1. Fejezet

Egy ember jött felém. Nem tudtam, hogy ki az, de mintha már láttam volna valahol. Arca tele volt sebhelyekkel, ruhája szakadt volt. Már majdnem odaért hozzám és én csak most kezdtem érezni a dolog súlyát. Ahogy jött közelebb fokozatosan uralkodott el rajtam a megszokott félelem. Ne voltam annyira félős, de ezután paranoiás lettem. Mindig úgy éreztem, hogy követnek.

Rémülten ébredtem fel, hajam a tarkómra tapadt és egy hatalmas csomó volt benne.. Rájöttem, hogy csak egy álom volt, ami elmúlt. Mégis kellet egy kis idő, mire ki tudtam kerülni a hatása alól A férfi arcán töprengve öltöztem fel, majd lementem és összeütöttem egy kis reggelit.

Valami égett szagot éreztem, még mindig a férfin.

-          Szuper. –mormogtam magam elé, miközben nyugtáztam, odaégett a tojás. Mivel nem volt erőm újat csinálni még forrón megettem, de nem volt túl jó az íze. Pár falat után úgy döntöttem eléggé szeretem a gyomromat ahhoz, hogy ártsak neki.

Elindultam a szokásos reggeli futásra feleslegesen korán. Még csak hat óra volt. Tél… Hideg… Gyorsabban futottam, amikor láttam, hogy egy autó fordul be az utcába a levendula színű napfelkeltében. Megcsapott egy illat. Fahéj, és frissen sült, meleg kenyér. A szemközti pékségből áradó illatra megéheztem. Elkezdett korogni a gyomrom. Nem volt kedvem még hazamenni és tovább futottam. Néztem a téli tájat, amin nem volt hó. Emiatt még hidegebb volt, a gondolattól megint összerázkódtam. Nem szeretem a telet, főleg, hogy idén karácsonykor sem volt hó, pedig én tényleg reménykedtem benne.

Ekkor egy férfi jött felém. Ő is futott. Reflexből megfordultam és futni kezdtem olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Ő volt, de arcát nem csúfította sebhelyek tömkelege. A szeme viszont furcsán vonzott. Mélybarna szempár.

Tudtam, hogy az álmom valóra vált. Ez a tény kezdett eluralkodni felettem, amikor eszembe jutott, hogy fáradok. Kezdett utolérni. Megpróbált hozzám érni, de én megfordultam és egy hatalmasat ordítottam. A hangom sikolyba torzult, már-már nevetségesen. Nem tudtam, hogy mit csinálok, de eluralkodott rajtam az ösztön. Elfutottam és hirtelen minden elmosódott lett.

Valaki a karjai között tartott. Zokogni kezdtem, de nem tudom, hogy miért.

-          Ki vagy?- kérdeztem elgyötört hangon.

-          A nevem… Erik. És a tied?

Többet nem láttam és nem hallottam. Csak az ölelő, izmos karokat éreztem és az űrt. A torkom égett és a fejem lüktetett. Ránéztem Erikre. Észrevettem a szemében valamit. Ez az, amit Carmen, az anyám szemében soha nem láttam. Bármit eldobott volna értem. Csak, hogy velem lehessen. Hirtelen olyan erővel szorítottam meg, hogy felnyögött. Értetlenül nézett rám, de én csak szorítottam. Éreztem, hogy annyira szükségem van rá, mint arra, hogy levegőt vegyek. Égetett a vágy, hogy megcsókolhassam. Nem akartam türtőztetni magam. Perceket töltöttünk egymás karjaiban, és soha nem akartam elengedni őt. Olyan illata volt, mint az ősznek. Egyszerre meleg és hideg illat. Nagyon finom volt, emiatt még közelebb húzódtam hozzá, arcomat a nyakába temetve próbáltam magyarázatot találni a történtekre. Lehetek én ekkora mázlista? Csak futó kaland lesz, vagy vele fogom leélni az életemet. Úgy éreztem, mintha negyed óra leforgása alatt megismertem volna őt, szavak nélkül. Elképzeltem a beszélgetéseket a gyerekkorunkról, meséltem neki a családomról, és ő is nekem, az első találkozások… az első csók a csillagok alatt, amint virágot ad nekem, és bemutat a családjának, közösen megyünk egy buliba, összehaverkodom a barátjaival, mert biztos sok barátja volt.  Ezekre most nem volt idő. Most kellet eldöntenem, hogy meg vagyok kattanva, azért vagyok egy vad idegen férfi karjaiban, vagy tényleg megtaláltam az igaz szerelmet, csupán negyed óra leforgása alatt. Sürgetett az idő, végül amellett döntöttem, hogy egy próbát megér. Nem mintha nem bíznék meg benne, csak még nem ismerem eléggé. Képzeletben igen, de azok hamis emlékek, arra az esetre, ha az első randik, találkozások nem következnének be, és egyből a közepébe vágnánk, vagy el se kezdenénk.  

Ő is visszacsókolt, majd eltolt magától és a szemembe nézett.

-          Tegnap láttalak és… elvarázsoltál teljesen.

-          Én még soha nem… éreztem ilyet.

-          Én se.

-          Maradj velem és soha ne hagyj el! Soha! – néztem komolyan a szemébe, és megleptek saját szavaim.

-          Csak ha te se fogsz.

-          Őrült vagy? Sosem tudnám megtenni. – dorgáltam meg finoman.

-          Mennünk kellene.

-          Nem akarok.

Félénken ránéztem, beletúrtam szőke, hosszú, hullámos hajamba, elmosolyodtam, és megnyaltam a számat. Aztán hallottam Erik sóhajtását, és felálltam, kihúztam magamat, és nyújtózkodtam egyet. Erik erre a szemét forgatta, és csibészesen elmosolyodott.

-          Mi lenne ha… megszöknénk innen. Nem szeretem ezt a helyet, és semmi nem köt ide.

-          Micsoda? Hogy szökjünk meg? Annak meg mi értelme lenne?

-          Ne akadj ki! Semmi nem köt ehhez a helyhez. Annyi, hogy itt élek. De ez nem nagy cucc.

-          Minek megszökni? Bármit megtennék érted, de a szökésnek nincs semmi értelme, hacsak az ember nem menekül valaki elől, szóval, semmi értelme nincs megszökni. - nézett a szemembe Erik, miközben felállt ő is. Megsimogatta az arcomat, mire elektromos szikrák pattogtak a szemem előtt és átöleltem, aztán mindenelsötétült. Nem tudtam, mi történt, csak Erik halvány emlékébe kapaszkodtam. Az arcát nem tudtam felidézni. Tudtam, hogy szeretem őt, és áttörtem a sötétségen, a kezem megrándult, mire valaki megszorította. Felsóhajtottam. Megnyugodtam. Nem csak álom volt, Erik valóságos.

-          Emma, hall engem?

Pislogásra sem volt erőm, a hangok alapján láttam, és rájöttem, hogy nem Erik szorította meg a kezemet, hanem egy doktor, a kórházban. Csak halk suttogásra voltam képes, abból is a halkabb hajtára.

-          E… Erik.

-          Itt vagyok. Megijesztettél, ilyet ne csinálj még egyszer.

Azonnal felpattant a szemem, és keresni kezdtem, de nem láttam semmit, és sehol. Azt éreztem, hogy megfogja a kezemet, és hogy megsimogatja az arcomat, de nem láttam. Idegesen rángani kezdett a testem, és csak szorítottam Erik kezét.

-           Doki, csináljon valamit!- ordította Erik. – Emma, Emma, nyugi, nincsen semmi baj. Doki, vegye le a szeméről azt a szart!

-          Nem tehetem, még nem regenerálódott a szeme.

-          Háromig számolok. Ha addigra nem csinál valamit, akkor kitépem a kezét. Világos?- éreztem, hogy komolyan gondolja.

-          Rendben. De ha mozog, nem tudom megcsinálni. – mondta kis hezitálás után.

-          Emma, Emma… picit ne mozogj. Úgy nem tudja leszedni a szemedről.

Fegyelmezve a testemet nem mozogtam, és éreztem, ahogy a kötést leszedi a szememről. Nem értettem, hogy ez mire jó, de majd mindent el fog magyarázni Erik. Ő nem hagyja, hogy bajom essen, ő szeret engem, és vigyáz rám. Aztán kinyitottam a szememet. Iszonyúan fájt, és lüktetett is. Nagyon világos volt minden, de valami át tudott törni a fényen. Az első, amit megláttam, Erik aggódó arca volt. Azonnal a nyakába csimpaszkodtam, és nem akartam elengedni. Egy hosszú percig csak öleltük egymást, miközben megnyugtatóan mormolt a nyakamba. Lefejtette magáról erőtlenül küzdő kezeimet, és mellém ült. Egy nagyon fehér helyiségben voltam. Ismerős volt ez a hely, úgyhogy halkan felsóhajtottam, és szomorúan nyugtáztam, hogy hol vagyok.

-          Már megint? Mennyi ideig kell itt lennem még?- fordítottam a fejemet Dr. McPersus-hoz.

-          Nem tudom, Emma, őszintén szólva romlott az állapota. Nem tudom. Megtámadta az agyát, és a szemét. Éppen, hogy meg tudtuk menteni a látását.

-          Köszönöm, Dr. McPersus. Maga mindig is nagyon kedves volt hozzám.

-          Ha a kedvességen múlna… - sóhajtott szomorúan.

-          Ne legyen szomorú, Doki. Nem lesz semmi baj. Megint kimegyek a kórházból, úgy, mint máskor.

-          Emma, maga is tudja, hogy ez nem így megy.

-          De így megy, Doki, csak adja ide a gyógyszereket és…

-          Emma. Most nem. Egy olyan stádiumba ért, ahol már nem szabadna kimennie a kórházból.

-          Mennyi időm van?- suttogtam, kicsit sem meglepődve.

-          Ha minden jól megy, akkor két év. Emma, ha el akarja hagyni a kórházat, akkor menjen, de nem tudok semmit nem ígérni.

-          Az még rengeteg idő. Az alatt sok mindent lehet csinálni.

-          Mi? Te őrült vagy? Nem mehetsz el innen! Emma, ez nem játék, itt az életed a tét.

-          Két évet nem fogok itt tölteni. Értesz engem? Életem utolsó két évét töltsem négy fal között, ahol minden lépésemet árgus szemekkel figyelik? Ezt te sem kívánhatod tőlem. És most elmegyek innen. Kérlek, segíts, nélküled ez nem fog menni.

-          Emma, én… szeretlek.

-          Én is szeretlek.

Megfürdetett, majd felöltöztetett Erik, és éreztem, hogy kezd visszatérni az erőm. Megebédeltem, és már egyedül tudtam elmenni vécére. Automatikusan értem hozzá újra meg újra Erikhez. Olyankor odafordult hozzám és rám mosolygott, vagy megsimogatta az arcomat. Nem kellett beszélnem, ő tudta, hogy mire van szükségem.

Akkor itt az ideje, hogy meséljek magamról. Huszonkét éves, amsterdami lány vagyok. Tizenöt éves voltam, amikor kiderült, hogy leukémiás vagyok. Anyám elhagyott, amikor tizenhat lettem, mert nem bírta a kórházi kezeléseket. Azt mondta, így mindenkinek jobb lesz. És igaza lett. Sokkal jobb az életem és ingyenesen kezelnek, mert nem tudom fizetni. Az anyám mindig utal pénzt, és jól élek. Nincsenek barátaim, és a magány a legjobb társaságom. Sokat olvasok, és gépezek, apám néha beugrik, bár mostanában egyre kevesebbet. Az életem gyökeresen megváltozott, amikor Erikkel találkoztam. Felállítottam magamban egy menetrendet, ami két évre szól.

 Az első lépés az volt, hogy összeköltözök Erikkel.

Aztán jöhet a terhesség, és kihordani egy egészséges babát.

És a terv utolsó része, boldogan leélni a maradék időmet Erikkel, és a gyerekünkkel.

-          Mehetünk. – mosolyogtam rá Erikre, és egyáltalán nem áltattam magam, boldog voltam.

-          Hogy… hogy tudsz mosolyogni?

-          Ezt anyám, és apám is mindig kérdezte, a válasz akkor még ez volt, reménykedek, hogy megtalálom az igaz szerelmet. És most az, hogy megtaláltam az igaz szerelmet.

-          Hihetetlen vagy.

-          Ugye?

Felkapott a karjába, és úgy vitt ki a kocsiba, mert észrevette, hogy fáradok. Nagyon figyelmes volt.