Közérdekű közlemény :)

Sziasztok!
Fent van a 4. fejezet! Köszön9m azoknak, akik eddig elolvasták, és kérek mindenkit, hogy írjon kommenteket, mert nem nagyon érkeznek :(
Eddig volt kész a történetem, ezentúl hosszabb időközönként fognak jönni, ahogy van időm, mindig le szoktam ülni egy kicsit a gép elé :)
Amint láttátok, vannak szavazások, hogyha már erre tévedtek, pihenjetek meg nálam *csak hogy költői legyek :D* és szavazzatok :)
Mindenkinek ajánlom a Breaking Dawn című filmet, aki még nem látta, mert én is nagyon szeretem :) Szerintem elég jól sikerült, a film, bár nekem a könyv jobban tetszett. Eléggé rövidre sikerültek a részek, én úgy vettem észre, hogy a könyve minden sokkal bővebben volt leírva, de tudom, így is két részre kellett szedni.
Háát, akinek kedve támadt hozzá, annak jó mozizást kívánok, de a könyvet is ajánlom :)
                                                             Mindenkinek jó hetet!
                                                                 Evalight :)

3.fejezet

-          Mi? – néztem rá, ellökve magamtól. – Mi van? Te el akarod vetetni? – sokkoltam be, kezem automatikusan hasamra hullott. Az nem lehet, hiszen ő is akart gyereket. Most, meg amikor terhes vagyok, el akarja vetetni? Most nagyon csalódtam benne.

-          Nem, csak azt hittem, hogy azért sírsz, és azért ijedtél meg… mert… mert nem akarod a babát. – sütötte le a szemét.

-          Nem, nem, csak megijedtem. Nem tudtam, hogy elmondjam-e, hogy mit fogsz szólni, aztán amikor a fürdőben voltam, nem mondtál semmit, és nagyon megijedtem, el akartam menni a gyógyszertárba… hogy… hogy… - nem tudtam befejezni, mert megint jöttek azok a fura könnyek. Nem gyengülhetek el Erik előtt. Elkeseredetten simítottam végig a hajamon, miközben próbáltam megnyugodni. Mély levegőket vettem, és már csak halkan hüppögtem. Erik odajött hozzám, fejét lehajtva, nem nézett a szemembe és hogy ne kezdjek el sírni, öklömet a számra szorítottam, de még így is remegett a kezem. Leguggolt előttem, szemét a hasamon nyugtatta, majd félénken arcomra nézett.

-          Szabad? – kérdezte, miközben kezét a pocakom előtt tartotta. Intettem a fejemmel, mert a hangommal nem bíztam.

Óvatosan felhúzta a pólómat, majd feltérdelt, hogy magasabban legyen egy kicsit, és megbabonázva bámulta a hasamat. Hogy meg ne zavarjam a pillanatot, lassan odagyúltam a pólómért, hogy ne kelljen neki fognia, rám nézett, majd elengedte a sárga anyagot. Közelebb húzódott hozzám, szája elnyílt, mintha valamit mondani akarna, de egy hang sem jött ki a száján. Kezét nagyon lassan a hasamra csúsztatta, miközben a könnyeim megint potyogni kezdtek, de ezek most az öröm miatt voltak. Még közelebb hajolt a hasamhoz, miközben a másik kezét a csípőmre tette. Szája el-elnyílt, de egy szót sem szólt, vagy nem tudott. Ismertem ezt az érzést. Kezemet arcára simítottam, miközben még mindig a hasamat bámultam, néha eltűrve a hajamat, ami idő közben az arcomba hullott, újra, meg újra.  Fülét a hasamra helyezte, és hallgatott. Ekkor történt meg az, amire egyáltalán nem számítottam.

Egy apró bökést éreztem odabentről. Hirtelen szaladt ki a benntartott levegő a tüdőmből, és elámulva bólogattam.

Igen. Babát várok a szeretett férfitől. Ő is ledöbbent teljesen. Majd lassan magához térve fejét újra felém fordította, és egy lehelet finom puszit nyomott a köldököm alá.

-          Sajnálom! – mondtam Eriknek, őszintén.

-          Semmi baj. – suttogta, miközben nagyon lassan felállt és átölelt, fejét a nyakamra hajtotta, elrejtve arcát előlem. Éreztem, ahogy a meztelen vállamon kis vízcsepp gördül végig. Nem szóltam semmi, csak tarkóját simogattam és azon gondolkoztam, hogy már több mint négy, majdnem öt hónapja együtt vagyunk, de nem láttam sírni. – Az én hibám az egész veszekedés. Én nem akartam! Sajnálom! – most már hangosan zokogott a nyakamba, miközben szorosan ölelt magához. Térdre rogyott előttem, és én is ugyanezt tettem, csak lassabban, kevesebb fájdalommal. Nem volt kellemes látvány ilyen sebezhetőnek látni.

-          Erik, kérlek, nincs semmi baj, gyere, keljünk fel! – mondtam halkan, miközben próbáltam fejét felemelni, hogy szemébe nézhessek. Ám amikor belenéztem, láttam azt a mérhetetlen kínt, ami az én hibám volt. Félreértettem őt. Arca eltorzult a fájdalomtól, szeme vörös volt. Hajába beletúrtam, és úgy kényszerítettem rá, hogy a szemembe nézzen. – Kérlek, Erik! – suttogtam megtörten. Állkapcsa megfeszült, ahogy küzdött önmagával, ahogy igyekezett a könnyeket elapasztani, ami őszintén szólva lehetetlennek tűnt. De összeszedte magát, mélyeket lélegzett, már csak a keze remegett.

-          Erik! Miattad kelek fel minden reggel! Mert tudom, hogy mellettem leszel! Tudom, hogy minden nap tökéletes lesz, és volt is eddig! Megváltoztattál teljesen! Miattad… van erőm végigcsinálni mindent! Miattad veszem be az összes gyógyszert! Miattad… teszek meg mindent a babáért, mert… - mert ha én már nem leszek itt, akkor neked kell egyedül kell felnevelned őt. Ezt gondoltam, de nem ezt mondtam – mert szeretlek, az életemnél is jobban! Mindennél jobban.  Minden egyes nap áldom az eget, hogy egy ilyen csodálatos ember mellett élhetek! És hogy tudom, szeret! – ekkor emelte fel a fejét, és csodálkozva nézett rám, ezért felbátorodva, hangomat megkeményítve folytattam. - Mindent megadna nekem, amire szükségem van. Ha elmennél… megpróbálnám minden nap visszafordítani az időt, csak hogy még egy kicsit veled lehessek és tudom, hogy soha nem találnék senki olyat, mint te vagy. Az összes álmom valóra vált melletted! Minden nap remélem, hogy te is annyira boldog vagy, mint én, és megpróbállak én is boldoggá tenni. És amikor hallom, hogy nevetsz, vagy látom, hogy mosolyogsz, mindig könny szökik a szemembe, mert úgy érzem, hogy boldoggá teszlek! És ez az, amit szeretnék. Én már nyertes vagyok! Megnyertem a főnyereményt, téged és… egy babát. Megtaláltam a helyemet!  Soha nem szeretett még senki ennyire, mint ahogy én szeretlek téged!

-          Soha nem megyek el! Ígérem. – nézett mélyen a szemembe magabiztos, férfiasan kemény hangon. Felállt, magával húzott és leültetett az ágyra, majd letérdelt elém, a zsebében kotorászott, majd elővett egy kis, piros dobozt. Nagyot ugrott a szívem. – Emma Knowles!  Ígérem, melletted leszek minden pillanatban, mindenben segíteni, támogatni foglak és örökké szeretlek, bármi is történjen. Megtisztelnél azzal, hogy az üknagymamám gyűrűjének viselője legyél, és hozzám kötnéd az életedet örökre? – nézett a szemembe magabiztosan. Tudta a választ.

-          Igen! – feleltem kicsit sem kételkedve, hogy jól döntök, a szemébe nézve, hogy lássa, komolyan gondolom. Megkönnyebbülten fújta ki a benntartott levegőt, majd a nyakába vetettem magam, felkapott és megpörgetett. Miután finoman a talpamra állított csak egyik kezével engedett el, másikkal tartott, mert félt, hogy megszédültem. Felpattintotta a gyűrű tetejét, kivette belőle és a gyűrűsujjamra húzta, egy ragyogó mosoly kíséretében, amit nekem címzett.

A gyűrű meseszép volt. Ezüst foglalt magába egy kis, de mégis ragyogó követ. Pont illett az ujjamra, mintha ráöntötték volna. Vajon mióta tervezi, hogy megkéri a kezemet?  

-          Annyira szeretlek! – mormogta két csók között a fülembe, ami felmelegítette az egész testemet, a fejem búbjától a lábujjamig.

-          Nálam jobban biztosan nem! – cáfoltam meg nevetve, miközben az egyik karomat nyakába fűztem, úgy húztam le magamhoz még egy csókra. – Nem pihenünk le egy kicsit? Eléggé kimerített a mai nap. – mosolyogtam, majd fejemet mellkasára hajtva hallgattam az életet adó ritmust, szíve ritmusát. Nem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg a hasamat, miközben Erik is így tett.

-          Jó ötlet. – mondta miközben szabat karját derekam köré fűzte, és csókot nyomott a fejem búbjára.

Elgondolkoztam. Vajon egy kívülálló egy családi idillt lát? Boldog párt, akik kisbabát várnak? Én így képzeltem el magunkat, mint egy boldog kis család. Aztán ez a kép megváltozott. Sötét kép volt, Erik tartott a kezében egy síró kislányt. Nagyot sóhajtottam, tudtam, hogy ez lesz, csak túl hamar. Mindenesetre ma nem akartam többet ezzel foglalkozni. Időközben ledőltünk, és én annyira elálmosodtam, hogy nem bírtam nyitva tartani a szememet, vagy csak szólni egy szót is. Erik kihúzta karját alólam, lejjebb mászott, és fejét a hasamhoz érintette, nagyon finoman, mert azt hitte, alszom. Nem volt erőm szólni, és egyébként is kíváncsi voltam a folytatásra.

-          Halihó, van ott bent valaki? - kérdezte nagyon halkan, mire magam is meglepődtem, de a baba megmozdult bennem. – Szóval igen. – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Hogy vagy? – kérdezte, pedig nem várt választ, talán csak arra várt, hátha megmozdul a pici. A pici, ez megmosolyogtatott, de nem akartam, hogy Erik észrevegye, hogy nem alszom, így megpróbáltam fegyelmezni vonásaimat, ami így, hogy ennyire álmos voltam elég könnyen ment. – Anya hamarosan a feleségem lesz, és te pedig egy boldog családban fogsz felnőni. Anyuval is minden rendben lesz. Velünk fog maradni. – mondogatta halkan, mintha csak őt akarná megnyugtatni, de saját magának mondta. – Nem számítottam rá, hogy már ekkora vagy, azt sejtettem, hogy már megvagy, csak nem ilyen nagy. Igaz most sem vagy túl nagy. Mekkora lehetsz? Talán… hat, hét centi? Majd kiderül, anyuval holnap elmegyünk ultrahangra. Vajon lehet már látni, hogy kisfiú, vagy kislány vagy? Még biztos nem. Mondjuk, nem mintha muszáj lenne tudni, de azért érdekel, ki lakik itt bent. – még egy apró bökés. -   Tornázol?  Eddig nem mozogtál ennyit, vagy csak nem mondta el nekem… nem, nem mozogtál ennyit az biztos. – örültem, hogy megbízik bennem ennyire, és ez a bizalom kölcsönös volt. Az egész életemet rábíztam volna. - Anya mindent elmond nekem. Én vagyok az apukád, és ha majd már kint leszel, akkor sokat fogunk játszani. Te leszel a világ legszebb, legboldogabb babája. Boldog baba. – mondta, miközben fejét felemelte, kezével köröket írt le hasamra, és áldottam az eget, hogy ott nem voltam csikis, nem úgy, mint máshol. – Kíváncsi vagyok, milyen nevek tetszenek majd anyukádnak. Vagy ez még korai? Nekem tetszik a Matt név. Te hogy vagy vele? – nem jött válasz, de Erik csak türelmesen várt. – Én tudok várni, de ha nem, hát nem. Mit szólsz a Charlie-hoz? Igazad van, az nekem sem tetszik. – teljesen meg volt győződve, hogy fiú lesz, legalábbis úgy éreztem. Még mondogatott magában neveket, de itt már nem tudtam figyelni.

Elálmosodtam, és az álmok hajóján utaztam a boldog öntudatlanság felé, átlépve a kaput, egy csodálatos világba kerültem volna, ahol nem létezik se fájdalom, se bánat, csak öröm, boldogság, és szeretet, ha nem ébreszt fel egy hangos csattanás. Hirtelen kaptam fel a fejemet, kipattantam az ágyból, aminek következtében majdnem elestem, mert belerúgtam az éjjeli szekrénybe, majd Erik keresésére indultam. Mezítláb, egy pólóban. Átöltöztetett, nyugtáztam mellékesen. Már késő éjszaka volt, ahogy kinéztem az ablakon. A WC-hez érve láttam a tehetetlenül álldogáló mamlaszt, és muszáj volt nevetnem.

-          Veled meg mi történt? – kérdeztem a kuncogás után.

-          Nekimentem az ajtónak, az meg lejött a helyéről. – mondta durcásan, miközben a jobb vállát masszírozta, ezért odaléptem hozzá, és arcát a két kezébe fogtam.

-          Fáj?- kérdeztem aggodalmasan, homlokráncolva, de ő csak elmosolyodott.

-          Jó anya leszel. – mondta, és a bal kezével átölelt, de én tudni akartam, ezért kibontakoztam öleléséből, mire felvonta a szemöldökét. Látva meglepődött arcát elmosolyodtam, aztán a vállához léptem, és szemügyre vettem. Nem mintha értenék hozzá, de jó menyasszony… akartam lenni. Ez a gondolat megmosolyogtatott. – Min mosolyogsz? – kérdezte vigyorogva.

-          A menyasszonyod vagyok. – mondtam és felemeltem a bal karomat, kézfejemet felé fordítva, még jobban vigyorogva.

-          Örülök, hogy örülsz. – mondta óvatos mosollyal lehalkított hangjában. Nem mintha eddig túl hangosan beszélt volna, inkább az érzelmeket akarta így kifejezni.

-          Na, de ne térjünk el a témától. – mondtam szigorúan, fenyegetésképpen mutatóujjamat meglengetve, mire felnevetett, de aztán visszakomolyodott. – Fáj a vállad?

-          Csak egy kicsit. – mondta, és megmozgatta, de következő pillanatban halkan felszisszent, igazolva szavait.

-          Ha akarod, holnap elmehetünk orvoshoz, lehet, hogy megzúzódott. Bár egy ilyen kemény pasi… - mondtam sejtelmes mosollyal az arcomon.

-          Nem, nem, holnap te mész orvoshoz. Illetve ma. – mondta halkan örülve magának, de látván rettegő arcomat, még közelebb bújt hozzám, és átölelt a bal karjával.

-          Mármint… milyen orvoshoz? – pánikoltam be idegesen markolva Erik karját.

-          Nyugi… - mormolta a fülembe, görcsös ujjaimat összefonta sajátjaival, miután nagy nehezen lefejtette magáról, majd közénk emelte, egy csókot nyomott kezemre. – Ultrahangra gondoltam… - megkönnyebbült sóhaj hagyta el torkomat, aztán eszembe jutottak a délutáni pihenőn elhangzott szavak. – De tudod, hogy lassan… másik orvoshoz is kell menni. Két hét múlva van az időpontod.

-          Nem lehet halogatni, egyszer mindenképpen kell menni, nem igaz? – tettem fel a költői kérdést, de nem vártam rá választ. Lassan elindultunk vissza a szobánkba. Későre járt, és nehéz napunk lesz. Illetve nekem lesz nehéz napom.

-          Fáradt vagy? – kérdezte és a választ meg sem várva karjaiba kapott. Ha fájt is a karja, nem panaszkodott, én meg igyekeztem úgy tartani magamat, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzak neki.

-          Hé! – mondtam nevetve. – Nem, nem vagyok fáradt, de ettől függetlenül jó esik. – hajtottam a fejemet vállára.

-          Vigyázz ám anyára… - mondta a hasamra nézve, és egy ideig azon gondolkoztam, megmondjam e, hogy ébren voltam, amikor a babához beszélt, aztán úgy döntöttem, ezt a boldog emléket megtartom magamnak. Egy ideig csendben lépkedett, lassan, talán azt hitte, már alszom is.

-          Örülsz, hogy apa leszel? – kérdeztem halkan, csukott szemekkel.

-          El sem tudod képzelni mennyire. Most már ketten vagytok az életemben, aki nélkül képtelen lennék élni. – a mondat végén halkan sóhajtott. A lábával betolta az ajtót, mert idő közben visszaértünk.

-          De én nem leszek mindig veletek, egyszer el fogok menni örökre… ezt te is tudod. – mondtam, de nem voltam igazán szomorú, mert tudtam, hogy Erik csodás apa lesz.

-          A remény hal meg utoljára. Mindig remélni fogom, hogy nem mész el tőlünk, nem hagysz itt minket… Annyira szeretlek! – amíg ezt elmondta, letett az ágyra, felém mászott nagyon óvatosan, nehogy rám nehezkedjen. Két oldalt megtámasztotta magát a karjaival, miközben én a karomat nyakára kulcsolva húztam le magamhoz egy édes csókra. Nem akartam kihagyni a kínálkozó alkalmat. 

-          Az nem… nem történhet meg… itt fogok maradni veletek! Meg fogom csinálni!- mondogattam, és tényleg reménykedtem. Az orvosok már máskor is tévedtek, most is tévedhetek, nem? Nem volt túl sok remény, de annyi épp elég volt, hogy ne adjam fel.

Az éjszaka gyönyörűen telt. Teljesen új volt a helyzet, a baba miatt, de csodálatos volt. Erik csókokkal halmozott el mindenhol, ahol csak ért, vigyázva, nehogy kárt tegyem bennem, vagy a piciben, miközben én igyekeztem mindig felülmaradni, hogy a válla ne fájjon. Kemény pasi volt, lehet, hogy nem szokta kimutatni a fájdalmát, de előttem egyszer már megnyílt, láttam már sírni, ami szívtépő élmény volt, főleg, hogy tudtam, mindez az én hibámból. Hogy lehettem ennyire hülye?

De most már mindegy, talán még jól is sültek el a dolgok, ez a vita csak még közelebb hozott minket egymáshoz, talán meg sem kérte volna a kezemet, ha nem veszünk össze. Boldogan hajtottam fejemet álomra Erik ölelő karjai között, miközben kezeink összefonódtak, és hasamon pihentek. Ujjai finoman simogatták az eljegyzési gyűrűmet.

A reggel hamar elérkezett, főleg, hogy elég keveset aludtunk aznap éjjel, és reggel korán kellett kelni. Kelletlenül, de kimásztam az ágyból, és szörnyülködtem, hogy még csak hat óra van. Elszoktam a korai keléstől… Minden nap annyit aludtam, amennyit szerettem volna, és nem egy csipogó, idegesítő hang ébresztett fel.

Más részről örültem a helyzetnek, mert Erik még aludt, így tudtam én ébreszteni. Így hát ujjaimmal végigsimítottam arcán, majd le a nyakán, egészen a mellkasáig, ott megálltam, elidőztem egy kicsit, majd visszafelé is megtettem ezt az utat, végül ujjaim ajkain álltak meg, majd szám váltotta fel őket.

-          Ébresztő, álomszuszék… - mormogtam a fülébe, mire ő halkan motyogott valami olyasmit, hogy még öt perc.  – Mindjárt visszajövök, aludj csak… Szerelmem. – leheltem egy puszit homlokára, majd átfordult a másik oldalára

Lementem a konyhába, hogy összeüssek egy kis kaját, úgy gondoltam felviszem neki. Nem úgy néz ki, mint aki mostanában akar felkelni. Ha nem is akar, muszáj lesz… Örülve magamnak szedtem elő a hűtőből a rántottához a tojásokat, talán túl gyorsan fordultam, mert minden összemosódott a szemem előtt, az utolsó amit hallottam, hogy a tojások széttörnek a kemény járólapom, majd összeestem, és a fejem nagyot koppant…

3. fejezet

-          Miért is lepődök meg? Titkos ügynököd nincs?

-          Nem az nincs, de ha szeretnéd, be tudok szerezni egy-kettőt.

-          Testőr?

-          Három. Na, jó, csak vicceltem. Nincs testőröm. – suttogta a fülembe, mintha ez nagyon nagy titok lenne.

-          Hány szoba van?

-          Egyszer megszámoltam gyerekkoromban. Tippelj.

-          Tíz?

-          Tizenöt. – kívülről elég nagynak látszik a ház, de hogy ennyire…

-          Fürdő?

-          Négy.

-          Konyha?

-          Kettő.

-          Garázs?

-          Három.

-          Kocsi? – kérdeztem gyermeki örömmel, várakozással, és izgalommal az arcomon. Imádtam a kocsikat, apám jutott róluk eszembe. Amikor kicsi voltam, mindig elvitt autózni.

-          Három.

-          Milyen fajták?

-          Egy Audi A3 limuzin, egy Gumpert Apollo, és egy Koenigsegg Agera.

-          Milyen színűek?

-          Fekete, narancs és szürke.

-          Melyik a kedvenced?

-          Egyet találhatsz!- csókolt meg mosolyogva.

-          Hm…- még a csók hatása alatt voltam teljesen. - a Gumpert Apollo?

-          Bingó! Vajon honnan tudtad?

-          Felvágós!- rácsaptam a mellkasára, és hirtelen a lábamhoz kaptam, mert begörcsölt.

-          Valami baj van?

-          Semmi, csak begörcsölt.

Erik a kezébe vette a lábamat és masszírozni kezdte. Három bizonytalan lépés, két halk kopogás egy kis tétovázással fűszerezve.

-          Szabad!- kiáltott ki Erik. Mrs. Dean jött be, tálcával a kezében. Egy habos kakaó volt benne, pont úgy nézett ki, mint amilyet anya szokott csinálni. Az illata betöltötte az egész szobát és finoman megcsiklandozta az orromat, megborzongtam, mire Erik rám nézett. Mintha az kérdezte volna, Fázol? Nemlegesen intettem a fejemmel, de szorosabban ölelt magához, én pedig a karjaiba kapaszkodtam, és azt kívántam, bárcsak örökké így maradhatnánk, ebben a tökéletes, időn kívüli, lebegő állapotban.

-          Jó estét, Mr. Lockwood és Miss.…

-          Knowles. – vágtam rá azonnal.

-          ...és Miss. Knowles. Meghoztam a kakaót, egy kis késéssel. – mondta bocsánatkérően, halványan mosolyogva.

-          Lehet egy kérdésem?

Válasz helyett csak egy aprót bólintott a néni. Nagyon aranyosan nézett rám, a mélybarna szemével.

-          Maga soha nem alszik?

-          Dehogynem alszok, kedveském, de a mai nap különleges, az egész ház számára.

-          Miért?- kérdeztem vissza kíváncsian.

-          Mert a kis hölgy ideköltözött.

Ezen gondolkoztam, amíg Erik elvette a tálcát és odanyújtotta nekem a kakaót. Tényleg nagyon finom volt, és jó volt meginni a puha ágyban, és Erik ölelő karjai között. Úgy érzem, hazaértem, és mindent meg fogok tenni a boldogságunkért. Lesz egy egészséges kisbabám, akinek olyan kék szeme lesz, mint nekem, és olyan barna haja lesz, mint az Eriknek, csak hullámos. Gyönyörű kislány lesz, egy gyönyörű életben, akit egy apa nevel fel… aztán majd talál valakit maga mellé, de ő nem fogja úgy szeretni, ahogy én szerettem volna őt.

Amikor megittam a kakaót kétségbeesetten tapasztottam a számat az ajkára, és ez volt életem eddigi legszebb éjszakája. Minden tökéletes volt, összeillettünk, mint egy kirakós két darabja.

Másnap reggel kipihenten ébredtem Erik mellet az első napsugárra. Legalábbis az elő napsugárra, amit észrevettem. Boldogan ébredtem fel. Tudtam, hogy ő ott lesz mellettem. Mindig.

-          Hm…

-          Jó reggelt szépségem. – láttam a mosolyogva közeledő arcot, majd lágyan megcsókolt. – Tudod mennyit aludtál?

-          ÁÁááhh… - hatalmasat ásítottam.

-          Rossz válasz. Tizenkettőt.

Miután elmondta, mi merre van, megcsörrent a mobilja, én pedig kisurrantam a szobából az erkélyre. Ráérősen végigsétáltam rajta, a korlátra raktam mindkét karomat, mivel az a mellkasomig ért, és elnyúltam rajta, így szemléltem a tájat.

Tényleg nagyon szép környék volt. Minden zöld, a levegő friss volt. Egy idő után meguntam a tájat és a teraszt kezdtem el szemlélni. Odasétáltam a kovácsoltvas asztalhoz, aminek a teteje üvegből volt, majd a rózsát kezdtem el szemlélni, ami a korlátra lett felfuttatva. Két rózsa volt összefonódva rajta. Egy vörös, vérvörös, és egy hófehér. Teljesen elmerültem a gondolataimban. Volt min gondolkodnom.

Aggódtam, mint mindig. Aggódtam Erik miatt, és ez volt a legmeghatározóbb dolog ma reggel. Hirtelen egy kar fonódott a derekamra a semmiből, ez rántott vissza a valóságba. Szívem pár ütemnyit kihagyott, a légzésem elakadt, és megdermedtem egész testemben.

-          Sssh! Csak én vagyok! Semmi baj!

-          Ilyet ne csinálj többször… - suttogtam, és kezdett feloldódni a hasamban a görcs.

-          Nem akartalak megijeszteni, tényleg sajnálom…

-          Ne szabadkozz, semmi baj, nem történt semmi. Csak arra kérlek, többször nem settenkedj mögém, jó?

Nem válaszolt, csak nagyot sóhajtva a vállamra helyezte állát, az arcát pedig a hajamba temette. Ekkor jöttem rá, hogy már öt napja nem mostam hajat, amitől igen csak zsírossá vált.

-          Fél órát kérek!- dadogtam zavartan és berohantam a fürdőbe. Minél előbb Erik karjaiban akartam lenni. Úgyhogy nagyon siettem. Megmostam a hajamat és villámgyorsan lezuhanyoztam. Még a zuhany alatt álltam, amikor egy halk, bátortalan kopogás érkezett az ajtó felől.

-          Igen?- kiáltottam ki, de tudtam, hogy ki lesz az.

-          Én… ühüm… Erik.

-          Gyere!- kuncogtam fel. Édes, ha zavarban van.

-          Csak kint hagytad a… az… - de nem tudta befejezni a mondatot, két lépéssel átszelte a fürdőt, kinyitotta a kabint, belépett mellém, és egy vízcsepp útját végigkövette ajkával a vállamon. Kellemesen megborzongtam.

-          Kint hagy…tam a… törölközőt. – beszéltem akadozva.

-          Pontosan. – ekkor már teljesen vizes volt a pólója és a nadrágja is. Átlátszottak a kidolgozott izmok a pólóján keresztül, hát egész testemmel felé fordultam, és kibújtattam belőle. Nagyon izmos volt, erős, de nem jobban a kelletnél. Karjai acélpántokként zárultak körém, és forró csókolózásba kezdtünk…

Fél óra helyett két órát töltöttünk a zuhanyzóban. Megfürdettük egymást, aztán a hajamból kimosta a habot, majd megtörölgetett, és megszárította a hajamat. Nevetve jöttünk ki a fürdőből, majd reggelizni mentünk. Reggelizni délben?

Reggelizni mentünk.

Bevettem az összes gyógyszert, az elsőt ki is hánytam. Erik aggódva tartott a vécé fölött, miközben sugárban hánytam. Nem olyan könnyű lenyelni azokat a tablettákat, mint amilyennek látszik. Aztán már sikerült bevennem az összeset, kis öklendezés kíséretében.

Sétáltunk a parkban, lovagolni mentünk és a családja történetéről mesélt. Elmesélt egy családi legendát is.

Aminek történetesen én voltam a főszeplője.

Így szólt:

„Lesz egy lány,

Kire vársz talán,

Aranyhajú szépség.

De mérgezett vérét,

Visszatartani nem lehet,

Mást nem tehet.

Szívedben ott él örökké,

Lelkedben ott lesz ameddig csak élsz.”

-          És ennek mi az értelme?

-          Hm… Ez igen jó kérdés. „Lesz egy lány, - Kire vársz talán”. Ez meg is magyaráz téged és engem. „Aranyhajú szépség” az vagy te – ült ki egy vigyor az arcára, mire elpirultam, ami még nagyobb vigyorra késztette. – Viszont a mérgezett vér… - nézett rám szomorkásan, és szorosabban tartott a lovon.

-          Ezt is értjük. Hogy van tovább?

-          „Visszatartani nem lehet.” Mármint a mérgezett vérét. Ezt nem értem. Tudod, az egésznek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, amíg meg nem láttalak téged. Akkor rögtön tudtam, hogy „Lesz egy lány, - Kire vársz talán, - Aranyhajú szépség.”

-          Hihetetlen, nem? Két perc alatt megváltozott az életem… életünk. – fontam össze ujjainkat.

-          Tényleg hihetetlen, hogy rátaláltam a boldogságomra két perc alatt, a sok éves magány után! Annyira szeretlek! –  Megérkeztünk, ezért leugrott a lóról, majd engem is óvatosan leemelt. Bevittük a lovat az istállóba, majd derekamnál fogva magához húzott, kissé megemelt és felültetett a kerítésre.

-          Nálam jobban nem szerethetsz… - pirultam el, aminek nem értettem az okát. Nyakára hajtottam a fejemet, miközben ő szorosan ölelt magához.

Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, minden nap tökéletesen telt. Mindig fenséges ételeket ettünk, bevettem a gyógyszereket, kirándultunk, és Erik szeretett, és én is őt. Ez volt a legtökéletesebb mindenben.

-          Jó reggelt, hercegnőm!- ébresztett Erik, mint minden reggel.

-          Szia! Milyen idő van? – de nem tudtam megvárni a választ, kiugrottam az ágyból, hogy sugárba hányhassak a vécébe.

-          Emma! Jól vagy?- feltette a legrosszabb kérdést, amire csak számíthattam. Keserűen nevettem fel két hányás között. Utánam rohant a WC-be és tartott.

-          Persze, csak rossz a gyomrom. Nincsen semmi bajom, menj innen.

-          Ezt ugye nem mondod komolyan? Sugárban hánysz, annyi erőd sincs, hogy támaszkodj, és menjek el? Emma, én megígértem, hogy melletted leszek mindig. – suttogta egész halkan, miközben megérintettem a medált a nyakamban.

-          Kérlek, nem akarom, hogy így láss… - akartam még beszélni, de megint jött egy adaggal, most legalább beletaláltam a WC-be. Erik aggódva tartott.

Nem tudom, mennyi ideig lehettem bent, de mire rájöttem, hogy talán mi lehet az oka, a testemet kellemes bizsergés járta át. Lehetséges, hogy ilyen gyorsan teljesül a kérésem? Egész nap nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról. Erik is érezte a hangulatváltozásomat, nem kérdezett semmit, csak örült a jókedvemnek. Lassan beköszöntött a tavasz. Mindenhol madarak csicseregtek, a fák rügyeztek, és a napsugarak felmelegítették a levegőt, ha nem is nagyon, de ahhoz eléggé, hogy ne féljek kijönni a levegőre. Aztán egy nap elsétáltam a tükör előtt, és érdeklődve tanulmányoztam magamat. A nagy pólók, vastag kardigánok alatt nem látszott a hasam. Eddig nem, most viszont, lehet, hogy csak beképzeltem, de láttam a két csípőm között egy kis dudort.

Úgy döntöttem, ideje beszélni Erikkel. De mit mondjak? Hogyan csináljam? Lehet, hogy már… már három hónapos lenne a… baba?

-          Erik! – kiáltottam még mindig a tükör előtt állva.

-          Igen? – csoszogott oda hozzám, még mindig álmosan, haja kócos volt, amit nagyon imádtam, egy laza gatyában és egy trikóban. Izmai szépen domborodtak a vékony anyag alatt. Rámosolyogtam, és egy finom csókot leheltem a szájára. – Ezt mivel érdemeltem ki? – motyogta a nyakamba, mire halkan felnevettem. Olyan volt a hangja, mint aki most kelt fel.

-          Gyere, menjünk be a szobába. – mormogtam a fülébe, mire felvonta szemöldökét, de követett. Kezemet lóbálva mentem a szobába, mire az egyiket elkapta, maga felé fordított egy finom rántással és puszit nyomott rá. Száz wattos mosolyt küldtem annak az embernek, aki nélkül képtelen lennék élni. Feszengve ültem le a hatalmas ágyra, egyik lábamat magam alá húzva, miközben másikkal végigsimítottam domborodó pocakomon. Nem amiatt voltam ideges, hogy… szóval, hogy… lehetséges, illetve majdnem biztos babát várok. Nem tudtam, hogyan csináljam! Csak egy bátyám van, ő pedig már régen nem írt nekem, megházasodott, gyerekei vannak. Amerikában él.

-          Valami baj van?- feltűnt neki a halhatásom.

-          Nem, minden csodás. – erőltettem egy mosolyt magamra.

-          Biztos? – mért végig gyanakodva.

-          Igen, csak… van egy jó hírem. – mosolyogtam rá. Még mindig gyanakodva méregetett. – Nyugi, nem történt semmi! – emeltem kezemet az arcához, hogy az aggodalom apró ráncait elsimítsam tökéletes arcán.

-          Hallgatlak. – mondta egy mosolyt erőltetve arcára. Úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson, lehet, hogy mégsem kellene elmondanom, hiszen nem is biztos… ekkor a döbbenet ülte meg gyomromat, mikor rájöttem, hogy már… több mint két hónapja nem jött meg. Teljesen elfelejtettem. – Emma? – kérdezte arcomat látva.

-          Bocs! - a mosdóba rohantam, magamra zárva az ajtót. Eddig csak képzeltem, de most, hogy biztos vagyok benne, minden teljesen megváltozott. Öklendeztem, de semmi nem jött fel. Nem tudom, hogy a gondolat váltotta ki belőlem a hányingert, vagy csak a terhesség miatt. Megmondom Eriknek! Határoztam el magamat gondolatban, mikor már öt perce kopogott az ajtón, hogy engedjem be.

-          Emma, mit történt? Kérlek, engedj be! Beszéljük meg!

-          Terhes vagyok! – kiáltottam ki az ajtón, de a hangom eléggé remegett. Nem akartam, hogy úgy értelmezze, nem akarom a babát. Csak kissé meglepődtem. A WC-tetőre ülve vártam Erik reakcióját, de semmi nem jött. Egy árva hangot sem adott ki. Megrémültem. Vajon nem akar mégsem gyereket? Vagy csak meglepte az egész? Lehet, hogy még nem kellet volna elmondani, még nem biztos! – Francba! – nyögtem, és talpra küszködtem magam, mivel idő közben a WC-ről a fürdőkád elé kuporodtam. Volt tervem! Kimenni az ajtón, anélkül, hogy Erik megállítson, eljutni egy gyógyszertárba, venni egy terhességi tesztet, és megbizonyosodni a… dolog felől.

-          Emma, jól vagy?

Nem feleltem, csak kirontottam az ajtón, a szekrényhez lépve az első kezem ügyébe kerülő pólót az ágyra dobtam, egy nadrág kíséretében. Nem gondolkodtam, csak igyekeztem nem ránézni, mert biztos elpuhultam volna. Lerángattam magamról a pólót, és a tükör elé lépve egy feszülős sárgát húztam magamra, de sajnos a hasamra néztem, és lerogytam a tükör elé, és bizarr könyvek áztatták el az arcomat. Nem tudom miért sírtam.

Nem szól egy szót sem Erik, csak némán odajött mellém, leguggolt és magához vont. Percekig csak ölelt, miközben csak elkeseredetten sírtam. Nem is vettem észre, hogy míg egyik kezét még mindig körém fonta, a másikat a hasamra csúsztatta, és ez volt az a dolog, ami miatt össze tudtam szedni magamat.

Erik keze a kisbabánk felett. Hirtelen nyugalom, és melegség árasztott el, olyan gyorsan, mint ahogy a könnyek jöttek. Felbátorodva a kezemet Erikére raktam, és elmosolyodtam.

-          Nem lesz semmi baj. – mondta, miközben finoman kihúzta a kezét az enyém alól, és a homlokunkat összeérintette. – Minden rendben lesz, ne félj. Ha akarod… már…már most is elmehetünk az orvoshoz, hogy… elvetessük. –mondta bánatosan szemembe nézve.

Képek :)

Háló:

Emma kedvenc lustálkodó helye:

Nappali:

2. fejezet

Mikor hazaértünk segített megfőzni a vacsorát, majd szóltam neki, hogy beszélni szeretnék vele. Végül is sürget az idő. Leültünk az asztalhoz, és megfogtam a kezét, lehajtottam a fejemet, és ezt kérdeztem tőle reményteljesen.

-          Szeretsz?

-          Az életemnél is jobban. Bármit megtennék érted, hogy boldog legyél. – mondta egy kis hallgatás után. A hangja döbbent volt, gondolom azért, mert nem gondolta, hogy ezt megkérdőjelezem.

-          Hát, akkor belevágok. Felállítottam magamban egy tervet. Ez a terv két évre szól. Ne akadj ki nagyon, lécci, csak szeretnék boldog lenni. Jó?

-          Mindent megteszek neked, hercegnőm.

Elmondtam az egészet, és Erik nem lepődött meg. Még mosolygott is, és a mondandóm végén így szólt.

-          Mikor indulunk?

-          Hát, lehetne ma?- hihetetlenül boldog voltam. Az asztal másik oldalához lépdelve beleültem az ölébe, és csókot leheltem ajkaira. Hosszú, komoly csók volt. Elkezdtem pakolászni, miközben egyre csak nőttek a dobozhegyek, és Erik megtiltotta, hogy nehezebb dolgot megemeljek. Aggódik, túl sokat aggódik.

-          Nem is meséltél még a házatokról. Hol laksz?

-          Egy hatalmas ház. Nagyon egyedül vagyok benne. Gyönyörű kerttel, és van egy kiskutya, vannak takarítónők szakácsok, és egy… öhömm… orvos, akit előbb hívtam fel.

-          Ne már, nincsen semmi bajom. Nem kell orvos, itt vannak a gyógyszerek, az elég lesz. – mutattam egy elég nagy dobozra. Abba tettem bele az összes gyógyszert.

-          Emma. Nézd, én mindent meg szeretnék neked adni, amit csak tudok. Ha szeretnél egy egészséges kisbabát, akkor neked is a lehető legegészségesebbnek kell lenned. Szóval nincs vita. Oké?

-          Ezt még nagyon megbánod Erik Lockwood!- mondtam a derekát átölelve, dallamos hangon.

-          Még végén meg fogok ijedni tőled. – úgy nevetett, hogy könny szökött a szemembe. Senkit nem hallottam még így nevetni, és ez nagyon jól esett.

-          Valami baj van?- komorodott el, két kezébe zárva az arcomat.

-          Nem, csak nem hiszem el, hogy megtarthatlak magamnak, hogy enyém lehet ez a csoda, valamint hogy belementél az ötletembe. Ez egy totális őrültség.

-          Igen, az, de mindig is vonzottak az őrült dolgok. Indulhatunk?

-          Egyszer még körbemegyek, hátha itt hagytam valamit. Jössz velem?

-          Nem, most telefonálnom kell, bocsi. Tudod, még el kell intéznem ezt, azt az érkezésünkre.

-          Rendben.

Bementem a szobámba, a képeket leszedtem a falról, és egy dobozba pakoltam őket. Anyámon merengve kezdtem egy levél írásába. Aztán írtam egyet apámnak is. Elment az idő, és Erik baktatott fel a lépcsőn.

-          Van felétek postaláda? kérdeztem, és a levelekre mutattam.

-          Hm… felénk?- ezt direkt kihangsúlyozta. - Van. Igen, van egy a sarkon.

-          Akkor kell két bélyeg, azt még felragasztom, és elküldöm. Egy anyámnak, és egy apámnak.

-          Szívem, nem akarlak siettetni, de indulni kellene. Besötétedett, és még van egy meglepim.

-          Jó, mehetünk.

Az utat odafelé fecsegéssel töltöttük, és csak akkor engedte el a kezemet, amikor váltania kellet sebességet. És igyekezett, hogy ezt ne kelljen sokszor. Elmesélte a ház történetét, és mesélt magáról, a szüleiről, és a többi családtagról. Kiderült, hogy az apja, aki elköltözött Amerikába, egy volt miniszterelnök, úgyhogy nem lepődtem meg a jó kocsin.

-          Ez egy Volvo c30, ugye?

-          Szóval értesz a kocsikhoz?

-          Imádom a kocsikat. Egyszer láttam egy Mercedest. Gyönyörű sárgát.

-          Milyen fajta volt?- mondta meghökkenéssel az arcán.

-          Nem tudom.

-          Szóval mégsem értesz a kocsikhoz.

-          Azt ne mondd, hogy egy nyolc éves lánynak meg kell tudnia különböztetni a fajtákat. Annak is örültem, hogy tudom a Mercedes-t, Opel-t és a Toyota-t.

-          Maga egy kész zseni volt hölgyem. Tíz éves korban ilyeneket tudni, maga Einstein egyik unokája?- kérdezte vigyorogva.

-          Lökött.

-          Na, megérkeztünk a postaládához. Dobd be gyorsan. Csak elég a lehúzod az ablakot.

Mikor kiszálltam aggódva nyugtáztam, hogy nem biztos a járásom. A lábaimat alig tudtam egymás elé tenni, úgyhogy távolról dobtam be a ládába.

-          Ja persze, másszak ki az ablakon.

Erik elvigyorodott, majd a gondolataimba merülve tettük meg az út további részét. Nem is figyeltem a környéket. Ha alig tudok menni, hogy fogok tudni kihordani egy babát? És hogy fogom megszülni? Elhatároztam magamba, hogy egészségesen fogok enni, a gyógyszereket beveszem, fogok rendesen mozogni, de nem erőltetem meg magam, és nem fogom szégyellni a szükségleteimet. Amikor odaértünk a házhoz, fel voltam arra készülve, hogy nagy lesz, de hogy ennyire.

-          Basszus, ez nagyon nagy!

-          Én megmondtam!- mondta, örülve magának.

-          És teljesen egyedül laksz benne?

-          Igen. A személyzet nem itt alszik, nekik van hátul egy kisebb ház.

-          Miért is lepődök meg!- mondtam az égre emelve szememet.

-          Emma, mielőtt bemegyünk, szeretném, ha valamit tudnál. – mondta komolyan, a szemembe nézve, és megfogta az egyik kezemet. – Ami az enyém, az a tiéd is. Ne szégyelld, amit te kívánsz, vagy amit majd a baba fog kívánni. Én mindent meg tudok neked adni. Boldoggá foglak tenni, ígérem.

-          Köszönöm Erik. Nem tudom mi lenne velem nélküled. És én is boldoggá foglak tenni. Ígérem.

-          Menjünk be, kezd hűvös lenni. – észrevette, hogy hezitálok. – Valami baj van?

-          Hát, eléggé elfárad… gondolatolvasó vagy. – mondtam halkan, mert a karjaiba kapott. Két okból mondtam halkan. Az egyik az volt, hogy az arca két centire volt az enyémtől, a másik, hogy nem volt erőm a hangos beszédre. Elindult befelé, halkan kinyílt az ajtó, és rám mosolygott egy kedves, alacsony néni és egy ősz hajú bácsi.

-          Szép napot Mr. Lockwood.

-          Köszönöm Mrs. Dean, magának is. – mosolygott rá a nőre, majd a férfihez szólt.

-          Mr. Harling, kérem, hozza be a kocsiból a hölgy bőröndjeit.

A férfi bólintott, de egy szót sem szólt. Elindultunk a lépcsőn fölfelé, de nem néztem körbe, csak őt néztem, majd a vállára hajtottam a fejem, és lehunytam a szememet. Még erősebben szorítottam a nyakát, és ő is erősebben szorított magához. Nagyon kellemes volt. A többire már csak halványan emlékszem, mert annyira kimerültem, hogy még a karjaiban elbóbiskoltam. Letett valahova, és levetkőztetett, rám adott egy pólót és elaludtam.

Az éjszaka közepén felébredtem, és kimásztam az ágyból, megkerestem a vécét, eltévedtem egy-kétszer, és összetalálkoztam Mrs. Dean-nel.

-          Segíthetek valamiben, kedvesem?

-          Köszönöm, a konyhát kerestem. Nagyon megszomjaztam.

-          Ajánlhatok egy házi készítésű kakaót?

-          Igen, köszönöm, az nagyon jó lenne.

-          Felmegyek, szólok Mr. Lockwood-nak, még ébren van, azt kérte, szóljak, ha netán felébredne a kisasszony.

-          Köszönöm, maga nagyon kedves.

Rám mosolygott azzal a mosollyal, amitől felmelegedett a lelkem. Ráncos bőre volt, szemében mérhetetlen kedvesség, őszes-barnás haja még jobban kihangsúlyozta ezt a tulajdonságot. A nagymamámra emlékeztetett, pont olyan színű volt a szeme. Mélybarna.

 Amíg Mrs. Dean elment, addig felültem egy bárszékre, és ránéztem az órára. Fél egy van. Vajon miért van még Erik ébren? Ő sem tud aludni, vagy talán félt, hogy felébredek, és nem tudok magammal mit kezdeni, vagy még mindig szervezkedik minden félét.

A konyha nagyon szép volt, a járólap drappos volt, és fényesre csiszolt. A konyha hatalmas volt, kétszer akkorra, mint az én régi hálószobám. Mondjuk az elég kicsi volt. Hallottam, hogy valaki fut le a lépcsőn, úgyhogy elrendeztem a hajamat, kihúztam magam, és kicsit megdörzsölgettem az arcomat, hogy ne látsszak annyira álmosnak. Még öt futó lépés, addig a szememből kiszedtem a csipákat és két nagy levegőt vettem.

-          Emma… - szaladt egyből hozzám, és átölelt. Mélyen beszívtam ezt az illatot. Édes illat volt, őszillat, de férfias. – Megijedtem, olyan hamar kidőltél este, teljesen elhagytad magad.

-          Igen, nagyon álmos voltam. Hosszú nap volt a tegnapi. – néztem mélyen a szemébe.

-          Menjünk vissza a szobádba, majd a dadus felhozza a kakaót.

-          Rendben. Te még hogy-hogy fent vagy? Ilyenkor már mindenki aludni szokott.

-          Hát, el kellet intéznem ezt, azt. Tudod, ruhák, meg a babának dolgok.

-          Még csak nem is vagyok terhes.

-          Jobb előre felkészülni, tudod. Apropó, az ajándékod.

Előhúzott a jobb zsebéből egy hosszú dobozt, és kinyitotta. Egy ezüstlánc volt benne, egyszerű medállal. Az volt írva a medálra.

„Akit az életemnél is jobban…”

-          Ezt a nagymamám kapta akkor, amikor megismerkedett a nagyapámmal. És most az enyém. Azt mondta, bölcsen válasszam meg a viselőjét. És én bölcsen döntöttem, úgyhogy ezt neked szeretném adni. Megkérhetlek rá, hogy legyél a viselője?

-          I-igen. – dadogtam.

Mögém ment, elhúzta a hajamat a vállamról, és ajkával végigsimított azon a részen, ahol a hajam volt. Finoman megborzongtam, majd feltette a nyakláncot. Megfordultam, és a számat az ajkára tapasztottam, majd szorosan magához húzott, és csak akkor vette el száját az enyémről, amikor már elfogyott a levegőm.

-          Hm… ezt meg tudnám szokni. – motyogtam miközben a nyakamat csókolta végig.

-          Van időnk. De most már tényleg menj vissza aludni. - csapott a fenekemre. – Én is megyek lassan.

-          Miért nem alszol velem?

-          Csak annyi, hogy nem akarlak siettetni, nem tudom, hogy milyen gyorsan szeretnél velem teljesen… khm… összeköltözni…- még mondani akart valamit, de a lépcső felé húztam, ravaszul néztem rá és bevonszoltam a szobába és becsuktam az ajtót.

-          A lehető leggyorsabban. Ha nem bánod.

-          Én nem bánom. – vigyorodott el. Ez a mosoly…

-          Aludj velem! Nem szeretnék ebben a hatalmas szobában egyedül lenni!- odatoltam az ágyhoz és leültettem, majd a térdére ültem lovagló ülésben.

-          Miss. Emma, nagyon elbűvölő ma este.

-          Kérem, maradjon velem, ma este, ez a kastély annyira nagy, és a lovak nyerítése mindig felriaszt az álmomból Mr. Lockwood, kérem szépen!

-          Hát legyen, de figyelmeztetem, horkolok. – vigyorgott, majd hátrahajtotta a fejét, és bemutatta a tudományát, amin mindketten nagyot nevettünk.

-          Én nekem pedig büdös a szám.

-          Én nem így gondolom. – csókolt meg. - Sajnálom, kell valami más.

-          Szóval más valami kell. – mondtam elővéve a legszexisebb énemet. Végigsimítottam a hátán, belemarkoltam az oldalába, mire felnyögött, majd az ajkai következtek, aztán a nyakát vettem kezelésbe.

-          Rendben, te győztél.

-          Bingó, és most kérj bocsánatot, vagy tovább kínozlak. – mondtam gonoszkodva, miközben hátradöntöttem az ágyon.

-          Nem kérek bocsánatot.

-          Te tudod.

Kigomboltam az ingét, nagyon lassan, majd kibújtattam belőle és ajkammal végigsimítottam a mellkasán, játékosan meg-megharapdálva. Belemarkolt a combomba, mire felnyögtem.

-          Kölcsön kenyér visszajár. – mondta játékosan.

-          Igen? Ezt kár volt mondanod! Akkor most én jövök. – suttogtam a fülébe, majd játékosan beleharaptam.

Tovább játszadoztunk, eltelt talán egy óra is, amikor szédülni kezdtem és, hogy ne vegye észre lefeküdtem mellé, de nem múlt a szédülés, úgyhogy muszáj volt szólnom, miközben a nyakamat csókolta.

-          Erik… ezt el kéne halasztani. Eléggé szédülök. – a hangom el-elcsuklott, kis szüneteket tartva.

-          Felhívom az orvost. – mondta idegesen, miközben felhúzta a nadrágját.

-          Nem kell, máris jobban leszek, csak bújj ide mellém.

-          Emma. Ez nem játék.

-          Látod? Nézz az arcomra! Már jobban is vagyok. – hogy bizonyítsam felültem, és már egyáltalán nem szédültem, legalábbis nem mutattam neki. Nem akartam most abbahagyni.

-          Hm… szétszakadt a hálópólód.

-          Hát igen, ennek annyi. Egyébként a tied?

-          Igen, egy nagyon régi póló, de iszonyat kényelmes.

-          Gyere! Feküdj ide mellém, úgy jobban fogok aludni. – mondtam boci szemeket meresztve á.

-          Hát… jó. Biztos ne hívjak orvost? – mondta, odalépve hozzám miközben végig tartotta a szemkontaktust.

-          Nem, nem kell. De hol van a kakaóm?

Mikor kimondtam, Erik bemászott mellém az ágyba, ránk terítette a takarót, és az asztalkához nyúlt, a porcelántányért kinyitotta, és megnyomott benne egy gombot.