20. fejezet

Sziasztok!

Jubileum alkalmából előbb hoztam a fejezetet :)

Meglett az ezer látogatóm, mindenkinek (főleg Biának) nagyon köszönöm a kommenteket, és a látogatásokat!

Kellemes hosszú hétvégét mindenkinek, csóközön: Evalight!

Mire végigjártunk még két termet, már öt óra volt, és csak páran voltak a fürdőben. Lena és Jake turbékoltak a szaunában, a gőzkabinban, és mindenhol, ahol csak tudtak. Nem akartuk zavarni őket, hát csak a plakátokat nézegettük.

-          Éjszakai fürdőzés? Mit szólsz hozzá? – egy újabb ötletet hoztam fel. – Ráadásul ma.

-          Legyen! De… szerintem úgy le fog minket szívni a víz, hogy lézengeni fogunk szerelmeskedés helyett. – csókot nyomott homlokomra, és elnézett a vállam fölött.

-          Mi az? – odafordultam, és észrevettem, hogy valakik minket néznek.

-          Emma? – kiáltották, aztán leesett. Középiskolában Lucy és Susan volt a legjobb barátnőm! És most itt voltak…

-          Úristen! – sikkantottam, majd egymás karjaiba vetettük egymást! – Sziasztok! – mindketten megváltoztak, Susan rozsdavörösre festette a haját, és a mindig félénk Lucy pedig megnövesztette. Világ életében rövid haja volt.

-          Istenem, Emma! Hát veled meg mi történt? Hogy vagy? – vigyorogva kérdezte Susan lepillantva óriási pocakomra, én pedig hátrafordultam Erikért.

-          Csajok, ő itt a vőlegényem, Erik! – mosolyogtam és pocakomra tettem a tenyeremet.

-          Hű… hát örülök, hogy így összejött minden nektek! Hány hetes vagy? – tudtam, hogy a terhességre értik, és én büszkén mondtam ki az adatot.

-          Harmincegy hetes vagyok, kisfiú lesz, a neve pedig Adam! – Lucy elkomorodott, Susan pedig vigasztalóan ölelte át a vállát. – Mi a baj, Lucy?

-          Nemrégen dobott a vőlegényem… - felsóhajtottam, majd elengedve szerelmem kezét, hogy azzal megfoghassam barátnőm törékeny vállát.

-          Jaj, Lucy… nem tudja, mit vesztett veled!

-          Mindegy, túlélem! Inkább mesélj, mi van az… a… - tudtam mire gondol, de nem merte kimondani.

-          Már teljesen jó vagyok! Nemrégen voltunk orvosnál, és csodálkozott a doki a gyógyulásomon. – vigyorogva meséltem két héttel ezelőtti kellemes csalódásomat. – Adam egy áldás. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, és láttam, hogy Erik karba font kézzel mosolyog rám. Aztán Adam mozogni kezdett, aprókat rúgott, és barátnőim csodálattal figyelték pocim hullámzását. – Meg akarjátok fogni?

-          Hát, ha szabad… - Susan bátrabb volt, tenyerét hasamra simította, és mosolyogva várta a pici mozgását. – Huh… hát, focista lesz ez a gyerek! – aztán Lucy is felbátorodott.

Egy ideig még a vízben beszélgettünk, felelevenítettük a gimis emlékeket. Szóba került az érettségi, az osztálytalálkozó, a kirándulások, és a tanárok is helyet kaptak beszélgetésünkben.

Egy idő után tényleg elfáradtam, Lucy és Susan pedig elmentek, de megbeszéltünk egy találkozót a jövő hétre.

Erik szemszög

Emma egy napozószéken feküdt, kezét a fiunkon nyugtatta, és engem nézett. Egy ideig álltam tekintetét, aztán elnevettem magamat. Lebuktam a víz alá, úszkáltam egy kicsit, aztán úgy döntöttem, én is kimegyek. Megtöröltem a hajamat, és bekentem a menyasszonyomat naptejjel, hogy kimenjünk sétálni. Először pocakján masszíroztam el a krémet, majd nyakán, vállán, hátán, és végül az orrára pöttyintettem egy kicsit. Halkan felnevetett, majd azt is eldörgölte magán. Emma engem is bekent, azzal érvelve, nem szeretné, ha leégnék, hiába mondtam neki, hogy bírom a napot.

Kimentünk az egyik teraszra, majd a másikra, én mindegyiket kipróbáltam, de Emma az egyikbe inkább nem ment bele, mert termál volt. Míg én fürödtem, ő Adamnek beszélt rólam.

Egy kicsivel később Lena és Jake egymást falva tántorogtak ki a teraszra. Emma felnevetett, mire szétrebbentek, és Lena mélyvörösre pirult.

-          Emma, ugye nem mentél be a termálba? – kérdezte Jake, miközben leült az egyik székre, közvetlenül Lena mellé.

-          Nem, nem! Olvastam a neten, hogy nem szabad sajnos, de majd ha kint lesz – megborzongott – akkor én is fürdök egyet!

-          De addig semmiképp… - erősítette meg Jake és ő rám pillantva felvonta a szemöldökét, én bólintott. Kérdezni akart Jake-től

-          Jake, szerinted mikor fogok szülni? Mert már nagyon nagy Adam. Ma reggel lemértem, és harmincöt centi vagyok itt. – bökött a hasa közepére.

-          Akkor lehet, hogy a kiírtnál valamivel előbb. – elmosolyodott, bíztatóan kezére tette a kezét. – Nyugi, minden simán fog menni, már egy csomó szülést levezettem! Mindegyik egészséges kisbaba lett, és az anyukák is jól vannak… az apák néha elájultak! – elakadt a levegő a tüdejében, és felém pillantottam, kiguvadt szemmel.

-          Elájultak? – kissé zihálni kezdett, és karját Adam köré fontam, még mindig rajtam nyugtatva tekintetét. Én teljesen nyugodtan mosolyogtam rá. – Miért?

-          Mert… nem bírták a látványt, de nyugi, Erik stabil srác, ennyi meg sem kottyan neki. Békaboncoláson sem hányta el magát, mint a legtöbben az osztályból! – nevetettünk fel, de Lena rosszalló pillantást vetett ránk

-          Ez nem békaboncolás lesz…- mondta homlokráncolva, és megjelentek az első könnycseppek a szemében. Felálltam, megpróbáltam megnyugtatni, de ő befutott a folyosóra, az öltözők felé.

-          Bocs! – mondtam Lenaéknak, és Emma után indultam. – Drágám, merre vagy? – befutott az egyik fülkébe, de én nem láttam melyikbe. Felzokogott, én pedig a hangforrás felé indultam. – Emma, engedj be, kérlek! Ne is törődj a hülye poénjaival, és miattam ne aggódj, nem leszek rosszul!

-          De Jake…

-          Ne foglalkozz vele, szerelmem! Engedj be kélek, Emma! – most már tényleg kezdtem aggódni. Mostanában olyan kirohanásai vannak neki, egyszer mérhetetlenül boldog, aztán letargiába esik…

-          Erik, ha te nem leszel ott, én nem fogom tudni végigcsinálni! – éreztem, hogy a keze a kilincsen tétovázott.

-          Szerelmem… nem tudom, mit mondjak, hogy higgy nekem! Biztosat nem ígérhetek, bármennyire is szeretnék, mert még én sem éltem át ilyet, de minden tőlem telhetőt megteszek… - mormogtam halkan az ajtóba, és kattant a zár. Nagyon lassan benyitottam, és felmértem a helyzetét. A törölközőt szorongatta, szép szemeit vörösre sírta, és remegett egész testében. – Jaj, Emma!

-          Legyél ott velem! – felkászálódott, és én nagyon lassan, óvatosan magamhoz vontam, fejét a mellkasomra hajtottam. – Lehet, hogy azt gondolod, erős vagyok… amikor velem vagy igen! De nélküled… semmi vagyok! – fejét lehajtottam, úgy hüppögött mellkasomba.

-          Nézz rám, szerelmem! – ujjammal kissé megemeltem az állát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Akartam, hogy lássa, igazat mondok. – Em… nemrégen te mondtad, hogy együtt mindent megoldunk. Akkor legyél velem erős! Ott leszek veled végig, és amikor majd először a karunkban tartjuk Adamet, akkor látod majd meg igazán, hogy megérte. Együtt fogjuk végigcsinálni, és van egy csomód dolog, ami a szülést könnyíti. Ez meglepi lett volna, de holnap elviszlek egy mama-papa tanfolyamra, ahol légzéstechnikákat, meg mindenféle dolgot megtanulunk, és meglásd, gyorsan kint lesz!

-          Oké… de ha nem leszel ott…

-          De ott leszek, Em! Szerinted ki tudnám hagyni a fiam születését? Ez a kis hasbúvár tesz minket egy családdá! Aztán később már nagy családunk lesz, jó? – mély levegőket vett, és a nyakamba csimpaszkodva próbált lenyugodni, bár éreztem, hogy úgy veszi a levegőt, mint akinek gombóc van a torkában. Ilyenkor jobb, ha az ember kiengedi a sírást. – Szerelmem, sírj csak, ha jól esik, én akkor is itt leszek veletek!

Em ekkor kiborult. Hangosan zokogott a nyakamba, míg én magamhoz szorítva ringattam őt. Persze, hogy gondoltam, fél a szüléstől, de nem is sejtettem, hogy ennyire. Eddig a várakozás elnyomta benne, és most minden a felszínre tört, egyszerre. Egy kicsit olyan, mikor az ember nyakába borul a bili. Kellemetlen érzés.

Nagyon lassan megnyugodott, hallottam, hogy páran megállnak az öltöző ajtaja előtt, de senki nem zavart meg minket. Végül megkérdeztem, hogy maradjunk e az éjszakai fürdőzésre, de nem akart, viszont az újdonsült pár estére is itt marad turbékolni. Nem mentünk már többet fürdeni, lezuhanyoztunk, és összeszedve a cuccinkat bepattantunk a kocsiba. Jake majd taxit hív, ha haza akarnak jönni, bár még az is megfordult a fejükben, hogy kivesznek egy szobát.

Gyorsan hazamentünk, Emma bedőlt az ágyba, és én is nem sokkal utána elaludtam. Átkaroltam őt, frissen mosott haja illatát lélegeztem be, és hamarosan elaludtam.

Másnap reggel Emma megint nem volt mellettem…

Mióta megtörtént a „baleset” azóta különösen zavar, ha reggel máshol kószál. Mindig olyan fura érzésem támad, hogy oka van annak, nincs mellettem. Talán paranoiás vagyok, kicsit túlságosan is, de szerintem ez érthető, ha az ember a menyasszonyát mindennél jobban szereti, ráadásul terhes!

Hát magamra kaptam egy laza szürke gatyát, de felsőt nem vettem fel. Egyrészt túl meleg volt, meg persze Em szereti, ha nincs rajtam felső. Elindultam a babaszoba felé, de a dolgozóban találtam rá. A gép előtt ült, és valamit nagyon nézett.

-          Óh, szia! – köszöntött mosolyogva, és csókot nyomtam szájára.

-          Jó reggelt, Szerelmem! Mit olvasol? – szememet végigfuttattam a képernyőn, de nem biztos, hogy látni szerettem volna az ott lévő dolgokat.

-          Hát, igen… - csak ennyit mondott a belőlem kitörő nyögésre. – De ez nem annyira durva, volt már rosszabb szülés is!

-          És miért nézed? – tettem fel a körtői kérdést, de azonnal felelhettem volna magamnak, mert tudtam a választ.

-          Fel kell készülnöm. És neked is. – ártatlanul nézett rám, megrebegtette pilláit, majd nagyot sóhajtva húztam oda még egy széket.

-          Szerintem a mai reggeli törölve…

Miután végleg elegem lett ezekből a dolgokból és reménykedtem benne, hogy Emma is „megunta”, elcsábítottam a gép elől a mama-papa tornával.

Tízkor kezdődik, és most van kilenc óra, vagyis lassan szedelőzködni kellene. Ugyan abba a táskába pakoltunk, amibe tegnap, Em egy türkiz harisnyát, egy cicagatyával, és egy fekete ujjatlannal, én pedig tehetetlenül álldogáltam a szekrény előtt… Végül én is egy ujjatlant és egy melegítőgatyát vettem fel, és már indultunk is.

Annyi kismama és kispapa volt ott, hogy alig lehetett megmozdulni, de aztán külön csoportokba osztottak minket. Mi kaptuk először a tornatermet, aztán később csere, és az udvaron leszünk. Először egy óriási labdán tanultuk meg a vajúdási pozíciókat, aztán egy kis nyújtás következett. – A légzéstechnikákkal is megvoltunk, tanultunk legalább ötöt, és kimentünk a szabad levegőre, ott egy kicsit jógáztunk, aminek nem láttam túl sok értelmét eleinte. A kurzust tartó nő elmagyarázta a jóga lényegét, és hasznát, majd bemutatott egy-két alap dolgot, ami megkönnyíti mind a terhességet, mind a szülést.

Két órán keresztül tornáztunk, bár jóformán Em csinálta a gyakorlatokat, mert ez kifejezetten terhes torna, én csak megfigyelőként voltam ott. Volt pár gyakorlat, amibe nekem is be kellett szállnom, de az szinte semmiség volt. Megtámasztani, masszírozni, tartani, mindenféle apróság. Em holtfáradtan vánszorgott vissza az öltözőbe, amikor vége lett az órának, aztán kicsit kifújta magát, ivott egy keveset, és hazamentünk.

Lena és Jake éppen akkor ténfergett haza, álmosan, de mindkettőjük arcán mosoly ragyogott. Cinkosul egymásra kacsintott Emma és Lena, majd „észrevétlenül” az emeletre párologtak, hogy jól kibeszélgessék magukat. Jake engem nézett, és valamit nagyon mondani akart.

-          Na, milyen volt a fürdő? – dobtam neki egy almát, és a sajátomba beleharaptam. Figyeltem a vonásait, a reakcióját, mert bármennyire ismerem, és becsülöm a haveromat, Lena akkor is a húgom.

-          Szuper… - nyögte kis, és az ajtó felé indult.

-          Hova mész, Jake?

-          Be kell mennem a kórházba, tudod, dolgozom. Aztán majd valamikor beszélünk.

-          És Lenatól nem köszönsz el? – kínosan érezte magát, én pedig gyanakvóan karba fontam kezemet a mellkasom előtt. – Biztos örülni fog neked, hogy felmész hozzá. – szegeztem neki tekintetemet.

-          Ööö… szerintem Emmával beszélget, inkább mennék. – megragadtam a karját, és mélyen belenéztem barna szemeibe.

-          Lena a húgom. Ne játssz vele, mert már így is eleget csalódott. Vagy hagyd őt békén, vagy ne is menj a közelébe, oké?

-          Haver, mi van veled? – és kilépett az ajtón, ki tudja, milyen gondolatokkal a fejében.

Már középiskolában is ezt csinálta, nem is értem, miért engedtem őt Lena közelébe. Kihasználta a lányokat, megkapta, amit akart, aztán felstrigulázza a falra, ha bejött. És neki mindig bejött…

Felszóltam Emmáéknak, hogy elmegyek lovagolni, pár óra múlva jövök, és kimentem a kedvenc lovamhoz. Még gyerekkoromban adtam neki a nevét, szerintem nagyon is illett rá. Ahogy magabiztosan vágtatott apám alatt, és ügyesen kerülgette az akadályokat megfogalmazta bennem a nevét. Gyerekfejjel ez volt a leglogikusabb név. Villám.

Aztán mindenki Villámnak kezdte hívni, de már megöregedett, majdnem harminc éves. Nem vágtatott már régóta, és nem is akartam hajszolni.

Ahogy az istálló felé haladtam, lábamon a lovaglócsizmával, és épp a fejemre ügyeskedtem fel a kobakomat, meg is láttam Villámot, de valami nem volt rendben vele. A földön feküdt, és mellette volt John, a gondozója.

-          Mi történt? – rohantam oda, és megsimogattam Villám fejét.

-          Három napja nem evett semmit, és nagyon leromlott az állapota. Ki is hívtam az orvost, de már ő sem tudott segíteni rajta… sajnálom, Erik!

-          Szóval meghalt. – összeszorítottam az állkapcsomat, így igyekeztem visszafogni a kitörni készülő érzelmeket. Meghalt, meghalt… Visszhangzott a fejemben, mint valami kísértés, és a szememet is össze kellett szorítanom egy pillanatra. – John, kérlek, intézkedj.

-          Persze.

Egyenesen a házba mentem, de fel a emeletre már nem jutottam. Megállított a bárszekrény hívogató szava. Egykét röviditaltól még nem lesz bajom – gondoltam, és kiöntöttem az első pohár wiskhey-t.

A negyedik pohárnál abbahagytam, mert Emma megjelent a lépcsőfordulóban. Gyanakvóan nézte a kezemben lévő poharat, és leült velem szemben. Elbambultam, egyenesen vissza a gyerekkoromba. Mikor Villámot még az enyémnek mondhattam…