3.fejezet

-          Mi? – néztem rá, ellökve magamtól. – Mi van? Te el akarod vetetni? – sokkoltam be, kezem automatikusan hasamra hullott. Az nem lehet, hiszen ő is akart gyereket. Most, meg amikor terhes vagyok, el akarja vetetni? Most nagyon csalódtam benne.

-          Nem, csak azt hittem, hogy azért sírsz, és azért ijedtél meg… mert… mert nem akarod a babát. – sütötte le a szemét.

-          Nem, nem, csak megijedtem. Nem tudtam, hogy elmondjam-e, hogy mit fogsz szólni, aztán amikor a fürdőben voltam, nem mondtál semmit, és nagyon megijedtem, el akartam menni a gyógyszertárba… hogy… hogy… - nem tudtam befejezni, mert megint jöttek azok a fura könnyek. Nem gyengülhetek el Erik előtt. Elkeseredetten simítottam végig a hajamon, miközben próbáltam megnyugodni. Mély levegőket vettem, és már csak halkan hüppögtem. Erik odajött hozzám, fejét lehajtva, nem nézett a szemembe és hogy ne kezdjek el sírni, öklömet a számra szorítottam, de még így is remegett a kezem. Leguggolt előttem, szemét a hasamon nyugtatta, majd félénken arcomra nézett.

-          Szabad? – kérdezte, miközben kezét a pocakom előtt tartotta. Intettem a fejemmel, mert a hangommal nem bíztam.

Óvatosan felhúzta a pólómat, majd feltérdelt, hogy magasabban legyen egy kicsit, és megbabonázva bámulta a hasamat. Hogy meg ne zavarjam a pillanatot, lassan odagyúltam a pólómért, hogy ne kelljen neki fognia, rám nézett, majd elengedte a sárga anyagot. Közelebb húzódott hozzám, szája elnyílt, mintha valamit mondani akarna, de egy hang sem jött ki a száján. Kezét nagyon lassan a hasamra csúsztatta, miközben a könnyeim megint potyogni kezdtek, de ezek most az öröm miatt voltak. Még közelebb hajolt a hasamhoz, miközben a másik kezét a csípőmre tette. Szája el-elnyílt, de egy szót sem szólt, vagy nem tudott. Ismertem ezt az érzést. Kezemet arcára simítottam, miközben még mindig a hasamat bámultam, néha eltűrve a hajamat, ami idő közben az arcomba hullott, újra, meg újra.  Fülét a hasamra helyezte, és hallgatott. Ekkor történt meg az, amire egyáltalán nem számítottam.

Egy apró bökést éreztem odabentről. Hirtelen szaladt ki a benntartott levegő a tüdőmből, és elámulva bólogattam.

Igen. Babát várok a szeretett férfitől. Ő is ledöbbent teljesen. Majd lassan magához térve fejét újra felém fordította, és egy lehelet finom puszit nyomott a köldököm alá.

-          Sajnálom! – mondtam Eriknek, őszintén.

-          Semmi baj. – suttogta, miközben nagyon lassan felállt és átölelt, fejét a nyakamra hajtotta, elrejtve arcát előlem. Éreztem, ahogy a meztelen vállamon kis vízcsepp gördül végig. Nem szóltam semmi, csak tarkóját simogattam és azon gondolkoztam, hogy már több mint négy, majdnem öt hónapja együtt vagyunk, de nem láttam sírni. – Az én hibám az egész veszekedés. Én nem akartam! Sajnálom! – most már hangosan zokogott a nyakamba, miközben szorosan ölelt magához. Térdre rogyott előttem, és én is ugyanezt tettem, csak lassabban, kevesebb fájdalommal. Nem volt kellemes látvány ilyen sebezhetőnek látni.

-          Erik, kérlek, nincs semmi baj, gyere, keljünk fel! – mondtam halkan, miközben próbáltam fejét felemelni, hogy szemébe nézhessek. Ám amikor belenéztem, láttam azt a mérhetetlen kínt, ami az én hibám volt. Félreértettem őt. Arca eltorzult a fájdalomtól, szeme vörös volt. Hajába beletúrtam, és úgy kényszerítettem rá, hogy a szemembe nézzen. – Kérlek, Erik! – suttogtam megtörten. Állkapcsa megfeszült, ahogy küzdött önmagával, ahogy igyekezett a könnyeket elapasztani, ami őszintén szólva lehetetlennek tűnt. De összeszedte magát, mélyeket lélegzett, már csak a keze remegett.

-          Erik! Miattad kelek fel minden reggel! Mert tudom, hogy mellettem leszel! Tudom, hogy minden nap tökéletes lesz, és volt is eddig! Megváltoztattál teljesen! Miattad… van erőm végigcsinálni mindent! Miattad veszem be az összes gyógyszert! Miattad… teszek meg mindent a babáért, mert… - mert ha én már nem leszek itt, akkor neked kell egyedül kell felnevelned őt. Ezt gondoltam, de nem ezt mondtam – mert szeretlek, az életemnél is jobban! Mindennél jobban.  Minden egyes nap áldom az eget, hogy egy ilyen csodálatos ember mellett élhetek! És hogy tudom, szeret! – ekkor emelte fel a fejét, és csodálkozva nézett rám, ezért felbátorodva, hangomat megkeményítve folytattam. - Mindent megadna nekem, amire szükségem van. Ha elmennél… megpróbálnám minden nap visszafordítani az időt, csak hogy még egy kicsit veled lehessek és tudom, hogy soha nem találnék senki olyat, mint te vagy. Az összes álmom valóra vált melletted! Minden nap remélem, hogy te is annyira boldog vagy, mint én, és megpróbállak én is boldoggá tenni. És amikor hallom, hogy nevetsz, vagy látom, hogy mosolyogsz, mindig könny szökik a szemembe, mert úgy érzem, hogy boldoggá teszlek! És ez az, amit szeretnék. Én már nyertes vagyok! Megnyertem a főnyereményt, téged és… egy babát. Megtaláltam a helyemet!  Soha nem szeretett még senki ennyire, mint ahogy én szeretlek téged!

-          Soha nem megyek el! Ígérem. – nézett mélyen a szemembe magabiztos, férfiasan kemény hangon. Felállt, magával húzott és leültetett az ágyra, majd letérdelt elém, a zsebében kotorászott, majd elővett egy kis, piros dobozt. Nagyot ugrott a szívem. – Emma Knowles!  Ígérem, melletted leszek minden pillanatban, mindenben segíteni, támogatni foglak és örökké szeretlek, bármi is történjen. Megtisztelnél azzal, hogy az üknagymamám gyűrűjének viselője legyél, és hozzám kötnéd az életedet örökre? – nézett a szemembe magabiztosan. Tudta a választ.

-          Igen! – feleltem kicsit sem kételkedve, hogy jól döntök, a szemébe nézve, hogy lássa, komolyan gondolom. Megkönnyebbülten fújta ki a benntartott levegőt, majd a nyakába vetettem magam, felkapott és megpörgetett. Miután finoman a talpamra állított csak egyik kezével engedett el, másikkal tartott, mert félt, hogy megszédültem. Felpattintotta a gyűrű tetejét, kivette belőle és a gyűrűsujjamra húzta, egy ragyogó mosoly kíséretében, amit nekem címzett.

A gyűrű meseszép volt. Ezüst foglalt magába egy kis, de mégis ragyogó követ. Pont illett az ujjamra, mintha ráöntötték volna. Vajon mióta tervezi, hogy megkéri a kezemet?  

-          Annyira szeretlek! – mormogta két csók között a fülembe, ami felmelegítette az egész testemet, a fejem búbjától a lábujjamig.

-          Nálam jobban biztosan nem! – cáfoltam meg nevetve, miközben az egyik karomat nyakába fűztem, úgy húztam le magamhoz még egy csókra. – Nem pihenünk le egy kicsit? Eléggé kimerített a mai nap. – mosolyogtam, majd fejemet mellkasára hajtva hallgattam az életet adó ritmust, szíve ritmusát. Nem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg a hasamat, miközben Erik is így tett.

-          Jó ötlet. – mondta miközben szabat karját derekam köré fűzte, és csókot nyomott a fejem búbjára.

Elgondolkoztam. Vajon egy kívülálló egy családi idillt lát? Boldog párt, akik kisbabát várnak? Én így képzeltem el magunkat, mint egy boldog kis család. Aztán ez a kép megváltozott. Sötét kép volt, Erik tartott a kezében egy síró kislányt. Nagyot sóhajtottam, tudtam, hogy ez lesz, csak túl hamar. Mindenesetre ma nem akartam többet ezzel foglalkozni. Időközben ledőltünk, és én annyira elálmosodtam, hogy nem bírtam nyitva tartani a szememet, vagy csak szólni egy szót is. Erik kihúzta karját alólam, lejjebb mászott, és fejét a hasamhoz érintette, nagyon finoman, mert azt hitte, alszom. Nem volt erőm szólni, és egyébként is kíváncsi voltam a folytatásra.

-          Halihó, van ott bent valaki? - kérdezte nagyon halkan, mire magam is meglepődtem, de a baba megmozdult bennem. – Szóval igen. – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Hogy vagy? – kérdezte, pedig nem várt választ, talán csak arra várt, hátha megmozdul a pici. A pici, ez megmosolyogtatott, de nem akartam, hogy Erik észrevegye, hogy nem alszom, így megpróbáltam fegyelmezni vonásaimat, ami így, hogy ennyire álmos voltam elég könnyen ment. – Anya hamarosan a feleségem lesz, és te pedig egy boldog családban fogsz felnőni. Anyuval is minden rendben lesz. Velünk fog maradni. – mondogatta halkan, mintha csak őt akarná megnyugtatni, de saját magának mondta. – Nem számítottam rá, hogy már ekkora vagy, azt sejtettem, hogy már megvagy, csak nem ilyen nagy. Igaz most sem vagy túl nagy. Mekkora lehetsz? Talán… hat, hét centi? Majd kiderül, anyuval holnap elmegyünk ultrahangra. Vajon lehet már látni, hogy kisfiú, vagy kislány vagy? Még biztos nem. Mondjuk, nem mintha muszáj lenne tudni, de azért érdekel, ki lakik itt bent. – még egy apró bökés. -   Tornázol?  Eddig nem mozogtál ennyit, vagy csak nem mondta el nekem… nem, nem mozogtál ennyit az biztos. – örültem, hogy megbízik bennem ennyire, és ez a bizalom kölcsönös volt. Az egész életemet rábíztam volna. - Anya mindent elmond nekem. Én vagyok az apukád, és ha majd már kint leszel, akkor sokat fogunk játszani. Te leszel a világ legszebb, legboldogabb babája. Boldog baba. – mondta, miközben fejét felemelte, kezével köröket írt le hasamra, és áldottam az eget, hogy ott nem voltam csikis, nem úgy, mint máshol. – Kíváncsi vagyok, milyen nevek tetszenek majd anyukádnak. Vagy ez még korai? Nekem tetszik a Matt név. Te hogy vagy vele? – nem jött válasz, de Erik csak türelmesen várt. – Én tudok várni, de ha nem, hát nem. Mit szólsz a Charlie-hoz? Igazad van, az nekem sem tetszik. – teljesen meg volt győződve, hogy fiú lesz, legalábbis úgy éreztem. Még mondogatott magában neveket, de itt már nem tudtam figyelni.

Elálmosodtam, és az álmok hajóján utaztam a boldog öntudatlanság felé, átlépve a kaput, egy csodálatos világba kerültem volna, ahol nem létezik se fájdalom, se bánat, csak öröm, boldogság, és szeretet, ha nem ébreszt fel egy hangos csattanás. Hirtelen kaptam fel a fejemet, kipattantam az ágyból, aminek következtében majdnem elestem, mert belerúgtam az éjjeli szekrénybe, majd Erik keresésére indultam. Mezítláb, egy pólóban. Átöltöztetett, nyugtáztam mellékesen. Már késő éjszaka volt, ahogy kinéztem az ablakon. A WC-hez érve láttam a tehetetlenül álldogáló mamlaszt, és muszáj volt nevetnem.

-          Veled meg mi történt? – kérdeztem a kuncogás után.

-          Nekimentem az ajtónak, az meg lejött a helyéről. – mondta durcásan, miközben a jobb vállát masszírozta, ezért odaléptem hozzá, és arcát a két kezébe fogtam.

-          Fáj?- kérdeztem aggodalmasan, homlokráncolva, de ő csak elmosolyodott.

-          Jó anya leszel. – mondta, és a bal kezével átölelt, de én tudni akartam, ezért kibontakoztam öleléséből, mire felvonta a szemöldökét. Látva meglepődött arcát elmosolyodtam, aztán a vállához léptem, és szemügyre vettem. Nem mintha értenék hozzá, de jó menyasszony… akartam lenni. Ez a gondolat megmosolyogtatott. – Min mosolyogsz? – kérdezte vigyorogva.

-          A menyasszonyod vagyok. – mondtam és felemeltem a bal karomat, kézfejemet felé fordítva, még jobban vigyorogva.

-          Örülök, hogy örülsz. – mondta óvatos mosollyal lehalkított hangjában. Nem mintha eddig túl hangosan beszélt volna, inkább az érzelmeket akarta így kifejezni.

-          Na, de ne térjünk el a témától. – mondtam szigorúan, fenyegetésképpen mutatóujjamat meglengetve, mire felnevetett, de aztán visszakomolyodott. – Fáj a vállad?

-          Csak egy kicsit. – mondta, és megmozgatta, de következő pillanatban halkan felszisszent, igazolva szavait.

-          Ha akarod, holnap elmehetünk orvoshoz, lehet, hogy megzúzódott. Bár egy ilyen kemény pasi… - mondtam sejtelmes mosollyal az arcomon.

-          Nem, nem, holnap te mész orvoshoz. Illetve ma. – mondta halkan örülve magának, de látván rettegő arcomat, még közelebb bújt hozzám, és átölelt a bal karjával.

-          Mármint… milyen orvoshoz? – pánikoltam be idegesen markolva Erik karját.

-          Nyugi… - mormolta a fülembe, görcsös ujjaimat összefonta sajátjaival, miután nagy nehezen lefejtette magáról, majd közénk emelte, egy csókot nyomott kezemre. – Ultrahangra gondoltam… - megkönnyebbült sóhaj hagyta el torkomat, aztán eszembe jutottak a délutáni pihenőn elhangzott szavak. – De tudod, hogy lassan… másik orvoshoz is kell menni. Két hét múlva van az időpontod.

-          Nem lehet halogatni, egyszer mindenképpen kell menni, nem igaz? – tettem fel a költői kérdést, de nem vártam rá választ. Lassan elindultunk vissza a szobánkba. Későre járt, és nehéz napunk lesz. Illetve nekem lesz nehéz napom.

-          Fáradt vagy? – kérdezte és a választ meg sem várva karjaiba kapott. Ha fájt is a karja, nem panaszkodott, én meg igyekeztem úgy tartani magamat, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzak neki.

-          Hé! – mondtam nevetve. – Nem, nem vagyok fáradt, de ettől függetlenül jó esik. – hajtottam a fejemet vállára.

-          Vigyázz ám anyára… - mondta a hasamra nézve, és egy ideig azon gondolkoztam, megmondjam e, hogy ébren voltam, amikor a babához beszélt, aztán úgy döntöttem, ezt a boldog emléket megtartom magamnak. Egy ideig csendben lépkedett, lassan, talán azt hitte, már alszom is.

-          Örülsz, hogy apa leszel? – kérdeztem halkan, csukott szemekkel.

-          El sem tudod képzelni mennyire. Most már ketten vagytok az életemben, aki nélkül képtelen lennék élni. – a mondat végén halkan sóhajtott. A lábával betolta az ajtót, mert idő közben visszaértünk.

-          De én nem leszek mindig veletek, egyszer el fogok menni örökre… ezt te is tudod. – mondtam, de nem voltam igazán szomorú, mert tudtam, hogy Erik csodás apa lesz.

-          A remény hal meg utoljára. Mindig remélni fogom, hogy nem mész el tőlünk, nem hagysz itt minket… Annyira szeretlek! – amíg ezt elmondta, letett az ágyra, felém mászott nagyon óvatosan, nehogy rám nehezkedjen. Két oldalt megtámasztotta magát a karjaival, miközben én a karomat nyakára kulcsolva húztam le magamhoz egy édes csókra. Nem akartam kihagyni a kínálkozó alkalmat. 

-          Az nem… nem történhet meg… itt fogok maradni veletek! Meg fogom csinálni!- mondogattam, és tényleg reménykedtem. Az orvosok már máskor is tévedtek, most is tévedhetek, nem? Nem volt túl sok remény, de annyi épp elég volt, hogy ne adjam fel.

Az éjszaka gyönyörűen telt. Teljesen új volt a helyzet, a baba miatt, de csodálatos volt. Erik csókokkal halmozott el mindenhol, ahol csak ért, vigyázva, nehogy kárt tegyem bennem, vagy a piciben, miközben én igyekeztem mindig felülmaradni, hogy a válla ne fájjon. Kemény pasi volt, lehet, hogy nem szokta kimutatni a fájdalmát, de előttem egyszer már megnyílt, láttam már sírni, ami szívtépő élmény volt, főleg, hogy tudtam, mindez az én hibámból. Hogy lehettem ennyire hülye?

De most már mindegy, talán még jól is sültek el a dolgok, ez a vita csak még közelebb hozott minket egymáshoz, talán meg sem kérte volna a kezemet, ha nem veszünk össze. Boldogan hajtottam fejemet álomra Erik ölelő karjai között, miközben kezeink összefonódtak, és hasamon pihentek. Ujjai finoman simogatták az eljegyzési gyűrűmet.

A reggel hamar elérkezett, főleg, hogy elég keveset aludtunk aznap éjjel, és reggel korán kellett kelni. Kelletlenül, de kimásztam az ágyból, és szörnyülködtem, hogy még csak hat óra van. Elszoktam a korai keléstől… Minden nap annyit aludtam, amennyit szerettem volna, és nem egy csipogó, idegesítő hang ébresztett fel.

Más részről örültem a helyzetnek, mert Erik még aludt, így tudtam én ébreszteni. Így hát ujjaimmal végigsimítottam arcán, majd le a nyakán, egészen a mellkasáig, ott megálltam, elidőztem egy kicsit, majd visszafelé is megtettem ezt az utat, végül ujjaim ajkain álltak meg, majd szám váltotta fel őket.

-          Ébresztő, álomszuszék… - mormogtam a fülébe, mire ő halkan motyogott valami olyasmit, hogy még öt perc.  – Mindjárt visszajövök, aludj csak… Szerelmem. – leheltem egy puszit homlokára, majd átfordult a másik oldalára

Lementem a konyhába, hogy összeüssek egy kis kaját, úgy gondoltam felviszem neki. Nem úgy néz ki, mint aki mostanában akar felkelni. Ha nem is akar, muszáj lesz… Örülve magamnak szedtem elő a hűtőből a rántottához a tojásokat, talán túl gyorsan fordultam, mert minden összemosódott a szemem előtt, az utolsó amit hallottam, hogy a tojások széttörnek a kemény járólapom, majd összeestem, és a fejem nagyot koppant…