a szemerkélő esőben nézett rám.
- Haza megyek. Erikhez. Együtt kell lennünk. – mondta tök üres arccal.
- De hát Emma! Itt vagyok előtted! – zavarodottan nézett rám, majd megpróbált elmenni újra. – Menjünk vissza. Aztán hazamegyünk, jó?
- Jó. – mondta, de nem volt itt velem. Lélekben nem.
Visszamentünk, és leültettem az ágyra, kérdezgettem, nem kér e inni, nem akar e átöltözni, de mindig csak azt mondta, hogy nem. Aztán megint elindult, hogy hazamenjen.
- Emma, ne csináld ezt! Feküdj vissza szépen, és minél előbb hazamehetünk.
- Jó.
Megint csak ezt mondta. Két szó szerepelt a szótárában, jó és nem. Nagyon aggódtam érte, az orvos volt viziten, azt mondta, várjak, csak a nyugtató hatása. De hát az isten szerelmére, mennyi rohadt nyugtatót kell beadni, hogy ezt a hatást váltsa ki az emberből. A nővér szerint nem csak az váltotta ki. Azt mondta, órákig sírt, és üvöltött, hogy hol vagyok, és ez nagyon megviselhette, emiatt érte el ezt az állapotot. Valószínűleg fel sem fogja, hogy itt vagyok.
Eltelt harminc óra, amióta bent vagyunk a kórházban, a nővér mondta, hogy menjek haza, ne lesz semmi baj, figyelik Emmát folyamatosan. Hogy figyelnék? Majdnem megszökött kétszer! Nem engedem, hogy Emmának bármi baja essen, ha rajtam múlik. Csak azért mentem haza, hogy letusoljak, és átöltözzek, valamint elmeséltem Mrs. Deannek, hogy hogy van Emma. Szegény sopánkodva fogadta a cudar valóságot. Emma nincs velünk.
Telefonhívást kaptam. Illetve nem egyet, hanem vagy húszat, mire felvettem. Ehhez a beszélgetéshez egyáltalán nem volt kedvem.
- Szia, Erik, jó hallani a hangodat. – szólt bele a telefonba „bájos” hugicám hangja. Falra mászok tőle.
- Lena, még bele se szóltam a telefonba. – mondtam kimérten.
- Jaj, bátyó, mikor hagysz már fel a durcával? Mert elég gyerekes vagy! – dühösen csattant fel.
- Megint előröl akarod kezdeni? Nem én hagytalak téged a szarban. Ez! vagy már ezerszer végigbeszéltük.
- Én meg ezerszer elmondtam, hogy muszáj volt elmennem Angliába. Az a pasi őrült volt! Le akart vadászni! – már megint hazudott, de ezt most nem akartam megint kivesézni. Ahhoz túl fáradt voltam.
- Mit akarsz? – kimért voltam, és a hangom kőkemény, miközben felkeltem, és Emmához sétáltam, aki még mindig az ágy szélén ült, és az ablakot bámulta. Kezemet vállára tettem.
- Jaj, ne legyél már annyira ellenséges! Csak haza szeretnék menni pár napra. Honvágyam van! Hiányzol! – idegesen horkantam fel, miközben Emma hátát simogattam, de nem reagált rá semmit.
- Na persze! De ha gondolod, engem nem zavarsz, úgy sem leszek otthon pár napig…
- Na, mi van, bátyó? Becsajoztál? Már éppen ideje volt! – mondtam már, hogy a nevetése is az agyamra megy?
- Igen, de nem a miatt nem leszek otthon. Ja, és ezt figyelt, nem becsajoztam, hanem megkértem a kezét, és babát vár tőlem! – mondtam, és csak úgy dagadt a mellkasom a büszkeségtől. Leültem az ágyra, és egy csókot leheltem Emma tökéletesen sima vállára.
- Gratulálok, ezt nem gondoltam volna, szóval – ezt a szót elnyújtotta – miért is nem leszel otthon? – szinte láttam magam előtt a gyanakvó arcát, de nem érdekelt!
- A menyasszonyom kórházban van. – döbbent csend. Nem mondott semmit.
- Én, én sajnálom, tudok valamiben segíteni? Tényleg, bármiben! – a hangja őszintén, és megértően csengett, de nem dőltem be neki. Talán igazat mondott, de már túl jól ismertem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése