17. fejezet

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy ilyen sokára hozom a fejit, de nem volt se időm, se erőm írni, de most már itt van :)
Mindenkinek jó olvasást! :))

-          Mason! Annyira jó látni téged! – a nyakába borultam, miközben szerelmem tétován egy asztal mellett álldogált. Csak szorongattam, mire ő felnevetett, és lefejtette karomat nyakáról.

-          Szia, Emma! – felém lövellt egy kérdő pillantást, majd Erikre nézett.

-          Mason, ő itt a vőlegényem, Erik! Ő is marketinges, csak úgy, mint te. – hadartam, miközben ők kezet fogtak.

-          Helló, Mason! Emma már sokat mesélt rólad. – megint fagyos pillantást lövellt felém Mason, és kezdett megingani optimizmusom.

-          Szóval… mióta vagytok együtt? – nem kertelt, a téma közepébe vágott, miközben elindultunk a park felé, Erikkel kéz a kézben. Mason összevonta a szemöldökét és frusztráltan a kavicsos utat kezdte bámulni.

-          Kicsit több mint hat hónapja. – úgy éreztem magam, mint egy vallatáson, de büszke voltam erre a számra.

-          És mikor… kérted meg Emma kezét? – dühösen szusszantott, mire elnevettem magamat. Kérdőn nézett rám, amíg én kacagtam.

-          Vedd lejjebb egy oktávval, Mason! Semmi értelme…

-          De igenis, van! Emma, olyan fiatal vagy! – megállt, és rám nézett, kék szemeit kérlelően emelte arcomra, de én ridegen néztem rá. Most nagyot csalódtam benne…

-          Három hónapja kértem meg a kezét. – mondta Erik a kínos csendben, és átölelte a derekamat.

-          És a… a baba? Mennyi idős? – odavolt a gyerekekért, főleg a babákért, nem tudta most sem leplezni a csillogást a szemében.

-          Majdnem öt hónapos. – feleltem kimértem, de Erik rosszallóan szorította meg kezemet. – Talán ezzel is bajod van, Mason? – egy könnycsepp gördült végig arcomon, de gyorsan letöröltem, és továbbindultam.

-          Emma! Tudod nagyon jól, hogy anya mennyi idős volt, amikor én születtem! És nekem milyen gyerekkorom volt? – az utolsó mondatnál már szinte kiabált, bár próbálta visszafogni magát.

-          Az teljesen más volt! – kezemet automatikusan fontam babám köré, aki még olyan apró volt, és védtelen… - És anya akkor még csak tizenkilenc volt, én pedig huszonhárom!

-          Emma, annyira fiatal vagy! – hitetlenkedve néztem rá, miközben szerelmem kezét szorongattam.

-          Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak! Te alig voltál tizennyolc, amikor majdnem apa lettél? Nem igaz? – tudtam, hogy ez a téma, de nem érdekelt! Ideges voltam, és egyáltalán nem erre számítottam Masontől.

-          Szerintem üljünk be egy kávézóba. – ajánlotta fel a lehetőségként Erik, de már húzott is a kis, narancsszínű épület felé. Dühösen ültem le egy párnás székbe, majd felszisszentem, amikor újra belém nyilallt a fájdalom. – Baj van, drágám? – Mason halkan köhintett.

-          Csak a keresztcsontom. – Felnéztem a felénk tartó pincérre, és egyszerre megkívántam a forró csokit.   

-          Mit isztok? – kérdezte Erik előzékenyen, mielőtt újabb vitába kezdünk.

-          Egy hosszú kávét. Legyen jó erős, ha kérhetem. – a pincér szemébe nézett, majd felém tekintett.

-          Egy forró csokit kérek. – mondtam, és végigsimítottam Erik tenyerén. Nagy mancsába zárta az én viszonylag kicsi kezemet, és elnevette magát. Egyre jobban oldódott a hangulat.

-          Én is egy kávét kérek. – bólintott a pincér, aztán elment, magunkra hagyva bennünket.

-          És mikorra vagy kiírva? – kérdezte Mas, miközben egy szalvétával babrált. Ajkát lebiggyesztette, és összevonta sötét szemöldökét.

-          Július tizennegyedikére, ha minden igaz. Általában - láttam, hogy nagyon gondolkozik… talán nem tudta, hogyan kellene reagálnia. Miután kihozták az italunkat újra megszólalt.

-          És fiú lesz, vagy lány?

-          Kisfiú… bár eddig csak egyszer voltunk ultrahangon, de egyértelműen látszott. – szerelmem csókot nyomott a halántékomra, és tenyerét a hasamra csúsztatta. – És van olyan név, ami mindegyikünknek tetszik!

-          Tényleg? És mi? – sikerült; áttörtük a falat, amit maga köré épített, mondván, hogy még túl fiatal vagyok. Győzedelmesen pillantottam Erikre, aki éppen egyet kortyintott a kávéjából.

-          Adam. – mondta ki a nevet kedvesem, és ő is elmosolyodott. Bekaptam a szívószálat, és megízleltem a finom csokit. Ahogy ittam, felmelegítette az egész testemet, és csak most vettem észre, hogy fázom. Megborzongtam… – Fázol?

-          Egy kicsit igen, de majd a csokitól felmelegszem! – mosolyogtam rá, és szorosabbra vontam laza kardigánomat. Egy pillanatra gondolkozott, majd odaadta sötétkék kardigánját. Belebújtam, és… olyan érzék kerített hatalmába, amit nagyon nehéz megnevezni. Otthon voltam…

-          Köszönöm! – csókot nyomtam szájára, és beleszagoltam a pulcsiba. A legfinomabb illat, amit valaha éreztem.

Hallgattam, ahogy beszélgetnek, nyugodtan köröztem ujjaimmal pocakomon, és örültem. Talán több okból voltam most boldog… Egyrészt Adam, hogy ilyen gyorsan teljesült az álmom, aztán Erik, hogy feltétlenül szeretjük egymást, és Mason, hogy így elsimult minden.

Egy idő múlva sétálni mentük a tó körül, én pedig szerelmembe kapaszkodva élveztem a nyugalmat, a csendet, és a szeretetet.

Lassan kezdett besötétedni, úgy hét óra felé, és elfáradtam nagyon. Erik persze azonnal észrevette, és megkérdezte Masont, nincs-e kedve velünk tartani. Igazából kicsit nagyobb ellenkezésre számítottam, de gyorsan beleegyezett, ráadásul mosolyogva fogadta kedvesem ötletét.

Hazamentünk, majd egyből a konyhába rontottunk. Én olyan éhes voltam, hogy fel tudtam volna falni egy egész csirkét, de gondoltam, hogy ez a terhesség miatt van. Meg is látszott a súlyomon, az utóbbi időben vagy hat kilót híztam, de ez szintén a terhesség következménye, és az alakomon nem látszott meg.

Lena szintén a konyhában volt, és dadogva mutatkozott be Masonnek, mire majdnem elnevettem magamat. Arcomat Erik mellkasába temettem, és hagytam, hogy egy mosoly jelenjen meg arcomon. Mason valóban nagyon jól nézett ki, nem is értem, miért nincs barátnője, ugyanis ezt a témát is „kiveséztük” a beszélgetés során, mint annyi minden mást.

Úgy kilenc óra felé Mason elment, én pedig beájultam a hívogató ágyba, és szinte azonnal elaludtam.

Mikor felébredtem, feltűnt, hogy Erik nincs mellettem. Úgy gondoltam, biztosan be kellett mennie dolgozni és hamarosan visszajön. Az órára pillantottam, és meglepődve tapasztaltam, hogy mióta terhes vagyok, rengeteget alszom! Már fél tizenegy volt…

Úgy döntöttem, hogy lustálkodom még egy kicsit, majd fél óra múlva felkeltem. Lezuhanyoztam, miközben alig vonszoltam magam, olyan álmos voltam. Magamra vettem egy fehér vászonruhát, ami has alatt volt húzott… egy kicsit olyan volt, mint egy nagy rugdalózó, csak laza volt, és nem volt kar, és lábfej része, majd emberi formába hoztam az arcomat, és befontam a hajam.

Lementem a konyhába, kitöltöttem egy pohár tejet és gabonapelyhet raktam bele. Komótosan megettem, miközben a tálban lévő gyümölcsöket figyeltem. Telt az idő, és egy különös hangra lettem figyelmes… Valami kapart. Gyanútlanul indultam el az előszoba tágas tere felé, de legyintve visszamentem a konyhába egy almáért. Biztos csak képzelődöm!

Beleharaptam az almába, de a hang még mindig nem múlt el, úgyhogy bosszúsan szusszantva álltam fel, talán túl gyorsan is, mert belenyilallt a keresztcsontomba a fájdalom.

-          Basszus! – fájdalmasan szisszentem, de a fájdalom csak nem akart elmúlni… Tenyeremmel megtámasztottam a derekamat, és meggyötört arccal indultam újra az előszoba felé.

-          Baj van, aranyom? – kérdezte Mrs. Dean és közelebb sétált hozzám.

-          Semmi, semmi… - a fájdalom kezdett alábbhagyni, és fellélegezve indultam fel az emeletre. Elmentem a szobánk mellett, éppen a kicsi leendő kuckójába indulva, amikor megint kaparászásra lettem figyelmes. Benyitottam hát a szobába, és ott találtam Eriket.

-          Jó reggelt, szívem! – köszöntött mosolyogva, és tenyerét a szememre csúsztatta, miután mögém állt.

-          Mit csinálsz? – megpróbáltam lefejteni a kezét arcomról, de ügyetlen próbálkozásom nevetésbe ment át.

-          Boldog szülinapot! – suttogta a fülembe, és ajkával megérintette a nyakamat.

-          Oh… - engedtem kivezetni magam a szobából, miközben szerelmem cirógatását élveztem. Nem tudtam hova megyünk, de teljesen megbíztam benne, pedig féltem, hogy nekimegyünk valaminek.

-          Itt is vagyunk! – mondta huszonnyolc lépés után, és balra fordított. Elvette a kezét szememről, végigsimított a nyakamon, és a derekamon állapodott meg egyik keze, míg a másik pocakomra vándorolt. Nem nyitottam ki a szememet, csak felé fordultam…

-          Köszönöm! – mondtam, és csókot leheltem rá, ahol csak értem.

-          Annyira szeretlek! – átkarolt, és a szoba felé fordított, de a szemkontaktust végig tartotta. Nagy nehezen elszakítottam pillantásomat, és a szoba felé néztem, de a tekintetem visszavándorolt az arcára.

-          És is szeretlek! – búgtam halkan, majd tényleg a szoba felé néztem.

Aligha lehettem volna boldogabb, mint amilyen voltam. Tökéletes volt az életem, illetve tökéletesen boldog voltam…

Beléptem a szobába, és óvatosan leguggoltam. Levettem egy apró dobozról a tetejét, és elámulva vizsgáltam a doboz tartalmát. Egy ezüst fülbevaló, és nyaklánc feküdt a doboz alján, millió sugarat visszaverve, én pedig elmosolyodva simítottam végig a medál kecses ívén. Egy hold alakú, gyöngy berakásos medál volt, és a fülbevaló is ugyan olyan, csak egy kicsit kisebb.

Miután szerelmem nyakába vetettem magamat, megint hallottam egy kaparászó hangot, majd felemelkedett egy doboztető… egy gyönyörű cica mászott elő a dobozból, majd félve vissza is ugrott. Egy pillanatig hitetlenkedve bámultam szerelmemre, majd lassan, óvatosan ültem le a földre. A cica megint kimászott a dobozból, és most láttam csak, hogy egy szürke, himalájai cicával lesz dolgunk. Azonnal elárulta a füle, a hosszú szőre, és az elegáns tartása, valamint a színezete.

A következő, egyben utolsó csomagolt ajándék egy könyv volt.

-          A terhesség A-tól Z-ig. – olvastam fel hangosan a címet, majd bátortalanul belelapoztam. Minden le volt írva benne, részletesen.

-          Szia, Emma! – jött be Lena a szobába, és rejtegetett valamit a háta mögött. – Boldog szülinapot! – megölelt, és cuppanós puszit nyomott az arcomra, majd átadott egy ajándékzacskót.

-          Köszönöm szépen, Lena, igazán kedves vagy! – belenyúltam a tégla alakú, rózsaszín tasakba, és a kezembe akadt egy újabb könyv. – Babaápolás! – felnevettünk, és még egyszer megköszöntem mindenkinek! Ilyen boldog szülinapom még soha nem volt.

-          Akarsz sétálni, Emma? – kérdezte szerelmem, és átkarolta a derekamat. Kissé rátámaszkodtam, miközben bólintottam a fejemmel.

-          Jó ötlet, hiszen szép idő van. Egy feltétellel… később belevetjük magunkat a könyvekbe, mert nem tudok semmit! – felnevettek, én pedig újra belelapoztam az Eriktől kapott könyvbe.

-          A nagy részén már túl vagy, és egyébként is… Erik pelenkázott engem néhányszor, amikor még baba voltam. – mondta Lena, és vigyorgott, mint a tejbe tök.

-          Az már nagyon régen volt, szerintem elfelejtettem, hogyan kell. – össze-vissza kalimpált a kezével, és nevetett. – Akkor… mehetünk?

-           Persze! De… előbb el kell mennem mosdóba. – hiába, Adam nagyon nagy már, és még vissza van több mint négy hónap.

-          Lent megvárlak. Lena, nincs kedved velünk jönni? – ajánlotta fel készségesen Erik, de nemet intett a fejével.

-          Már megbeszéltem egy másik találkát, bocsi, srácok! – fülig vörösödött. Valószínűleg randizni megy.

-          Ha hazaérsz mesélned kell nekem! Oké? – mutatóujjamat felemeltem, és meglengettem az orra előtt.

-          Feltétlenül. – kacsintott, aztán elfelhősödött a homloka. – Claire is veletek mehetne? Hiányol téged, Emma.

-          Persze, akkor két perc, és mehetünk, addig szedd össze Clairet