Mikor hazaértünk segített megfőzni a vacsorát, majd szóltam neki, hogy beszélni szeretnék vele. Végül is sürget az idő. Leültünk az asztalhoz, és megfogtam a kezét, lehajtottam a fejemet, és ezt kérdeztem tőle reményteljesen.
- Szeretsz?
- Az életemnél is jobban. Bármit megtennék érted, hogy boldog legyél. – mondta egy kis hallgatás után. A hangja döbbent volt, gondolom azért, mert nem gondolta, hogy ezt megkérdőjelezem.
- Hát, akkor belevágok. Felállítottam magamban egy tervet. Ez a terv két évre szól. Ne akadj ki nagyon, lécci, csak szeretnék boldog lenni. Jó?
- Mindent megteszek neked, hercegnőm.
Elmondtam az egészet, és Erik nem lepődött meg. Még mosolygott is, és a mondandóm végén így szólt.
- Mikor indulunk?
- Hát, lehetne ma?- hihetetlenül boldog voltam. Az asztal másik oldalához lépdelve beleültem az ölébe, és csókot leheltem ajkaira. Hosszú, komoly csók volt. Elkezdtem pakolászni, miközben egyre csak nőttek a dobozhegyek, és Erik megtiltotta, hogy nehezebb dolgot megemeljek. Aggódik, túl sokat aggódik.
- Nem is meséltél még a házatokról. Hol laksz?
- Egy hatalmas ház. Nagyon egyedül vagyok benne. Gyönyörű kerttel, és van egy kiskutya, vannak takarítónők szakácsok, és egy… öhömm… orvos, akit előbb hívtam fel.
- Ne már, nincsen semmi bajom. Nem kell orvos, itt vannak a gyógyszerek, az elég lesz. – mutattam egy elég nagy dobozra. Abba tettem bele az összes gyógyszert.
- Emma. Nézd, én mindent meg szeretnék neked adni, amit csak tudok. Ha szeretnél egy egészséges kisbabát, akkor neked is a lehető legegészségesebbnek kell lenned. Szóval nincs vita. Oké?
- Ezt még nagyon megbánod Erik Lockwood!- mondtam a derekát átölelve, dallamos hangon.
- Még végén meg fogok ijedni tőled. – úgy nevetett, hogy könny szökött a szemembe. Senkit nem hallottam még így nevetni, és ez nagyon jól esett.
- Valami baj van?- komorodott el, két kezébe zárva az arcomat.
- Nem, csak nem hiszem el, hogy megtarthatlak magamnak, hogy enyém lehet ez a csoda, valamint hogy belementél az ötletembe. Ez egy totális őrültség.
- Igen, az, de mindig is vonzottak az őrült dolgok. Indulhatunk?
- Egyszer még körbemegyek, hátha itt hagytam valamit. Jössz velem?
- Nem, most telefonálnom kell, bocsi. Tudod, még el kell intéznem ezt, azt az érkezésünkre.
- Rendben.
Bementem a szobámba, a képeket leszedtem a falról, és egy dobozba pakoltam őket. Anyámon merengve kezdtem egy levél írásába. Aztán írtam egyet apámnak is. Elment az idő, és Erik baktatott fel a lépcsőn.
- Van felétek postaláda? kérdeztem, és a levelekre mutattam.
- Hm… felénk?- ezt direkt kihangsúlyozta. - Van. Igen, van egy a sarkon.
- Akkor kell két bélyeg, azt még felragasztom, és elküldöm. Egy anyámnak, és egy apámnak.
- Szívem, nem akarlak siettetni, de indulni kellene. Besötétedett, és még van egy meglepim.
- Jó, mehetünk.
Az utat odafelé fecsegéssel töltöttük, és csak akkor engedte el a kezemet, amikor váltania kellet sebességet. És igyekezett, hogy ezt ne kelljen sokszor. Elmesélte a ház történetét, és mesélt magáról, a szüleiről, és a többi családtagról. Kiderült, hogy az apja, aki elköltözött Amerikába, egy volt miniszterelnök, úgyhogy nem lepődtem meg a jó kocsin.
- Ez egy Volvo c30, ugye?
- Szóval értesz a kocsikhoz?
- Imádom a kocsikat. Egyszer láttam egy Mercedest. Gyönyörű sárgát.
- Milyen fajta volt?- mondta meghökkenéssel az arcán.
- Nem tudom.
- Szóval mégsem értesz a kocsikhoz.
- Azt ne mondd, hogy egy nyolc éves lánynak meg kell tudnia különböztetni a fajtákat. Annak is örültem, hogy tudom a Mercedes-t, Opel-t és a Toyota-t.
- Maga egy kész zseni volt hölgyem. Tíz éves korban ilyeneket tudni, maga Einstein egyik unokája?- kérdezte vigyorogva.
- Lökött.
- Na, megérkeztünk a postaládához. Dobd be gyorsan. Csak elég a lehúzod az ablakot.
Mikor kiszálltam aggódva nyugtáztam, hogy nem biztos a járásom. A lábaimat alig tudtam egymás elé tenni, úgyhogy távolról dobtam be a ládába.
- Ja persze, másszak ki az ablakon.
Erik elvigyorodott, majd a gondolataimba merülve tettük meg az út további részét. Nem is figyeltem a környéket. Ha alig tudok menni, hogy fogok tudni kihordani egy babát? És hogy fogom megszülni? Elhatároztam magamba, hogy egészségesen fogok enni, a gyógyszereket beveszem, fogok rendesen mozogni, de nem erőltetem meg magam, és nem fogom szégyellni a szükségleteimet. Amikor odaértünk a házhoz, fel voltam arra készülve, hogy nagy lesz, de hogy ennyire.
- Basszus, ez nagyon nagy!
- Én megmondtam!- mondta, örülve magának.
- És teljesen egyedül laksz benne?
- Igen. A személyzet nem itt alszik, nekik van hátul egy kisebb ház.
- Miért is lepődök meg!- mondtam az égre emelve szememet.
- Emma, mielőtt bemegyünk, szeretném, ha valamit tudnál. – mondta komolyan, a szemembe nézve, és megfogta az egyik kezemet. – Ami az enyém, az a tiéd is. Ne szégyelld, amit te kívánsz, vagy amit majd a baba fog kívánni. Én mindent meg tudok neked adni. Boldoggá foglak tenni, ígérem.
- Köszönöm Erik. Nem tudom mi lenne velem nélküled. És én is boldoggá foglak tenni. Ígérem.
- Menjünk be, kezd hűvös lenni. – észrevette, hogy hezitálok. – Valami baj van?
- Hát, eléggé elfárad… gondolatolvasó vagy. – mondtam halkan, mert a karjaiba kapott. Két okból mondtam halkan. Az egyik az volt, hogy az arca két centire volt az enyémtől, a másik, hogy nem volt erőm a hangos beszédre. Elindult befelé, halkan kinyílt az ajtó, és rám mosolygott egy kedves, alacsony néni és egy ősz hajú bácsi.
- Szép napot Mr. Lockwood.
- Köszönöm Mrs. Dean, magának is. – mosolygott rá a nőre, majd a férfihez szólt.
- Mr. Harling, kérem, hozza be a kocsiból a hölgy bőröndjeit.
A férfi bólintott, de egy szót sem szólt. Elindultunk a lépcsőn fölfelé, de nem néztem körbe, csak őt néztem, majd a vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szememet. Még erősebben szorítottam a nyakát, és ő is erősebben szorított magához. Nagyon kellemes volt. A többire már csak halványan emlékszem, mert annyira kimerültem, hogy még a karjaiban elbóbiskoltam. Letett valahova, és levetkőztetett, rám adott egy pólót és elaludtam.
Az éjszaka közepén felébredtem, és kimásztam az ágyból, megkerestem a vécét, eltévedtem egy-kétszer, és összetalálkoztam Mrs. Dean-nel.
- Segíthetek valamiben, kedvesem?
- Köszönöm, a konyhát kerestem. Nagyon megszomjaztam.
- Ajánlhatok egy házi készítésű kakaót?
- Igen, köszönöm, az nagyon jó lenne.
- Felmegyek, szólok Mr. Lockwood-nak, még ébren van, azt kérte, szóljak, ha netán felébredne a kisasszony.
- Köszönöm, maga nagyon kedves.
Rám mosolygott azzal a mosollyal, amitől felmelegedett a lelkem. Ráncos bőre volt, szemében mérhetetlen kedvesség, őszes-barnás haja még jobban kihangsúlyozta ezt a tulajdonságot. A nagymamámra emlékeztetett, pont olyan színű volt a szeme. Mélybarna.
Amíg Mrs. Dean elment, addig felültem egy bárszékre, és ránéztem az órára. Fél egy van. Vajon miért van még Erik ébren? Ő sem tud aludni, vagy talán félt, hogy felébredek, és nem tudok magammal mit kezdeni, vagy még mindig szervezkedik minden félét.
A konyha nagyon szép volt, a járólap drappos volt, és fényesre csiszolt. A konyha hatalmas volt, kétszer akkorra, mint az én régi hálószobám. Mondjuk az elég kicsi volt. Hallottam, hogy valaki fut le a lépcsőn, úgyhogy elrendeztem a hajamat, kihúztam magam, és kicsit megdörzsölgettem az arcomat, hogy ne látsszak annyira álmosnak. Még öt futó lépés, addig a szememből kiszedtem a csipákat és két nagy levegőt vettem.
- Emma… - szaladt egyből hozzám, és átölelt. Mélyen beszívtam ezt az illatot. Édes illat volt, őszillat, de férfias. – Megijedtem, olyan hamar kidőltél este, teljesen elhagytad magad.
- Igen, nagyon álmos voltam. Hosszú nap volt a tegnapi. – néztem mélyen a szemébe.
- Menjünk vissza a szobádba, majd a dadus felhozza a kakaót.
- Rendben. Te még hogy-hogy fent vagy? Ilyenkor már mindenki aludni szokott.
- Hát, el kellet intéznem ezt, azt. Tudod, ruhák, meg a babának dolgok.
- Még csak nem is vagyok terhes.
- Jobb előre felkészülni, tudod. Apropó, az ajándékod.
Előhúzott a jobb zsebéből egy hosszú dobozt, és kinyitotta. Egy ezüstlánc volt benne, egyszerű medállal. Az volt írva a medálra.
„Akit az életemnél is jobban…”
- Ezt a nagymamám kapta akkor, amikor megismerkedett a nagyapámmal. És most az enyém. Azt mondta, bölcsen válasszam meg a viselőjét. És én bölcsen döntöttem, úgyhogy ezt neked szeretném adni. Megkérhetlek rá, hogy legyél a viselője?
- I-igen. – dadogtam.
Mögém ment, elhúzta a hajamat a vállamról, és ajkával végigsimított azon a részen, ahol a hajam volt. Finoman megborzongtam, majd feltette a nyakláncot. Megfordultam, és a számat az ajkára tapasztottam, majd szorosan magához húzott, és csak akkor vette el száját az enyémről, amikor már elfogyott a levegőm.
- Hm… ezt meg tudnám szokni. – motyogtam miközben a nyakamat csókolta végig.
- Van időnk. De most már tényleg menj vissza aludni. - csapott a fenekemre. – Én is megyek lassan.
- Miért nem alszol velem?
- Csak annyi, hogy nem akarlak siettetni, nem tudom, hogy milyen gyorsan szeretnél velem teljesen… khm… összeköltözni…- még mondani akart valamit, de a lépcső felé húztam, ravaszul néztem rá és bevonszoltam a szobába és becsuktam az ajtót.
- A lehető leggyorsabban. Ha nem bánod.
- Én nem bánom. – vigyorodott el. Ez a mosoly…
- Aludj velem! Nem szeretnék ebben a hatalmas szobában egyedül lenni!- odatoltam az ágyhoz és leültettem, majd a térdére ültem lovagló ülésben.
- Miss. Emma, nagyon elbűvölő ma este.
- Kérem, maradjon velem, ma este, ez a kastély annyira nagy, és a lovak nyerítése mindig felriaszt az álmomból Mr. Lockwood, kérem szépen!
- Hát legyen, de figyelmeztetem, horkolok. – vigyorgott, majd hátrahajtotta a fejét, és bemutatta a tudományát, amin mindketten nagyot nevettünk.
- Én nekem pedig büdös a szám.
- Én nem így gondolom. – csókolt meg. - Sajnálom, kell valami más.
- Szóval más valami kell. – mondtam elővéve a legszexisebb énemet. Végigsimítottam a hátán, belemarkoltam az oldalába, mire felnyögött, majd az ajkai következtek, aztán a nyakát vettem kezelésbe.
- Rendben, te győztél.
- Bingó, és most kérj bocsánatot, vagy tovább kínozlak. – mondtam gonoszkodva, miközben hátradöntöttem az ágyon.
- Nem kérek bocsánatot.
- Te tudod.
Kigomboltam az ingét, nagyon lassan, majd kibújtattam belőle és ajkammal végigsimítottam a mellkasán, játékosan meg-megharapdálva. Belemarkolt a combomba, mire felnyögtem.
- Kölcsön kenyér visszajár. – mondta játékosan.
- Igen? Ezt kár volt mondanod! Akkor most én jövök. – suttogtam a fülébe, majd játékosan beleharaptam.
Tovább játszadoztunk, eltelt talán egy óra is, amikor szédülni kezdtem és, hogy ne vegye észre lefeküdtem mellé, de nem múlt a szédülés, úgyhogy muszáj volt szólnom, miközben a nyakamat csókolta.
- Erik… ezt el kéne halasztani. Eléggé szédülök. – a hangom el-elcsuklott, kis szüneteket tartva.
- Felhívom az orvost. – mondta idegesen, miközben felhúzta a nadrágját.
- Nem kell, máris jobban leszek, csak bújj ide mellém.
- Emma. Ez nem játék.
- Látod? Nézz az arcomra! Már jobban is vagyok. – hogy bizonyítsam felültem, és már egyáltalán nem szédültem, legalábbis nem mutattam neki. Nem akartam most abbahagyni.
- Hm… szétszakadt a hálópólód.
- Hát igen, ennek annyi. Egyébként a tied?
- Igen, egy nagyon régi póló, de iszonyat kényelmes.
- Gyere! Feküdj ide mellém, úgy jobban fogok aludni. – mondtam boci szemeket meresztve á.
- Hát… jó. Biztos ne hívjak orvost? – mondta, odalépve hozzám miközben végig tartotta a szemkontaktust.
- Nem, nem kell. De hol van a kakaóm?
Mikor kimondtam, Erik bemászott mellém az ágyba, ránk terítette a takarót, és az asztalkához nyúlt, a porcelántányért kinyitotta, és megnyomott benne egy gombot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése