27. fejezet

Sziasztok!

Hát, egy hét múlva kezdődik a suli, szóval ezentúl nem lesz időm nagyon írni, de megpróbálok majd. Mindenkinek kellemes pihenést kívánok az utolsó szabad hétre :)

Emma szemszög.

Arra ébredtem fel, hogy köhögnöm kell, de annyira, hogy majdnem megfulladtam. Amikor vége lett, fáradtan visszadőltem a párnára, és észrevettem, hogy egy fiú, szembe velem, engem figyel.

-          Azt mondta a barátod, ha felébredsz, hívd fel őt. Bejön hozzád. A telefont az éjjeli szekrényedbe tette. – mondta kissé lekezelően.

-          Ööö… köszi. Egyébként a nevem…

-          Tudom, Emma vagy. – vágott közbe ingerülten.

-          Igen. És téged hogy hívnak? – mosolyogtam erőltetetten, hogy oldjam a feszült légkört.

-          Daniel Johnson. – összevontam a szemöldökömet. Olyan ismerős volt a neve… - A nővérem az osztálytársad volt, Susan.

-          Akkor azért volt olyan ismerős a neved. Talán egyszer még bulizni is voltál velünk egyszer-kétszer, nem?

-          Állat volt. Csak kár, hogy nem ihattam semmit. – röhögött.

-          Szerintem tizenöt évesen még nem is kellett innod semennyit. Sőt, még most sem kellene innod. – dörrentem rá.

-          Nem iszom, oké?

-          Nem most jöttem le a falvédőről. Egyébként is, dől belőled a piaszag. És borfoltos a pólód. – nevettem. Egy kicsit jobban éreztem magamat, feltöltődtem energiával.

-          Le lehet rólam szállni. – kiabált felém.

-          Azért vigyázz, hogyan beszélsz. Egyenlőre én vagyok az idősebb. Egy taknyos tizenhét éves ne beszéljen velem így. – vágtam vissza. Láttam, hogy a szemében megdöbbenés van. Talán még senki nem mondta meg neki így, hogy hogyan kéne viselkednie.

-          Bocs… - motyogta.

-          Miért vagy itt? Nem látszol túlságosan betegnek. – majdnem beszólt nekem, de aztán meggondolta magát.

-          A haverokkal buliztunk, és összevertek engem. Otthagytak a szarban. – horkantott fel dühösen.

-          Talán nem kéne ilyen társasággal lenni. – az állkapcsa összeszorult, mintha igyekezné visszafogni magát. – Miért vagy velük?

-          Csak úgy. – hazudott. Látszik az arcán, ha hazudik, ugyanúgy, mint Susan arcán. Ebben is hasonlítottak egymásra.

-          Hát ha nem akarod elmondani, akkor nem kell. De ha van kedved beszélgetni valakivel, én még egy darabig itt leszek. – hadartam. – Igazából, nekem is meg kell tanulni kezelni a helyzetet, ha majd ennyi idős lesz a fiam, tudjam őt kezelni. Bár remélem, hogy nem fog nagyon bezsongani. Erik nem volt elvadulva nagyon, én egy kicsivel jobban, úgyhogy majd meglátjuk ez is továbböröklődött e. – a fiú rám nézett, hogy mikor hagyom már abba, és elvigyorodott.

-          Mindig ennyit beszélsz?

-          Ha nincs velem senki, akit ismerek akkor igen. Bár téged ismerlek, de… oké, megint sokat beszélek. – sóhajtottam.

Lena szemszög

-          Na, apád hazajött, mit szólsz hozzá? – vettem karjaimba a csöpp babát. Már egy órája sírt, és hiába adtam neki tápszert, nem akarta enni. Mondjuk Adam anyatejes baba, úgyhogy megértem, miért nem eszi.

-          Sziasztok! – mosolygott. – Szevasz, törpi, hogy vagy?

-          Sírósan. Egy órája sír, és nem tudok vele mit kezdeni. – olyan keservesen sírt a baba, hogy még Mrs. Dean is megpróbált segíteni.

-          Nem aludt semmit? – kérdezte, miközben levette a zakóját.

-          Nem.

-          És nem is evett?

-          Semmit. Itt bajok lesznek, ha nem jön haza gyorsan Emma. Nem fog enni semmit. – sóhajtottam. Pedig most tényleg nagy szüksége lenne az anyjára.

-          Nem tudom hogyan lesz, Lena. Emma még nincs annyira jól. – erősen összeszorította az állkapcsát, mintha vissza akarná tartani magát.

-          Hé… jól vagy?

-          Hogy lennék? Majdnem meghalt! Ha nem húzom ki időben, akkor… akkor meghalt volna. – kiabált.

-          Nyugi, így is elég sírós a fiad. Ha még te is feszült vagy akkor még jobban az lesz. Kérlek, Erik! – ringattam a babát. Tehetetlenül sírt, kiabált, ameddig Erik el nem vette tőlem. Zsebre tettem a kezemet. Mindig ezt csinálom, ha kudarcot vallok. Nem tudtam megnyugtatni se a bátyámat, se az unokaöcsémet.

-          Jó, jó, gyere apához. – ringatta. – Nem lehet, hogy éhes?

-          Szinte biztos, hogy éhes. Mit mondott az orvos

-          , beviheted Emmához?

-          Igen, éppen ezért jöttem haza. Beviszem hozzá, és remélhetőleg megnyugszanak mind a ketten. Már nagyon hiányzik neki. – motyogta magának a holtkóros bátyám. Alig aludt valamit két napja, egyfolytában kávét vedel, és agyára megy az idegesség.

-          Az jó… akkor én is bemennék Emmához. De nem is, maradj itthon! Én majd viszek neki kaját is, meg ruhát, és beviszem a picit is, jó? – kérdeztem.

-          Á, nem bírnék itthon maradni. És egyénként is, üzentem neki, hogy hívjon fel, ha netán felébred. És ahogy őt ismerem… - vette elő a mobilját a zsebéből egy ásítás kíséretében – már régen ébren van.

-          Valószínű.

Összepakoltam Adamet, mindent, amire szükség lehet, aztán összeszedtem a szundító bátyámat, és bepakoltunk a kocsiba. Tíz perc alatt ott voltunk, a szakadó eső pedig annyira eltakarta az egyébként is sötét eget, hogy lehetett volna akár este is. Egyedül a néha világító nap nem engedte megtéveszteni labilis időérzékemet. Mindig utáltam kórházba menni, megbolygatott, és ingerült lettem tőle. Talán… talán most más lesz. Annyi minden változott meg azóta, hogy hazaköltöztem! Kivirultam, és sikerült összeszednem egy rendes pasit Jake után. Nagyon megrázott a halála, de kihevertem Tyler mellett. Ő olyan rendes, és figyelmes!

Míg ábrándoztam, már fel is értünk az emeletre, immár egy külön szobába, kisággyal, és egy karosszékkel berendezve. Nem volt túl világos, és elég kopár, de a célnak végül is megfelelt.

Emmát óvatosan ébresztgette a bátyám, mert Adam már nagyon nyűgős volt. Olyan kötelék van köztük, ami nagyon érdekes… Régebben Claire megvolt nélkülem is, persze most is mellettem volt, a kezembe kapaszkodva, erősen becsukott szemmel zárta ki a kórház világát. A legtöbb dologban rá hasonlít, csak pár adottsága van, amit a szemét apjától örökölt.

-          Szerelmem… ébredj fel, drágám! Van egy meglepetésünk neked! – mindig szerettem hallgatni, ahogy Erik Emmát ébreszti. Annyi szeretet és odaadás van benne!

-          Hm… - nyöszörgött.

-          Drágám, itt van a kisfiunk! – suttogta mosolyogva, mire Emmának azonnal felpattant a szeme, és izgatottan nézett végig a kis helyiségen. – Szia, álomszuszék. – vigyorogva simított ki egy szőke tincset az arcából, és finoman megcsókolta.

-          Sziasztok! – álmos hangja erőtlenül verődött vissza a falakról, majd elhalt. Nagyon gyenge volt, még azt is kétségbe vontam, hogy el fogja bírni a kicsit. Ekkor Adam türelmetlenül felsírt.

-          Szia, Em! Hogy vagy? – kérdeztem, az ágyhoz lépve, finoman ringatva a babát. -  Claire, szívem, ülj le szépen arra a székre, jó?

-          Rendben, mami!

-          Jaj, Adam, ne sírj! – óvatosan rátettem Emma karjára, megtámasztva a fejecskéjét, és figyelve, ha segítenem kellene bármiben. – Elbírod rendesen?

-          Igen! Köszönöm, Lena! – mosolygott rám.

-          Semmiség az egész! Viszont jobb lenne, ha most megszoptatnád a kicsit, mert nem eszi a tápszert… és elég sokat fogyott is… - mormogtam halkan, zsebre vágva a kezemet.

-          Fogyott? – nézett meglepetten.

-          Nem akartalak felizgatni, Szerelmem! Csak ezért nem mondtam neked. – kezdett azonnal magyarázkodásba Erik. – Ja, és visszahívtak az esküvői ruhaüzletből, hogy van a méretedben.

-           Abból a nagyon drága üzletből? Előbb megyek ünneplőben férjhez, minta abban a ruhában.

-          Abban a tökéletesen rád illő, meseszép ruhában, amit a vőlegényed meg fog venni neked. – vágott vissza Erik azonnal. Nem értette Emma, hogy telik rá. Mondjuk… megértem. Annak ellenére, hogy én is megtehetném, hogy szórjam a pénzt, spórolós fajta vagyok.

-          Akkor ezt majd később megbeszéljük. – szegte fel állát bosszúsan, és láttam, hogy valami nyomasztja.

-          Erik, elmennél megkérdezni az orvost, hogy mikor jöhet ki? Én addig beszélgetek Emmával! – mondtam nyomatékosan.

-          Persze! Claire, szeretnél inni valamit? Gyere velem, aztán hamarosan visszajövünk, jó? – szinte már bosszantóan rendes volt a bátyám! Hálásan rámosolyogtam, és kinyitottam előttük a nehéz ajtót.

-          Emma… minden rendben van? – kérdeztem óvatosan, az ágy szélén ülve.

-          Ööö… igazából igen, csak… - sóhajtott nagyot. – Van a szomszéd szobában egy kissrác, és nem tudom, most hogy van. Mert belső vérzése van, mint kiderült, és elég rosszul volt, amikor én eljöttem onnan.

-          De miért foglalkozol vele ennyire? – bánatosan, megfejthetetlen tekintettel nézett rám azzal a kék szemeivel.

-          Nem tudom… amikor beszélgettem vele, egy kicsit olyan érzésem volt, hogy segítenem kell neki. Tudom, hogy hülyeség, mert az anyjának kéne, de annyira el volt veszve! És rendes gyerek… ha leszámítjuk az italt. – motyogta, miközben a kicsit etette.

-          Átmenjek megkérdezni, hogy van? – ajánlottam fel azonnal. Szeme felcsillant, gyermeki öröm járta át az egész arcát.

-          Megtennéd? Aztán később én is átmegyek hozzá, csak egy kicsit még Adammel maradnék. Ő mégis csak a fiam. – mosolygott le szótlan babájára. Mohó kortyokban itta a tejet.

-          Persze!

Halkan kimentem a szobából, és finoman bekopogtam a másikba. Nem érkezett válasz, úgyhogy benyitottam, és körbenéztem a szobában. Egy fiatal srác feküdt az ágyon, sápadt arccal, és nyúzott kinézettel. Nyilvánvalóan ő lesz Daniel.

-          Szia… én Lena Lockwood vagyok. Emma átküldött, hogy nézzem meg, mi van veled. Szóval, hogy vagy? – mosolyogtam rá, és leültem a kényelmetlen székek egyikére, amik a fal mellett sorakoztak.

-          Emma nem tud átjönni? – kérdezte kissé zavartan.

-          Nem, nem tud most, éppen bent van nála a kisfia. De később át fog jönni maga, ha jobban érzi magát. – magyaráztam.

-          Oh… értem. Sokat mesélt nekem Adamről. – komoly, barna szemében olyan komolyság ült, amin elámultam. Bőre halványan kávé színezetű volt, dús szemöldöke csak még jobban kiemelte szinte fekete szemét.

-          Szeretnéd őt látni, igaz? – kérdeztem megbabonázva.

-          Igen. – motyogta.

-          Akkor… mit szólsz ahhoz, hogy egy fél óra múlva átjönnek hozzád, aztán alszol egy jó nagyot, és ha jól érzed magadat,. akkor esetleg te is átjöhetnél. – ötleteltem. Látszott rajta, hogy hiányzik neki Emma társasága. Nem csodálom, hiszen akivel találkozik, mindenkit az ujja köré csavar…

-          Nem kelhetek fel. – morogta bosszúsan. Lépteket hallottam, majd ajtócsapódást, hát kinéztem a folyosóra, és megláttam Masont. Uram isten!

-          Ööö… nekem most mennem kell, itt van az… ööö… majd később jövök. – dadogtam zavartan, zsebre rakott kézzel.

-          Aloha! – intett. Tényleg rendes gyerek.

-          Mason? – szólaltam meg félhangosan a folyosón. Nekem háttal állt, széles vállai, kidolgozott karja és háta… gyönyörű, ha mondhatom ezt egy férfire. Lassan felém fordult, próbálta elrejteni mosolyát. Mikor elment, megegyeztünk, hogy barátok maradunk, bár én többet éreztem iránta, mint puszta barátságot.

-          Lena! – széles mosollyal az arcomon megöleltem őt, kicsit hosszabb ideig tartott, mint egy átlagos ölelés. – Jó látni téged! És mi van Emmával? Erik hívott, hogy balesete történt. Ugye nem komoly? – hadarta.

-          Talán nézd meg magad, hogy hogy van. – intettem a kórterem felé. Mason előre engedett, benéztem, hogy Emma alszik e, aztán betessékeltem Masont.

-          Szia, hugi! – vigyorgott Mason. Emma döbbenten ült az ágyban, az arcához kapta a kezét, hogy elrejtse száját. Csodálkozott.

-          Ó, istenem! Mason! – óvatosan felkelt az ágyból, és Mason nyakába ugrott, bármennyire fáradt is lehetett. Kivettem a kiságyból Adamet, gondoltam megmutatom a nagybácsinak. – Annyira örülök, hogy itt vagy. – sírt Emma.

-          Erik hívott, hogy baleseted volt.

-          A baleset túlzás, de… - közbevágtam szigorúan.

-          Emma, nem túlzás! Majdnem megfulladtál, és teljesen kihűltél. Egy hajszál híján múlott. – mondtam ki hangosan, amit eddig a fejemben rejtegettem.

-          De most már jól vagyok, hála Eriknek. Ő mentett ki a vízből! Ő az én hősöm… - mosolygott Emma, és mint egy végszóra, Erik belépett az ajtón.

-          Mason? Hát te? Azt hittem, csak később jössz. – kezet fogtak, és Eriknek feltűnt, ahogy Mason őt méregeti.

-          Szóval… megmentetted Em életét? – Emma büszkén mosolygott rá, amikor mellé ült, fejét vállára hajtotta, ujjaival Erik óriás mancsát simogatta.

-          Ez azért így egy kicsit túlzás. – szabadkozott Erik.

-          Nem, nem túlzás! Ha te nem vagy ott, akkor… - Erik szigorúan nézett Emmára. Nem akarta hallani azt a szót.

-          Megegyeztünk, Szerelmem! Ne bosszants fel, így is elég, hogy még egy hétig bent kell maradnod! – bosszúsan szusszantott a bátyám, majd felállt, felrázta Emma párnáját, eligazította a lepedőt. – Most pedig feküdj szépen vissza. Ugye nem akarsz még tovább bent maradni?

-          Nem, nem akarok. – szuszogva engedte, hogy segítsen neki Erik, de a kezét egész végig úgy szorongatta, mintha egy talizmán lenne, és nem akarna megválni tőle. Végigfuttattam szemem Mason tökéletes arcán, és pirulva vettem észre, hogy engem bámul.

-          Ő itt Adam. Az unokaöcséd, ismerkedj meg vele! Oda leszel érte, biztos vagyok benne! – mosolyogtam rá. Pár lépéssel közelebb mentem hozzá, szinte már éreztem a testéből áradó hőt. De én nem szerethettem őt! Nem lehetek belé szerelmes, miután és Jaket választottam…

-          Hát, szia, Adam! Gyere ide a nagybácsihoz! – óriási karjaiba vette gyengéden a babát, aki azonnal sírdogálni kezdett az ismeretlen érintés miatt, de hamar meg is nyugodott.

-          Ugye, milyen szép? – mosolyogtak a boldog szülők.

-          Tüneményes… A szeme és a haja olyan, mint a tied, Em, viszont a vonási Erikre hasonlítanak!

26. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a friss fejit, igaz, nem lett annyira hosszú, mint szokott lenni, de ez most ilyenre sikeredett! Nem tudom, mikor hozom a következőt, mert baba témában nem vagyok annyira otthon, és elég keveset vannak Adammel tudom... Több babás rész kellene, mert ő egyfolytában csak alszik vagy szopizik. De a mai héten ihletet merítek egy édes babából, akit nagyon szeretek :)

Szóval jó olvasást mindenkinek :)

Erik szemszög

Emma kiáltására lettem figyelmes, ahogy a tóban úszkáltunk, és én rettenetesen lesokkoltam. Azonnal felé úsztam, próbáltam felhúzni a víz alól, de sehol nem láttam, már teljesen elmerült. Nagy levegőt véve lebuktam a víz alá, igaz, hogy az csípte a szememet, de most Emmáról volt szó! Akármit mondtam, attól még ugyanúgy szeretem őt, mint eddig!

Szőke haja megcsillant a víz alatt, mire megint lebuktam, és elkaptam a karját. Már egy perce is a víz alatt lehetett, én pedig kétségbeesetten próbáltam őt levegőhöz juttatni. Azonnal a partra úsztam vele, ő nem vett levegőt… csak sápadtan feküdt a vizes fűben, a vízcseppek csillogtak tündérszép arcán.

Azonnal megnéztem, van e pulzusa, amit csak gyengén éreztem, úgyhogy levegőt kezdtem fújni a tüdejébe.

Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Elkeseredetten igyekeztem megmenteni őt, de Emma csak mozdulatlanul feküdt a karomban, teljesen lehűlt testtel. Amíg pumpáltam, már alig láttam a könnyektől. Mindent elfedtek a valóságból, igyekeztek beburkolni, de most nem lehetett. Most meg kellett mentenem a menyasszonyomat!

Reményteljesen fújtam még egyet a tüdejébe, és óriási szerencsémre erőtlenül köhögni kezdte, oldalra fordítva őt segítettem kijuttatni a szervezetéből a felesleges vizet. Egyre csak köhögött, aztán ernyedten húzta össze magát, szemét rám tapasztva.

-          Sajnálom… sajnálom… - kezdte fogvacogva.

-          Shh… pihenj, Emma! – megpróbált feltápászkodni, de én visszanyomtam, ölembe húztam és fáradt arcából kisimogattam a tincseket, miközben peregtek a könnyek az arcomon.

-          Nem akartam veled veszekedni. Annyira sajnálom! Én bízom benned… ne haragudj rám. – köhögött még mindig, és én csókkal borítottam be az arcát.

-          Tudom, szerelmem, tudom! – zokogtam a nyakába. Erőtlenül túrt vizes hajamba, mint egy megnyugtatás képpen.

-          Szeretlek, Erik! Mondd meg Adamnek, hogy őt is szeretem. – lehunyta a szemét, és nem is mondott mást.

-          Emma, kicsim… Emma, hallasz engem? Emma! – megráztam a vállát, de ő csak ájultan hevert a karomban.

Kétségbeesetten adtam rá a ruháit, majd én is felkapkodtam a sajátjaimat, és segítségért kiabáltam, de senki nem hallott engem. Végül valahogy feltornáztam magunkat Bonira, és visszavágtáztam a házhoz, egyik karommal Emmát fogtam körül, míg a másikkal Bonit irányítottam.

Nem is kötöttem meg a lovat, csak levettem Emmát, és a karomban tartva őt egyenesen a házba rohantam, majdnem el is csúsztam, mert még mindig vizes volt a lábam. Lena és Tyler a legjobbkor jöttek haza. Azonnal egy mentőt kértem a házunkhoz, és igyekeztem nem sokkot kapni. Már erősen a szélét súroltam. Igaz, hogy Em lélegzett, bár a pulzusa egyenetlen volt, de nem annyira gyenge. Tyler persze azonnal felmérte a helyzetet, elvégre orvos volt. A szakterülete most meg igazán lényegtelen volt, és hálát adtam az égnek, hogy Emma összebarátkoztatott minket.

Emma teljesen le volt hűlve, és csurom víz volt. Nem volt eszméletlen, de azt sem mondanám, hogy magánál volt.

-          Mi történt? – kérdezte Tyler miután bebugyoláltuk jó szorosan Emmát, hogy felmelegedjen.

-          Este veszekedtünk egy hülyeségen… és én nagyon mérges voltam rá. Aztán éjszaka elmentünk sétálni, úsztunk a közeli tóban, és Emma egyszer csak… elmerült. Mire sikerült kihúznom a partra már tele volt a tüdeje vízzel… szóval levegőt fújtam a tüdejébe, és elkezdette köhögni. Aztán olyan gyorsan jöttünk vissza, ahogy csak Boni bírta. Oh… meg sincs kötve.

-          Hagyd, maradj Emma mellett, én a lovat elintézem. – segédkezett Lena.

-          Erik, öltözz fel, hamarosan itt lesz a mentő ! – nem akartam elmenni Emma mellől, és eszembe jutott, hogy itt lent is van egy szekrényem, hát villámgyorsan magamra kapkodtam a megfelelő ruhákat, és visszamentem Emmához.

-          Rendben lesz, ugye? – lehajtott fejjel ültem a fotelben rögtön Emma mellett, és annyira bántott ez az egész veszekedés! – Tyler, rendben lesz, ugye? – kérdeztem, miután ő nem válaszolt.

-          Reméljük a legjobbakat. – ezt nem akartam elfogadni. Emmának rendbe kell jönnie. Kétségbeesetten vettem hideg kacsóját a tenyerembe, hogy felmelegítsem, és valahogyan segítsek rajta. – Erik, ennek semmi értelme. Ülj vissza, ne zargasd most Emmát. Magától fel fog melegedni! – le akart ültetni, de én ellöktem magamtól, és újra Emmát kezdtem pesztrálni.

-          Szerelmem, itt vagyok! Semmi baj, minden rendben lesz. – az őrület határán álltam, talán csak egy hajszál tartott az ép oldalon, ahogy jövendőbelim tündér arcát simogattam. – Tyler, ő nem halhat meg! Neki élni kell…

Nem mondott semmit, csak elrejtette előlem szomorkás tekintetét. Zokogva rogytam le a kanapé mellé, éreztem Emma testéből áradó hideget, még a vastag takarókon keresztül is. De azt is éreztem, hogy minden rendben lesz. Máshogy nem lehetett, hisz én megígértem neki! Emmának, és Adamnek is. Megígértem a gyerekünknek, a kisfiunknak, aki nem nőhet fel anya nélkül, mert én biztos nem tudnék mást szeretni… Csak Emmát, ő az én életem!

Annyira dejavu érzésem volt, minden olyan volt, mint fél évvel ezelőtt. Most is ugyanúgy siettem Emmához, mint akkor, és most is a papírokkal bajlódtam. Legalább most nem volt gond velük, és azonnal mehettem Emmához. Nyomasztott a kórház, az a szag, az a légkör, ami ott volt… a hideg kirázott tőle. Elment mellettem egy fiatal srác, monoklival, és sebekkel az arcán. Az anyja sírva könyörgött neki, hogy mutassa meg magát egy orvosnak.

-          Hagyjál már, anya! Nem vagyok már kisgyerek! – tört ki a fiú.

-          Fiam… összevertek, hogy hagyjalak békén? Azonnal bemész az orvoshoz ! – feltűnt nekik, hogy bámulom őket, mire fáradtan mentem tovább.

-          Elnézést!

-          Mi bajod van, ember? – förmedt rám.

-          Azon gondolkoztam, hogy az én gyerekem biztos nem fog így beszélni az anyjával. – mosolyogtam rá. Az anyja szégyenkezve nézett rám.

-          Én sem ilyennek neveltem őt.

-          Azt gondolom! – az alacsony asszonyra pillantottam.

Még nem engedtek be Emmához, azt mondták, talán egy óra múlva, ezért kimentem a váróba, és leültem egy kényelmetlen székre, igazából nem is tudom, hogy miért.

Amikor oldalra fordítottam a fejemet, és megláttam azt a nőt, aki a fiával veszekedett. Közvetlenül mellettem ült.

-          Bement a fia? – kérdeztem. óvatosan.

-          Nem volt más választása. Azt mondtam neki, vagy bemegy, vagy elküldöm javítóintézetbe. Erre egyből azt mondta, hogy mert csak nyűg ő nekem. – sóhajtotta, már majdnem sírva.

-          Még nem érti… Majd pár év múlva talán. – én sem értettem az ő korában, úgy gondoltam, csak nyűg vagyok apámnak. Sajnos ez igaz is volt.

-          Maga miért van itt?

-          A nevem egyébként Erik Lockwood. – mutatkoztam be.

-          Én Jane Johnson.

-          A menyasszonyom… szóval… - nyökögtem. Nagy levegőt vettem, és újból nekifutottam. – A menyasszonyom majdnem belefulladt egy tóba. Teljesen lehűlt. Én mentettem ki a vízből… azt hittem… azt hittem meghalt. – visszanyeltem a könnyeimet, igyekeztem nem kimutatni, mennyire mélyen érint ez a téma. Az egész az én hibám volt. – És az volt az egészben a legrosszabb, hogy előtte veszekedtünk. Azt hittem, nem lesz alkalmam bocsánatot kérni tőle. Nekem ő a legfontosabb, és a fiunk.

-          Mennyi idős a fia?

-          Kicsivel több, mint egy hónapos. – nevettem. – És a magáé?

-          Tizenhét. Azt hiszi, mindent megtehet. Soha nem tudnám őt elküldeni nevelőintézetbe… soha! – mondta fojtott hangon. Mint aki sírás előtt áll közvetlenül.

-          Rá fog jönni. Van még gyereke?

-          Igen, ő Susan, huszonkettő éves. Hamarosan ő is itt lesz. – megmutatta a fényképe, én pedig felismertem Emma barátnőjét.

-          Ő Emma volt osztálytársa! – mosolyogtam.

-          Tényleg? Nem véletlenül… Knight… vagy nem is, Knowles, nem?

-          De, igen, hamarosan már Lockwood. Susan nagyon rendes lány. – megzizzent a telefon a zsebemben. A lovász fiú volt az, üzenetben mondott fel, ráadásul az éjszaka kellős közepén.

-          Ezt nem hiszem el! – fáradtan temettem az arcomat a tenyerembe. Minden most jön össze! – Nincs véletlenül olyan ismerőse, akinek munka kellene?

-          Milyen munka?

-          Lovakkal kellene foglalkozni. Kivinni őket legelni, lekefélni, de van, amikor megcsináljuk mi, bár… Nem gondolom, hogy ez után lesz rá nagyon időnk. – komorodtam el.

-          A fiam mehetne oda? Tényleg tud rendesen is viselkedni, és úgyis kellene neki a pénz. Egyetemre gyűjt.

-          Mit akar tanulni? – kérdeztem, de egy nővér kijött, és kiabálni kezdett.

-          Lockwood… van itt egy Lockwood?

-          Igen, én vagyok! – felálltam, kivettem a zsebemből egy papírt, felírtam a címünket a nőnek, és odaadtam neki. – Ha egy hét múlva eljönnek, megbeszéljük a dolgot. Nagyon örülök, hagy találkoztunk, Mrs. Johnson! – mosolyogtam.

-          Én is örülök, egy hét múlva! Viszont látásra!

-          Lockwood, jöjjön már! – még egyszer intettem az alacsony asszonynak. – Bemehet a lányhoz, de csak rövid időre. Pihennie kell, ne fárassza ki még jobban, ha azt akarja, hogy rendbe jöjjön! – mondta monoton hangon.

-          Köszönöm!

-          Száznégyes szoba, balra fent.

Felrohantam az emeletre, elfordultam balra, és óvatosan bekopogtam. Nem jött válasz, úgyhogy benyitottam, és megláttam a takaróba bugyolált Emmát. Felsóhajtottam. Minden rendben lesz… most már biztosan minden rendben lesz!

Óvatosan közelebb mentem, a pityegő gépek olyan hangosak voltak, hogy nem is értem, hogy tudott Emma ezek mellett aludni. Bár… ő bármi mellett tudott aludni, mindig én keltem fel elsőnek Adam sírására. Mosolyogva ültem le egy székre, Em kezét fogva.

Biztosan minden rendben lesz!

Lehajtottam a fejemet Emma hideg kezére, és meglepetten tapasztaltam, hogy az megrándul.

-          Szerelmem! - suttogtam a levegőbe.

-          Hm… - motyogott.

-          Emma? Ébren vagy, szerelmem? – tombolt bennem a féktelen remény, hogy tényleg magánál van. Nagyon szerettem volna vele beszélgetni egy kicsit!

-          Köszönöm… hogy kihúztál. Ha te nem vagy ott… akkor én… - nem engedtem befejezni. Leheletfinoman hozzáérintettem ajkamat az övéhez, hogy abbahagyja. Nem akartam hallani. A gép gyorsabban kezdett csipogni csókom miatt, mire elmosolyodtam, és visszaültem.

-          Ígérd meg, hogy nem mondod ki! – suttogtam. Nem akartam hallani, hogy meghalt volna! - Annyira megijedtem, Szerelmem!

-          Semmi baj… jól vagyok… - ujjai erőtlenül hajamba túrtak, amikor lehajtottam a fejemet az ágyra. Eszembe jutott, hogy mindig azt csinálta… Fogalmam sincs, miért, de ez megnyugtatta őt.

-          Hogy érzed magad?

-          Fáradt vagyok… fázok… - suttogott erőtlenül. Nem téve gyors mozdulatot felálltam, hogy szóljak egy nővérnek. – Hova mész? Ne menj… el… - köhögött.

-          Nyugodj meg Szerelmem, csak hozok még egy takarót.

-          Nem kell, csak legyél itt! Csak ne menj el! – erőtlen hangja rekedt volt, és nagyon , nagyon gyenge. Talán még meg is fázott alaposan.

-          Nem megyek el, Szerelmem! – kisimítottam egy tincset az arcából, mire elmosolyodott. Ujjaimmal végigcirógattam bársonyos bőrét, kényeztettem. Egy idő után elaludt, lassan merült álomba, de az nem lehetett túl mély. A homlokát ráncolta, vagy a teste rándult meg… mintha félne valamitől. Nem csodálnám, ha ez így lenne, azok után, hogy majdnem megfulladt. Leültem a székre, és elővettem a telefont, írtam Lenanak, hogy minden rendben van.

-          Erik…

-          Itt vagyok! – fogtam meg hűvös kezét.

-          Én nagyon sajnálom… nem akartam veszekedni veled…

-          Nem haragszom, Emma! Meg egyszerűen… miattam volt az egész veszekedés, mindkettőnk miattam volt feszült. Tudom, hogy bízol bennem, Szerelmem! – csókot leheltem kacsójára, ezzel is megerősítve, hogy nem haragszom rá. Nem akartam, hogy felzaklassa magát.

-          Köszönöm… - suttogta boldogan. – Nagyon szeretlek, Erik! – az egyik kezét arcomra simította, és megpróbált felülni.

-          Mit csinálsz, Em? Nem szabad felkelned. – óvatosan vissza akartam nyomni, ami sikerült is, de leintett.

-          Mosdó… - törékeny vállait megtámasztottam, segítettem felülni neki, majd felállni, és nagyon óvatosan a dereka köré fontam az egyik kezemet. Amikor el akartam indulni, váratlanul döntötte fejét a vállamnak, a lába pedig összecsuklott.

-          Em?

-          Jaj… - erősen tartottam őt, nehogy összeessen, és a  végén még meg is üti magát valahol. Visszavittem az ágyba, lefektettem, betakartam, felráztam a párnát, és minden pillanatban az arcát lestem, hogy nincs e komolyabb baj?

-          Emma, mi történt az előbb? – kérdeztem az izgalomtól rekedtes hangon, immár a széken ülve, kezét szorongatva.

-          Nagyon kell pisilnem! – nézett rám kérlelően.

-          Kiviszlek, de utána alszol egyet, jó? – megint rózsás volt az arca, mint elevenen élő emlékeimben. Eperszín ajka mosolyra húzódott, és ahogy rám emelte tengerkék szemeit, olyan bizonyosságot éreztem magamban, hogy fellángolt bennem az öröm.

-          Tökéletes. – suttogta.

Miután végzett, visszavittem a kényelmetlen kórházi ágyába, megint betakargattam, felráztam a párnát. Lena pár óra múlva betoppant, Adammel a kezében, Em pedig szárnyalt az örömtől, hogy a kezébe veheti fiacskánkat. Boldogság volt nézni, ahogy ringatja őt, de egy idő után úgy elfáradt, hogy a szemét is alig bírta nyitva tartani. Természetesen elaludt, Adammel egyetemben. Halkan kimentünk a kétágyas szobából, és hazamentünk.

Közlemény :)

Sziasztok!
Rájöttem, hogy elrontottam egy életkort. Tyler nem huszonnégy, hanem huszonnyolc éves.
Valamint szeretnék tájékozódni az ügyben, hogy a bétázás dolog hogyan műkszik, és ha lenne valaki közületek, aki bétázná, annak nagyon hálás lennék! Ha valaki elvállalná, az írjon kommentet, vagy itt az e-mailom:                evalight97@gmail.com
És a friss hamarosan jön :))

25. fejezet

Sziasztok!

Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hoztam, de tényleg nem ment mostanában az írás! Viszont ez egy jó hosszú fejezet lesz, és ígérem, hogy a kövit  gyorsabban fogom hozni :)

Ez a fejezet... egy nehéz témájú lett. Sok mindent beleraktam, kicsit ezt is, azt is, örömöt, és szomorúságot, de... nem is mondok többet :) Jó olvasást, és kérek kommenteket! :D

Hat napot töltöttünk bent a kórházban, mert Adam nem igazán akart enni, és be is sárgult, de ma már ez meg sem látszik rajta! A kórházban eléggé lefogyott, mert 3300 grammal született, és mikor kimentünk, 3190 volt, de ma már bőven több mint amennyivel született. Folyamatosan növöget kicsi babám, most már 4070 gramm, és 57 centi, azaz három centivel több, mint amennyivel született. Éppen ma lett hat hetes…

Három hete volt Jake temetése. Gyönyörű volt az egész ceremónia, ahogy a sok barát, és családtag felsorakozott, hogy utoljára tiszteletet adjanak neki. A mi családunkat is megrázta, ami vele történt, Lena padlót fogott, és Erik csak lézengett egy ideig a házban. Mindenki nehezet tette túl magát ezen a halálon. Hiába, az életben történnek rossz dolgok, de tovább kell lépni. Mi ezt meg is tettük, nem könnyen, de megtettük. Adam miatt.

Június harmadikán született meg. Kicsit több mint egy hónap van az esküvőig, de olyan hamar el fog repülni ez az idő is! Főleg, hogy még semmit nem álltunk neki szervezni, szóval ma délután, szoptatás után felhoztam a témát.

-          Lassan el kéne mennünk esküvői ruhát nézni, nem? – jóllakott babám büfizett egyet-kettőt, aztán az immár teljesen lapos hasamra fektettem.

-          Tényleg, hoztam egy-két katalógust, szerintem egész jó ruhák vannak benne. Van kedved végiglapozni?

-          Megvárom, amíg Adam elalszik, aztán megnézhetjük. – mosolyogtam rá. Két percet sem kellett várni, már a rácsos kiságyban volt, mellette a bébi őrrel, légzésfigyelővel, és a kedvenc pingvinjével.

-          A dolgozó szobámban van…

-          Menjünk át, nehogy felébresszük véletlenül. – azonnal az ajtó felé indultam, és leültem a kényelmes bőr ülőgarnitúrára. Igazán kényelmes volt, egyszer már ezt tapasztaltuk Erikkel… Nem bírtam megállni, hogy ne kuncogjak fel a szép emlék miatt.

-          Mi az? – somolyogva mellém ült, és karját átvetette a vállamon.

-          Eszembe jutott az egyik este… itt, ebben a szobában. – megcsillant a szeme, de nem váltottam ki vele semmi nagyobb reakciót, legalábbis nem mutatta ki. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, amikor fellapozta az első újságot.

-          Ehhez mit szólsz? Tetszik a kivágása… - sokatmondóan pillantott rám, aztán továbblapozott. Már több mint hat hete nem voltunk együtt, és én már eléggé ki voltam rá éhezve, pedig úgy gondoltam, kibírjuk valahogy a nászútig. Kivettem kezéből a magazint, a földre dobtam, és átvetettem a lábamat a csípőjén. Kihívóan mozgattam meg vállamat, de ő csak mosolygott. Egy kicsit meglepődtem, hogy ő nem akarja…

-          Ki vele! Mi az?

-          Hogy hogy mi az? – kérdezte, pedig nagyon jól tudta mire gondolok.

-          Már nem is kívánsz? – pedig én tényleg próbáltam elcsábítani, de ez most lehetetlen küldetésnek bizonyult. Az együttlétek többségét ő kezdeményezte, viszont semmi érdeklődést nem mutatott irántam ma.

-          Dehogynem! Csak… - nagyot nyelt, de a mondatát már nem fejezte be. Lehajtott fejjel igyekezett nem mutatni az arcát.

-          Mi az, Erik?

-          Semmi… semmi… nem akarlak siettetni, csak ez. – tudtam, hogy van még valami, ami ciki neki… csak akkor csinálja ezt.

-          Mondd el! – felemeltem a fejét, és ajkaimat övéire csúsztattam. Természetesen visszacsókolt, de nem úgy, mintha nyerésben lennék. – Ki vele, mi az! – nagyot sóhajtott.

-          Asszem… asszem… - kérlelően néztem rá, de csak nem akarta elmondani. Mérgesen kászálódtam vissza a helyemre, és felvettem a földről a magazint. – Ne haragudj, drágám, tényleg, csak…

-          Tudtam, hogy meghíztam! – mormogtam magamban, sajnos mégis meghallotta.

-          Dehogy híztál meg Emma, csak már hat hete nem oltunk együtt, és egy kicsit… asszem ellustultam… ott lent. – kínosan nézett rám, mire nekem is leesett. Szóval potencia zavara van. Halványan elmosolyodtam, hogy nincs nagy probléma. – Nem vicces!

-          Nem, nem az! De könnyen tudunk segíteni ezen a dolgon!

Megint ajkai után kaptam, és igyekeztem feltüzelni őt. Kicsit több mint negyed óra alatt sikerült formába hoznom, de nagyon élveztem! Szerencsére meghozták a gyümölcsöt fáradozásaim, csodás volt az együttlét, bár eleinte kicsit kínosan érezte magát Erik…

Békésen feküdtünk a kanapén, amúgy teljesen meztelenül, de nem zavartattuk magunkat igazán, amíg nem hallottam meg fél füllel a babaőrt.

-          Ez mi volt? – kérdeztem, fejemet Erik mellkasáról az asztal felé fordítottam.

-          Mi? – lehet, hogy csak elszundítottam volna, és valamit álmodtam? – Nem hallottam semmit.

-          Oké… akkor még van egy kis időnk. – csábosan elmosolyodtam, és újra megcsókoltam, kezem pedig izmos mellkasára siklott. Magára húzott derekamnál fogva, amikor megint hallottam valamit. – Most sem…

-          De, de, most én is hallottam. – egy ideig füleltünk némán, aztán halk gügyögést hallatott a bébi csősz. Mindketten villámgyorsan felpattantunk, és Erik magára kapva az alsógatyáját elindult Adam szobája felé. Nekem ez egy kicsit lassabban ment, úgyhogy mire felkaptam magamra Erik ingjét, ő már a fiunkkal a karjában, vigyorogva jött vissza.

-          Megszólalt! Illetve gügyögött… - azonnal melléjük léptem, és végigsimítottam babócám arcán, ő pedig ezt egy mosollyal jutalmazta meg.

-          Már milyen nagy! El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan nő, hiszen nemrégen, még olyan kis picike volt. – amíg ő gügyörészett, Erik szaglászni kezdett, és csak kicsivel később találta meg a szag okát. Szerintem nem volt jó ötlet, de a kicsi hóna alá tette a kezét, megemelte, és megszagolta a pelust. Elborzadt arccal meredt rám, és mintha Adam valamit megsejtett volna, az apjára mosolygott.

-          Na, gyere, kicseréljük azt a pelust.

-          Segítsek? – kérdeztem végigtekintve igencsak hiányos öltözetén. Visszafordult az ajtóból, és olyan finoman csókolt meg, hogy épp csak hozzá ért, de azért sikerült megborzongatnia ördögi játékával.

-          Ezt az előbbiért… - suttogta, és kiment a szobából.

Mosolyogva terültem el a fotelben, kezembe véve az esküvői katalógust. Nem tetszett a sok csont sovány modell idióta ruhája, amik borzasztóan extravagánsak voltak… Rájöttem, hogy el kéne mennünk egy ruhaüzletbe, ott sokkal könnyebb lenne.

-          Emma! – kiáltotta Erik a szomszéd szobából. Gondoltam, hogy nem tudja egyedül megcsinálni!

-          Megyek… - kiléptem a folyosóra szerelmem ingjében, és döbbenten néztem Tylerre, aki valóban összehaverkodott Erikkel. – Ööö… fél másodperc és… Ööö… mindjárt jövök. – nyökögtem, és összébb húztam magamon a nem rám való öltözéket, és a szobánk felé futottam.

Ezt jól meg csináltam, ráadásul mit gondolhat most rólam Tyler! Erik alsója beillett akár egy rövidgatyának is, de ahogy kisétáltam mezítláb, egy francia bugyiban és egy ingben a dolgozószobából, kipirosodott arccal, és zilált kinézettel, nem lehetett nehéz rájönni, mi is történt ott bent…

Gyorsan magamra kaptam egy kék ujjatlant, ami ruhának volt betudható, és gyorsan visszamentem hozzájuk. Erik persze vigyorgott, mint a tejbe tök, és egyfolytában végigfuttatta szemét testemen. Ez egy idő után már Tylernek is feltűnt, és nem bírta magába fojtani mélyről jövő nevetését. Ezzel engem is nem kicsit kínos helyzetbe hozott, és amint Tyler meg akarta nézni Adam köldökét, és egyéb általános dolgokat, megkértem Eriket, hogy menjen el a fertőtlenítőért, aztán én is utána mentem. Persze azonnal letámadott, a falhoz nyomva csókolta végig nyakamat, amibe ugyan a térdem beleremegett, de józannak kellett lennem.

-          Tyler itt van… vissza kell mennünk! Amint elmegy, a tiéd vagyok, ígérem!

-          Ha nem veszel fel egy kevésbé őrjítő ruhát, esküszöm, hogy elküldöm, vagy vissza sem megyünk, itt helyben…

-          Ne mondd ki! – kezemmel annyira eltoltam magamtól, amennyire csak tudtam, és kérlelően néztem rá. – Akkor szétesek.

-          Te akartál annyira formába hozni, nem? – az égre emeltem szememet, és levettem magamról a ruhámat egy szexi mozdulattal, majd fehérneműben indultam a szekrény felé. – Ezt most direkt csinálod? Te akarsz leállítani engem, közben így viselkedsz? Igazán gonosz vagy, tudd meg!

-          Nem tehetek róla, te mondtad, hogy ez túl… őrjítő! Szóval ne mondj semmit, inkább próbáld lenyugtatni magad, mert ha még nem néztél le, akkor sürgősen tedd meg. – ezzel megadtam a kegyelemdöfést és egy rövidgatyában, valamint egy sárga ujjatlanban kiléptem a szobából. Gondolom, nagyot koppant az álla, de így tényleg nem jöhet ki a szobából. Miután Tyler kijelentette, hogy Adam tökéletesen fejlődik, lementünk a konyhába.

-          Hol van Erik?

-          Problémája akadt… de… valószínűleg mindjárt csatlakozik hozzánk. – erőltetetten elmosolyodtam, persze neki egyből leesett, hogy mi az.

-          Szóval jól megvagytok? Mármint… Adam változtatott valamit a kapcsolatotokon?

-          Talán csak még jobban szeretem őt… A szeretetem nem oszlott meg közöttük, ez teljesen más. – merengtem.

-          El kéne menni valahova bulizni. Nem tudlak elképzelni téged berúgva. – nevetett fel Tyler.

-          Én már láttam. – nevetett vele Erik, és mellém ült rám kacsintva.

-          Hát igen… az tényleg durva este volt. Olyan másnapos voltam, mint még életemben soha, de tényleg! – emlékeztem vissza a nem túl kellemes élményre. – Na, olyat nem csinálsz velem még egyszer, azzal remélem tisztában vagy. – a mutatóujjamat meglengettem az orra előtt.

-          Az azért már tényleg túlzás volt. És én is részeg voltam, úgyhogy kvittek vagyunk.

-          Csakhogy te ittál magadtól, nem kellett itatni! Viszont nekem az összeset te adtad!

-          Hé… ki akart elmenni bulizni? Tombolni akartál, ha jól emlékszem! – pókerarccal pillantottam rá, amitől még hangosabban nevettek.

-          Akkor megyünk? Lesz ma este egy jó kis buli a parton, menjünk el! – kérlelt minket Tyler.

-          Nem ihatok, mert még elég sok tejem van.

-          De azért eljössz velünk, ugye?

-          Szerinted ki bírnám hagyni? – vigyorogtam.

Nekik már hoztam most két sört, de én nem ittam. Megkérdeztem Lenat, hogy nincs e kedve eljönni egyet kikapcsolni, és egyből igent mondott. Gyorsan kerestem egy megbízható bébiszittert, megmutattam neki, mi hol van, és mit kell csinálnia, aztán rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, mit vegyek fel. Szerencsére Lena segített rajtam, egy fekete cicagatyával és egy kék, denevérujjas rövid ujjúval, valamint egy tűsarkúval. Ő egy laza kötött felsőt, és egy piros rövid gatyát választott, szintén tűsarkúval.

-          Biztos, hogy jó öltet a tűsarkú?

-          Nem fogok inni! – nevettem fel, aztán Erik felkiabált, hogy lassan menni kéne. Máris hat óra volt! – Megyünk! – kiabáltam vissza. Gyorsan felkaptam a táskámat, aztán leszaladtam a lépcsőn. Szerintem mindkettőnk szerencséjére, nem volt a közelben Erik, mert ha meglátott volna… elég lesz a parton.

-          A kocsiban van. – mondta Tyler nekem.

-          Ki?

-          Hát Erik. Gondolom őt kerested. – mosolyogva bólintottam, és kiléptem a nyitott ajtón. Tyler Lenat is előre engedte, aztán beszálltunk hátulra, mi csajok, és elindultunk életem legjobb éjszakája felé.

Tyler totál részeg volt, Lenaval együtt, viszont Erik egész… józan volt. Minden egyes pillanatban mellettem volt, de ettől függetlenül tényleg buliztunk. Már nagyon vártam egy ilyen kikapcsolódós estére, mert bárhogy igyekszünk, nem könnyű szülőnek lenni. Erik tényleg nagyon jó apa, és én is egész jól csinálom, de fárasztó dolog minden egyes pillanatban a felelősségérzet. Eddig csak mi voltunk ketten, most meg itt van a kisfiunk a gyönyörű kék szemével, és szőke hajacskájával, és… elvarázsol minket teljesen! Bámulatos érzés a tudat, hogy kilenc hónapig vártunk, és most egyszerre itt van…

-          Táncolsz velem? – kérdezte Erik, a tábortűz mellett, amikor egy lassabb szám következett.

-          Ahhoz innom kellett volna. Viszont így, mindenki előtt… - felhúzott a székről, és a legédesebb módon hallgattatott el.

-          Táncolsz velem? – kérdezte újra, és két kezemet a nyakába fűztem.

-          Igen…

Lassan ringatóztunk az andalító zenére, és el nem eresztettük a másikat egy pillanatra sem. Nem gondoltam, hogy valaha fogok valakit ennyire szeretni! Visszagondolva a viharos megismerkedésünkre, vagy hogy mennyire reményvesztett voltam pár éve, most boldog anya és menyasszony vagyok. Amikor ez eszembe jutott, lábujjhegyre állva suttogtam a fülébe.

-          Nagyon… nagyon szeretlek téged! – egy mozdulattal kissé megemelt, hogy egy vonalban legyen a fejünk, és megint ajkamhoz érintette az övét.

-          Én is nagyon szeretlek, Emma! – mosolyogva letett, és mellkasára támasztottam a fejem. Annyira boldog voltam…

-          Hozhatok valamit inni?

-          Kösz nem, tudom, hogy Adam nem szeret cumisüvegből inni, szóval nem iszom inkább. – amíg ő elment egy sörért, egy lány odajött hozzám.

-          Bocs… a barátod nem véletlenül… Erik Lockwood?

-          De, igen. Ismered? – kérdeztem meglepetten.

-          Igen, az egyetemen voltunk osztálytársak, és egy kevés ideig jártunk is. – oh… volt barátnő, király!

-          Egyébként Emma vagyok… Erik menyasszonya. – mondtam, csak hogy tisztában legyen a dolgokkal, mert úgy nézett rám, mintha meg akarna fojtani.

-          Az én nevem Meg, és nekem is majdnem megkérte a kezemet, csak hát tudod, milyenek a pasik… kikosaraztam, mielőtt túl komolyra fordult volna a helyzet. – sóhajtozott.

-          Na, szerintem én lassan hazamegyek, otthon vár a kisfiunk, és nem szeretném, ha túl sokáig lenne ott a bébiszitter.

-          Ja, hogy már gyereketek is van. Hát, ezt nem néztem volna ki belőle. Abban az időben sokkal lazábban vette a dolgokat…

-          Mára megkomolyodott, és egyáltalán nem él kicsapongó életet.

-          Nem is csodálom, ha melletted nem él. Vedd lejjebb egy oktávval, kislány! – elkerekedett a szám, és elment mellettem. Hogy lehet ekkora egy…

-          Bocs, csak Tyler egy kis… bunyóba keveredett, és segítenem kellett. – összeszorítottam a számat, és elmentem a part felé. – Most mi van, Emma?

-          Találkoztam a… kis volt majdnem menyasszonyoddal.

-          Kivel? – értetlenkedett, mire dühösen fordultam hozzá.

-          Jaj, ne csináld már! Miért nem mondtad el? – könnyekkel a szememben ültem le egy fapadra, igyekezve nem totál kiborulni.

-          Emma, nem tudom, miről beszélsz! Soha életemben nem akartam megkérni másnak a kezét, csak a tiédet! – emelte fel a hangját.

-          És Meg? Mert ő nekem mást mondott! – nagyot sóhajtva masszírozta tarkóját.

-          Meggel az egyetemen jártunk, de nem akartam megkérni a kezét, mondom! Higgy nekem, Emma! Aztán kidobott, mert összeállt egy focistával, nekem meg koppant az állam. Nagyon mérges voltam rá, leégettem, és utána meg ott tett nekem keresztbe, ahol tudott. – hadarta. némán meredtem magam elé, csak a tenger morajlása hallatszott. Akkora barom vagyok – mondtam magamban, aztán kitörtek az első könnycseppek.

-          Tudom… hogy velem soha nem tudtál elmenni nagyon bulizni, és… mivel fiatalok vagyunk, nem így kellene élnünk. Csak kiakadtam, mert Meggel legalább tudtál menni mindenhova! Viszont én… én… olyan hamar jött Adam, és semmit nem tudtunk csinálni! – motyogtam magam elé.

-          Ha hiszed, ha nem, engem ez az élet teljesen kielégít, Emma! Nekem csak az számít, hogy veletek lehessek, hallod? – letérdelt elém, és úgy emelte fel az arcomat. – Meggel pedig ne is törődj, ő csak egy…

-          Darab a múltadból. – vágtam rá. Tudom, hogy ez nem esett jól, neki, és utólag meg is bántam, hogy kimondtam.

-          Nagyon szépen kérlek, ne csináld ezt! – hörögte, és el akart menni.

-          Most hova mész? – kaptam keze után, de ő elrántotta, és dühös ábrázattal fordult felém. Ilyet még soha nem láttam rajta…

-          Emma, megvádolsz azzal, hogy nem mondok el neked dolgokat. – a vállamnál fogva megrázott, olyan tekintettel, hogy „ébredj már fel” és az a rossz, hogy igaza volt. - Inkább egy vad idegennek hiszel helyettem, ráadásul engem meg sem kérdezel róla.

-          Sajnálom… én csak…

-          Emma tudhatnád, hogy mindent megteszek értetek, mert szeretlek titeket, de neked ez mégsem elég, hogy el hidd! Már nem tudok mit csinálni, hogy higgy nekem végre! – kiabált dühösen az arcomba.

-          Én ezt tudom…

-          De ez mégsem elég? Nem tudom, Emma, hogy mit csináljak még, érted? Azt hittem, mi jól megvagyunk, és nem lehetnek egymással ilyen. sőt egyáltalán nem lehetnek problémáink. Úgy látszik nagyot tévedtem. – köpte a szavakat felém.

Olyannyira kétségbe voltam esve, hogy nem csak leblokkoltam, most először, nem tudtam, hogyan másszak ki a gödörből. Mert nem csak magamat kellett kimentenem, hanem a kapcsolatunkat is. Egy másik emberrel együtt élni nehéz, de mérhetetlen örömöt okozhat, és én ezt nagyon nem akartam elveszíteni. És nem csak magam miatt, sőt nem csak Adam miatt.

Erik nem tudná túltenni magát ezen. Lena mesélte, hogy milyen volt ez előtt, és én nem akartam magam miatt ilyennek látni őt újra. Én mérhetetlenül szerelmes voltam belé még mindig, de a törékeny bizalmam tönkre tehet mindent, ha most nem lépek valamit.

Hitetlenkedve nézett rám, majd kijelentette, hogy ideje hazamenni. Tyler és Lena még maradtak, Erik gyorsan elköszönt tőlük, és nekem is mondta, hogy maradhatok. Persze, hogy nem akartam maradni. Az út hazafelé szótlan volt, a düh, harag, és megbánás láthatatlan leple óriási teherként nehezedett a kocsira, mint a köd kúszott be közénk.

Otthon aztán kifizettem Annát, a fiatal lányt, aki a fiunkra vigyázott, és gyorsan megetettem, hogy visszamehessek Erikhez. Bevágta a fürdőajtót az orrom előtt, és egy óráig bent is maradt, folyamatosan áztatva magát. Tudom, hogy nagyon magamra haragítottam őt, de ezt már nem tudom visszacsinálni, csak jóvátenni.

Adamet pesztráltam folyamatosan, a hajacskáját simogattam, vagy a lábait tornáztattam, csak hogy legyen mit csinálnom. Nem akartam gondolkodni az elkövetkezendő beszélgetésen. Nem terveztem előre, most az egyszer.

Miután kijött, csöpögő hajjal, egy alsógatyában a fürdőből nekem háttal leült, felkapcsolta a villanyt, és kibámult az ablakon, mintha én ott sem lennék. Nagyon bűntudatom volt, nem akartam vele veszekedni, tényleg!

Kimentem a fürdőbe egy száraz törölközőért, és vőlegényem mögé mászva, lassú mozdulatokkal elkezdtem törölgetni őt. Nem szólt semmit, csak némán ült, megfeszítve izmait. Amikor végeztem, az egyik kezemet a vállára tettem, finoman megérintve őt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve szorosan magamhoz öleltem. Némán hagyta, semmi reakció, de legalább nem tolt el magától. Hagyta, hogy elé menjek, és letérdeljek, de amikkor el akartam kezdeni, a mutatóujját a számra tette, és nemet intett a fejével. Elvettem a kezét, két tenyerem közé vettem, és megint nekiálltam.

-          Tudom, hogy mennyire hülyén viselkedtem! És azt is, hogy nem tudom visszavonni, mert ami elmúlt az elmúlt. Nem akartam elszúrni az estét, csak megijedtem… Meg félrevezetett, és foghatnám rá, de… teljes mértékben az én hibám. Jogtalanul voltam dühös rád, és tudom, hogy ennek megvannak a maga következményei. – suttogtam az utolsó mondatot.

-          Nem tudom ilyen könnyen lenyelni, hogy nem bízol bennem. – elvette a kezét, magára húzta a takarót, és Adamet is közelebb húzta magához.

-          Dehogynem bízok benned, csak…

-          Csak mi? Döntsd el, mit szeretnél tőlem. Ez hosszútávon így nem fog működni, a bizalom az egy alap dolog. – fordult megint felém.

-          Én tudom, hogy mit akarok! Téged, és a fiunkat!

-          Akkor mi a gond, Emma? Miért van ez? Mert nekem halványlila gőzöm sincs róla!

-          Semmi gond nincs, csak hülye voltam! Annyira más emberek vettek körül az egész életemben, és bennük nem lehetett bízni. Viszont jöttél te… te tökéletesen megbízható, és te szerettél engem, és én is téged… ez annyira boldoggá tett. Nem is akartam mással lenni, csak veled. Aztán kimozdultunk, találkoztam Meggel, és rosszul jött ki a dolog. Gyűlt bennem a feszültség, és… rajtad csattant az ostor. Pedig nem akartam. – néztem rá bocsánatkérően.

-          Megértem a helyzetedet, csakhogy én vakon bízom benned. Viszont te nem, és… ez rossz érzés.

Megint magára húzta a takarót, és nem szólt többet. Hagyta, hogy felemésszen a bűntudat…

Nem akartam, hogy egy félreértés miatt menjen tönkre a kapcsolatunk, de annyira elcsesztem az egészet! Ha befogom a szám, és megkérdezem tőle, nem csak vakon rádörrenek, nem lesz ez. Boldogan éltünk volna, amíg meg nem halunk…

Némán vánszorogtam le az éjszaka közepén az emeletről, hogy felemésszen a bűntudat. Átadtam magamat az érzésnek, ennyi, végem van, és nem tudok mit csinálni ellene. Lassan leültem a kanapéra, és a vak sötétben potyogni kezdtek a könnyeim, pedig semmi értelme nem volt most sírni. El kellett fogadnom, hogy mi a helyzet, csakhogy én ezt nem akartam! Nem akartam felfogni, nem akartam tudomásul venni… Csak a szenvedés végtelen tengerét láttam magam előtt, amint magába ránt, fojtogat, és végül elmerülök.

Reményvesztetten dőltem végig a kanapén, csak a hold fénye világított be valamennyire, de nem is akartam látni. Nem akartam látni azt, hogy ez hamarosan már nem lesz az enyém… Csak sajnálni akartam a szép jövőt…

Annyi mindent terveztünk, és egy buta felindulás következményében tönkremehet az egész! Képtelen voltam ezt megemészteni.

Én a világon mindennél jobban szerettem őket, Mindent megadnék azért, hogy újra békében lehessünk. Lassan álomba merültem a könnyek hada ellenére, így csak homályosan fogtam fel a csoszogó léptek zaját. Nem mozdultam, mert el sem tudtam képzelni ki ehet az.

Rony biztosan nem, Erik alszik, Lena és Tyler pedig még nincsenek itthon. Az idegesség labdává gömbölyödött a gyomromban, de mozdulni még mindig nem mertem.

Pár perccel később valaki odajött hozzám, és a karjaiba vett, az illatáról egyből felismertem. Erik volt az, annak ellenére, hogy mennyire igazságtalan voltam vele, lejött hozzám, és visszavitt a szobánkba. Újra érezni őt felemelő élmény volt, ettől még korántsem oldódtak meg a gondjaink.

Óvatosan letett az ágyra, talán azt hitte, hogy alszom, könnyed mozdulattal betakart, és visszamászott az ágyba. Most tényleg el is aludtam, az egyik felem megnyugodott egy kicsit talán, hogy még sincs veszve az ügy teljes mértékben.

Hajnali háromkor Adam sírására ébredtünk fel, mint minden egyes éjjel, mire gyorsan magához vettem, megetettem, és álomba ringattam csöpp babámat. Olyan édes, amikor alszik…

Viszont egyikőnk sem tudott aludni, egy ideig némán ültünk a sötétben, aztán Erik felállt, és az ajtóhoz lépdelt. Keze tétovázott a kilincsen, de mégis lenyomta. Amikor már tényleg azt hittem, elment, meghallottam a hangját. Lezserül támaszkodott az ajtónak, a haja a szélrózsa össze irányába állt, kócosan, mint mindig.

-          Jössz sétálni? – fejét oldalra billentette, de nem nézett rám, ezt még a gyenge fényben is láttam. Adam mellé raktam a bébi őrt, a másik felét magamhoz vettem, és én is elindultam kifelé, egy kardigánnal a kezemben.

-          Hova?

-          Ki…

Nem beszéltünk sokat, csak a Holdat, és a csillagos eget bámultuk a nedves fűben ülve. Olyan kellemes izgalom tartott a markában, mintha nem is lenne semmi gondunk.

Ahogy támaszkodtunk a tenyerünkön, a kisujjunk éppen összeért, ez adta meg a varázsát a csendes együttlétnek.

Éppen ma volt telihold, és olyan gyönyörűen rajzolódtak ki a csillagok, hogy teljesen ámulatba ejtett. Itt, ahol már nem is lehetett hallani a város zaját, minden más volt. Természetesebb. Ahogy éreztem, hogy az éjszakától friss levegő beáramlik a tüdőmbe, a tücsökök csiripelnek, varázslatos játékot űz velünk a természet, magával ragadott. Mosolyogva dőltem le teljesen, átadva magam a természetességnek, minden gondolatom elszállt. Csak azt éreztem, hogy őp itt van, ő magával hívott, és ő szeret engem, de ezek a gondolatok nem cikáztak a fejemben, csak halk háttérként búgtak. Mindennek alapot adtak ezen az estén.

Ahogy meghallottuk a lovak nyerítését, és a paták dobogását, egyszerre álltunk fel a harmatos fűből. Már teljesen átázott a nadrágom, de nem nagyon érdekelt jelen pillanatban, csak boldoggá akartam őt tenni, ha már elrontottam a fiatal estét.

Boni, a homokszín lovunk lustán sétált a kerítés mellett, hívogatva meresztette szemeit ránk. Amíg Erik felnyergelte a lovat, én csak az arcát néztem, ahogy csendesen mosolyog. Mindig megnyugtatta a lovak közelsége, kivéve, amikor nem. Ez az eset tényleg ritka volt, és csak Donánál, amióta megvadult. 

Miután engem felsegített a lóra, ő maga is felült mögém, és biztos kézzel fogva a kantárt, ügetésre késztette a lovat. Ahogy együtt mozogtunk, úgy lett rajtunk úrrá az összhang, és a láthatatlan köteléket kettőnk között ez is erősítette. A lovaglás nagyon jó dolog, hihetetlen!

Rátaláltunk egy kis tóra a közelben, nem csoda, hisz itt rengeteg tó van, és elég elfogadható volt a vízhőmérséklete.

Nem lepődtem meg, amikor Erk fogta magát, és fejest ugrott a tóba, miután ledobta a rövidgatyáját. Én tartózkodtam egy kicsit a víztől, de annyira hívogatott a helyzet, ahogy a víz tökéletesen tisztán csillogott…

Hát én le levetettem könnyű hálóingemet, Bonira tettem, és bátortalanul merészkedtem bele a langyos vízbe. Először fáztam, de ahogy elmerültem, úszkáltam, egyre jobban belejöttem, már nem a hideg víz miatt aggódtam. Görcs állt a lábamba, ráadásul a tó mély volt, és Erik sem volt a közelben, tíz méterre volt tőlem körülbelül. Hát felverve a környék csendjét ordítani kezdtem, amikor éppen a felszínen voltam, és próbáltam levegőhöz jutni.

-          Erik! Erik, segíts… - éreztem, hogy a víz a légcsövembe jut, így még több vizet nyeltem, és már nem is tudtam a felszínre jutni… Hiába kapálóztam, csak egyre lesüllyedtem.

Aztán, furcsamód teljesen elernyedtem. Semmit nem éreztem a levegőhiányból, talán ilyen érzés lehet meghalni? Már két méter mélyen is lehettem talán, csak a Hold fénye világított halványan a felszínről, és én csak egyre süllyedtem. Egyedül azt sajnáltam, hogy Adam, és Erik egyedül fognak maradni… hogy nem mondtam el nekik, mennyire szeretem őket, és hogy ez örökké így fog maradni.

Bocsánatot akartam kérni Eriktől, megmondani neki, hogy bízom benne, és utoljára megcsókolni őt. Ezt már nem tehettem meg, nem mondhattam el neki. Ujjaimmal finoman végigsimítottam a tőle kapott medálon, aztán az eljegyzési gyűrűn, már kissé kábán. A víz teljesen lehűtött, megdermesztett, amíg én egyre süllyedtem a vak végtelenség felé.

Nem harcoltam ellene. Ha ennek így kell lennie, nincs értelme harcolni ellene. Beletörődtem a ténybe, hogy meghalok.

Talán ezt is rosszul tettem, mint még rengeteg dolgot, de emiatt most nem tudtam leszidni magam. Életem utolsó percében, vagy másodpercében (mert az időérzékemet teljesen elvesztettem) nem fogom magamat ostorozni a buta döntéseim miatt.

Viszont jól döntöttem, hogy akkor, azon a reggelen, belementem ebbe a kapcsolatba. Ez volt életem egyik legjobb döntése… Jól tettem, hogy korán akartam gyereket, hogy legyen kit Erikre hagynom, egy darabot magamból.

Csak utoljára szoríthattam volna magamhoz a csöpp babámat! Gyönyörű kék szemét, és szőke, göndör hajacskáját soha nem fogom elfelejteni, sem Erik igéző szemeit, és végtelen odaadását.

Most már tényleg semmit nem láttam, és nem éreztem. Kiengedtem a benntartott levegőt, hogy helyére vizet szippantsak, és lehunytam szememet…

Csak egy valami nem stimmelt. Mégpedig a halálom volt az.

„Lesz egy lány,

Kire vársz talán,

Aranyhajú szépség.

De mérgezett vérét,

Visszatartani nem lehet,

Mást nem tehet.

Szívedben ott él örökké,

Lelkedben ott lesz, ameddig csak élsz.”