- Miért is lepődök meg? Titkos ügynököd nincs?
- Nem az nincs, de ha szeretnéd, be tudok szerezni egy-kettőt.
- Testőr?
- Három. Na, jó, csak vicceltem. Nincs testőröm. – suttogta a fülembe, mintha ez nagyon nagy titok lenne.
- Hány szoba van?
- Egyszer megszámoltam gyerekkoromban. Tippelj.
- Tíz?
- Tizenöt. – kívülről elég nagynak látszik a ház, de hogy ennyire…
- Fürdő?
- Négy.
- Konyha?
- Kettő.
- Garázs?
- Három.
- Kocsi? – kérdeztem gyermeki örömmel, várakozással, és izgalommal az arcomon. Imádtam a kocsikat, apám jutott róluk eszembe. Amikor kicsi voltam, mindig elvitt autózni.
- Három.
- Milyen fajták?
- Egy Audi A3 limuzin, egy Gumpert Apollo, és egy Koenigsegg Agera.
- Milyen színűek?
- Fekete, narancs és szürke.
- Melyik a kedvenced?
- Egyet találhatsz!- csókolt meg mosolyogva.
- Hm…- még a csók hatása alatt voltam teljesen. - a Gumpert Apollo?
- Bingó! Vajon honnan tudtad?
- Felvágós!- rácsaptam a mellkasára, és hirtelen a lábamhoz kaptam, mert begörcsölt.
- Valami baj van?
- Semmi, csak begörcsölt.
Erik a kezébe vette a lábamat és masszírozni kezdte. Három bizonytalan lépés, két halk kopogás egy kis tétovázással fűszerezve.
- Szabad!- kiáltott ki Erik. Mrs. Dean jött be, tálcával a kezében. Egy habos kakaó volt benne, pont úgy nézett ki, mint amilyet anya szokott csinálni. Az illata betöltötte az egész szobát és finoman megcsiklandozta az orromat, megborzongtam, mire Erik rám nézett. Mintha az kérdezte volna, Fázol? Nemlegesen intettem a fejemmel, de szorosabban ölelt magához, én pedig a karjaiba kapaszkodtam, és azt kívántam, bárcsak örökké így maradhatnánk, ebben a tökéletes, időn kívüli, lebegő állapotban.
- Jó estét, Mr. Lockwood és Miss.…
- Knowles. – vágtam rá azonnal.
- ...és Miss. Knowles. Meghoztam a kakaót, egy kis késéssel. – mondta bocsánatkérően, halványan mosolyogva.
- Lehet egy kérdésem?
Válasz helyett csak egy aprót bólintott a néni. Nagyon aranyosan nézett rám, a mélybarna szemével.
- Maga soha nem alszik?
- Dehogynem alszok, kedveském, de a mai nap különleges, az egész ház számára.
- Miért?- kérdeztem vissza kíváncsian.
- Mert a kis hölgy ideköltözött.
Ezen gondolkoztam, amíg Erik elvette a tálcát és odanyújtotta nekem a kakaót. Tényleg nagyon finom volt, és jó volt meginni a puha ágyban, és Erik ölelő karjai között. Úgy érzem, hazaértem, és mindent meg fogok tenni a boldogságunkért. Lesz egy egészséges kisbabám, akinek olyan kék szeme lesz, mint nekem, és olyan barna haja lesz, mint az Eriknek, csak hullámos. Gyönyörű kislány lesz, egy gyönyörű életben, akit egy apa nevel fel… aztán majd talál valakit maga mellé, de ő nem fogja úgy szeretni, ahogy én szerettem volna őt.
Amikor megittam a kakaót kétségbeesetten tapasztottam a számat az ajkára, és ez volt életem eddigi legszebb éjszakája. Minden tökéletes volt, összeillettünk, mint egy kirakós két darabja.
Másnap reggel kipihenten ébredtem Erik mellet az első napsugárra. Legalábbis az elő napsugárra, amit észrevettem. Boldogan ébredtem fel. Tudtam, hogy ő ott lesz mellettem. Mindig.
- Hm…
- Jó reggelt szépségem. – láttam a mosolyogva közeledő arcot, majd lágyan megcsókolt. – Tudod mennyit aludtál?
- ÁÁááhh… - hatalmasat ásítottam.
- Rossz válasz. Tizenkettőt.
Miután elmondta, mi merre van, megcsörrent a mobilja, én pedig kisurrantam a szobából az erkélyre. Ráérősen végigsétáltam rajta, a korlátra raktam mindkét karomat, mivel az a mellkasomig ért, és elnyúltam rajta, így szemléltem a tájat.
Tényleg nagyon szép környék volt. Minden zöld, a levegő friss volt. Egy idő után meguntam a tájat és a teraszt kezdtem el szemlélni. Odasétáltam a kovácsoltvas asztalhoz, aminek a teteje üvegből volt, majd a rózsát kezdtem el szemlélni, ami a korlátra lett felfuttatva. Két rózsa volt összefonódva rajta. Egy vörös, vérvörös, és egy hófehér. Teljesen elmerültem a gondolataimban. Volt min gondolkodnom.
Aggódtam, mint mindig. Aggódtam Erik miatt, és ez volt a legmeghatározóbb dolog ma reggel. Hirtelen egy kar fonódott a derekamra a semmiből, ez rántott vissza a valóságba. Szívem pár ütemnyit kihagyott, a légzésem elakadt, és megdermedtem egész testemben.
- Sssh! Csak én vagyok! Semmi baj!
- Ilyet ne csinálj többször… - suttogtam, és kezdett feloldódni a hasamban a görcs.
- Nem akartalak megijeszteni, tényleg sajnálom…
- Ne szabadkozz, semmi baj, nem történt semmi. Csak arra kérlek, többször nem settenkedj mögém, jó?
Nem válaszolt, csak nagyot sóhajtva a vállamra helyezte állát, az arcát pedig a hajamba temette. Ekkor jöttem rá, hogy már öt napja nem mostam hajat, amitől igen csak zsírossá vált.
- Fél órát kérek!- dadogtam zavartan és berohantam a fürdőbe. Minél előbb Erik karjaiban akartam lenni. Úgyhogy nagyon siettem. Megmostam a hajamat és villámgyorsan lezuhanyoztam. Még a zuhany alatt álltam, amikor egy halk, bátortalan kopogás érkezett az ajtó felől.
- Igen?- kiáltottam ki, de tudtam, hogy ki lesz az.
- Én… ühüm… Erik.
- Gyere!- kuncogtam fel. Édes, ha zavarban van.
- Csak kint hagytad a… az… - de nem tudta befejezni a mondatot, két lépéssel átszelte a fürdőt, kinyitotta a kabint, belépett mellém, és egy vízcsepp útját végigkövette ajkával a vállamon. Kellemesen megborzongtam.
- Kint hagy…tam a… törölközőt. – beszéltem akadozva.
- Pontosan. – ekkor már teljesen vizes volt a pólója és a nadrágja is. Átlátszottak a kidolgozott izmok a pólóján keresztül, hát egész testemmel felé fordultam, és kibújtattam belőle. Nagyon izmos volt, erős, de nem jobban a kelletnél. Karjai acélpántokként zárultak körém, és forró csókolózásba kezdtünk…
Fél óra helyett két órát töltöttünk a zuhanyzóban. Megfürdettük egymást, aztán a hajamból kimosta a habot, majd megtörölgetett, és megszárította a hajamat. Nevetve jöttünk ki a fürdőből, majd reggelizni mentünk. Reggelizni délben?
Reggelizni mentünk.
Bevettem az összes gyógyszert, az elsőt ki is hánytam. Erik aggódva tartott a vécé fölött, miközben sugárban hánytam. Nem olyan könnyű lenyelni azokat a tablettákat, mint amilyennek látszik. Aztán már sikerült bevennem az összeset, kis öklendezés kíséretében.
Sétáltunk a parkban, lovagolni mentünk és a családja történetéről mesélt. Elmesélt egy családi legendát is.
Aminek történetesen én voltam a főszeplője.
Így szólt:
„Lesz egy lány,
Kire vársz talán,
Aranyhajú szépség.
De mérgezett vérét,
Visszatartani nem lehet,
Mást nem tehet.
Szívedben ott él örökké,
Lelkedben ott lesz ameddig csak élsz.”
- És ennek mi az értelme?
- Hm… Ez igen jó kérdés. „Lesz egy lány, - Kire vársz talán”. Ez meg is magyaráz téged és engem. „Aranyhajú szépség” az vagy te – ült ki egy vigyor az arcára, mire elpirultam, ami még nagyobb vigyorra késztette. – Viszont a mérgezett vér… - nézett rám szomorkásan, és szorosabban tartott a lovon.
- Ezt is értjük. Hogy van tovább?
- „Visszatartani nem lehet.” Mármint a mérgezett vérét. Ezt nem értem. Tudod, az egésznek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, amíg meg nem láttalak téged. Akkor rögtön tudtam, hogy „Lesz egy lány, - Kire vársz talán, - Aranyhajú szépség.”
- Hihetetlen, nem? Két perc alatt megváltozott az életem… életünk. – fontam össze ujjainkat.
- Tényleg hihetetlen, hogy rátaláltam a boldogságomra két perc alatt, a sok éves magány után! Annyira szeretlek! – Megérkeztünk, ezért leugrott a lóról, majd engem is óvatosan leemelt. Bevittük a lovat az istállóba, majd derekamnál fogva magához húzott, kissé megemelt és felültetett a kerítésre.
- Nálam jobban nem szerethetsz… - pirultam el, aminek nem értettem az okát. Nyakára hajtottam a fejemet, miközben ő szorosan ölelt magához.
Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, minden nap tökéletesen telt. Mindig fenséges ételeket ettünk, bevettem a gyógyszereket, kirándultunk, és Erik szeretett, és én is őt. Ez volt a legtökéletesebb mindenben.
- Jó reggelt, hercegnőm!- ébresztett Erik, mint minden reggel.
- Szia! Milyen idő van? – de nem tudtam megvárni a választ, kiugrottam az ágyból, hogy sugárba hányhassak a vécébe.
- Emma! Jól vagy?- feltette a legrosszabb kérdést, amire csak számíthattam. Keserűen nevettem fel két hányás között. Utánam rohant a WC-be és tartott.
- Persze, csak rossz a gyomrom. Nincsen semmi bajom, menj innen.
- Ezt ugye nem mondod komolyan? Sugárban hánysz, annyi erőd sincs, hogy támaszkodj, és menjek el? Emma, én megígértem, hogy melletted leszek mindig. – suttogta egész halkan, miközben megérintettem a medált a nyakamban.
- Kérlek, nem akarom, hogy így láss… - akartam még beszélni, de megint jött egy adaggal, most legalább beletaláltam a WC-be. Erik aggódva tartott.
Nem tudom, mennyi ideig lehettem bent, de mire rájöttem, hogy talán mi lehet az oka, a testemet kellemes bizsergés járta át. Lehetséges, hogy ilyen gyorsan teljesül a kérésem? Egész nap nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról. Erik is érezte a hangulatváltozásomat, nem kérdezett semmit, csak örült a jókedvemnek. Lassan beköszöntött a tavasz. Mindenhol madarak csicseregtek, a fák rügyeztek, és a napsugarak felmelegítették a levegőt, ha nem is nagyon, de ahhoz eléggé, hogy ne féljek kijönni a levegőre. Aztán egy nap elsétáltam a tükör előtt, és érdeklődve tanulmányoztam magamat. A nagy pólók, vastag kardigánok alatt nem látszott a hasam. Eddig nem, most viszont, lehet, hogy csak beképzeltem, de láttam a két csípőm között egy kis dudort.
Úgy döntöttem, ideje beszélni Erikkel. De mit mondjak? Hogyan csináljam? Lehet, hogy már… már három hónapos lenne a… baba?
- Erik! – kiáltottam még mindig a tükör előtt állva.
- Igen? – csoszogott oda hozzám, még mindig álmosan, haja kócos volt, amit nagyon imádtam, egy laza gatyában és egy trikóban. Izmai szépen domborodtak a vékony anyag alatt. Rámosolyogtam, és egy finom csókot leheltem a szájára. – Ezt mivel érdemeltem ki? – motyogta a nyakamba, mire halkan felnevettem. Olyan volt a hangja, mint aki most kelt fel.
- Gyere, menjünk be a szobába. – mormogtam a fülébe, mire felvonta szemöldökét, de követett. Kezemet lóbálva mentem a szobába, mire az egyiket elkapta, maga felé fordított egy finom rántással és puszit nyomott rá. Száz wattos mosolyt küldtem annak az embernek, aki nélkül képtelen lennék élni. Feszengve ültem le a hatalmas ágyra, egyik lábamat magam alá húzva, miközben másikkal végigsimítottam domborodó pocakomon. Nem amiatt voltam ideges, hogy… szóval, hogy… lehetséges, illetve majdnem biztos babát várok. Nem tudtam, hogyan csináljam! Csak egy bátyám van, ő pedig már régen nem írt nekem, megházasodott, gyerekei vannak. Amerikában él.
- Valami baj van?- feltűnt neki a halhatásom.
- Nem, minden csodás. – erőltettem egy mosolyt magamra.
- Biztos? – mért végig gyanakodva.
- Igen, csak… van egy jó hírem. – mosolyogtam rá. Még mindig gyanakodva méregetett. – Nyugi, nem történt semmi! – emeltem kezemet az arcához, hogy az aggodalom apró ráncait elsimítsam tökéletes arcán.
- Hallgatlak. – mondta egy mosolyt erőltetve arcára. Úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson, lehet, hogy mégsem kellene elmondanom, hiszen nem is biztos… ekkor a döbbenet ülte meg gyomromat, mikor rájöttem, hogy már… több mint két hónapja nem jött meg. Teljesen elfelejtettem. – Emma? – kérdezte arcomat látva.
- Bocs! - a mosdóba rohantam, magamra zárva az ajtót. Eddig csak képzeltem, de most, hogy biztos vagyok benne, minden teljesen megváltozott. Öklendeztem, de semmi nem jött fel. Nem tudom, hogy a gondolat váltotta ki belőlem a hányingert, vagy csak a terhesség miatt. Megmondom Eriknek! Határoztam el magamat gondolatban, mikor már öt perce kopogott az ajtón, hogy engedjem be.
- Emma, mit történt? Kérlek, engedj be! Beszéljük meg!
- Terhes vagyok! – kiáltottam ki az ajtón, de a hangom eléggé remegett. Nem akartam, hogy úgy értelmezze, nem akarom a babát. Csak kissé meglepődtem. A WC-tetőre ülve vártam Erik reakcióját, de semmi nem jött. Egy árva hangot sem adott ki. Megrémültem. Vajon nem akar mégsem gyereket? Vagy csak meglepte az egész? Lehet, hogy még nem kellet volna elmondani, még nem biztos! – Francba! – nyögtem, és talpra küszködtem magam, mivel idő közben a WC-ről a fürdőkád elé kuporodtam. Volt tervem! Kimenni az ajtón, anélkül, hogy Erik megállítson, eljutni egy gyógyszertárba, venni egy terhességi tesztet, és megbizonyosodni a… dolog felől.
- Emma, jól vagy?
Nem feleltem, csak kirontottam az ajtón, a szekrényhez lépve az első kezem ügyébe kerülő pólót az ágyra dobtam, egy nadrág kíséretében. Nem gondolkodtam, csak igyekeztem nem ránézni, mert biztos elpuhultam volna. Lerángattam magamról a pólót, és a tükör elé lépve egy feszülős sárgát húztam magamra, de sajnos a hasamra néztem, és lerogytam a tükör elé, és bizarr könyvek áztatták el az arcomat. Nem tudom miért sírtam.
Nem szól egy szót sem Erik, csak némán odajött mellém, leguggolt és magához vont. Percekig csak ölelt, miközben csak elkeseredetten sírtam. Nem is vettem észre, hogy míg egyik kezét még mindig körém fonta, a másikat a hasamra csúsztatta, és ez volt az a dolog, ami miatt össze tudtam szedni magamat.
Erik keze a kisbabánk felett. Hirtelen nyugalom, és melegség árasztott el, olyan gyorsan, mint ahogy a könnyek jöttek. Felbátorodva a kezemet Erikére raktam, és elmosolyodtam.
- Nem lesz semmi baj. – mondta, miközben finoman kihúzta a kezét az enyém alól, és a homlokunkat összeérintette. – Minden rendben lesz, ne félj. Ha akarod… már…már most is elmehetünk az orvoshoz, hogy… elvetessük. –mondta bánatosan szemembe nézve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése