29. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a friss fejezetet, és annyit elárulok, hogy hamarosan vége lesz :)) Viszont az egész elejét át kell javítanom, és után kinyomtattatjuk egy példányban! :D Szóval most úgy boldog vagyok nagyon... :)

Mindenkinek sok kitartást, hamarosan itt a hétvége. Nektek is ilyen gyorsan megy az idő? :)

Erősen gondolkoztam azon, hogy tényleg meg kéne próbálni egy nyugtató, de valami természetes alapanyagút… Mondjuk valamilyen teát. Eszembe jutott, hogy Lena citromfű teát iszik mindig, ha zaklatott, hát elküldtem Eriket egy drogériába, hogy vegyen nekem. Ma még később, és még fáradtabban érkezett, mint máskor szokott. Majdnem hét óra volt, és nyolcig volt látogatás, úgyhogy nem beszélhettünk túl sokat. Viszont a jó hír az, hogy hamarosan kimehetek ebből az utálatos intézményből, végre, végre haza! Ez a hamarosan pontosan holnap reggel lesz, hát Erik kikunyerált egy szabadnapot Hárpiától nagy nehezen, hogy a családunk együtt tölthesse a napot. Ez majd segít visszarázkódni a normális kerékvágásba, már, ha nekünk van egyáltalán olyanunk.

Viszont eléggé aggasztott, hogy kezdett elapadni a tejem. Adam sem evett túl sokat, én meg nem fejtem le a maradékot, és ennek hatására alig van tejem. De biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni, ha már visszarázkódtunk… legalábbis nagyon remélem. Adam nem lehet tápszeres baba! Neki erősnek kell lennie, hogy makkegészséges legyen.

Aznap reggel elő is hoztam a témát kelletlenül, de muszáj volt. Eléggé… aggódtam emiatt a dolog miatt, és volt is rá okom.

-          Erik… - szólaltam meg a kocsiban, miután bekötöttem magam.

-          Igen, hercegnőm? – mosolygott rám, de amikor meglátta az arcomra kiült ábrázatot, ő is átvette hangulatomat. – Baj van, Emma? Jól érzed magad? – kezét homlokomra simította, szememet kémlelte, a rosszullét első jeleit keresve.

-          Jól vagyok, csak… - sóhajtottam nagyot. – Eszembe jutott valami, és lehet, hogy hülyeség, nagyon remélem, hogy az, de befészkelte magát a fejembe. – nem indult el a kocsival, az csak lágyan dörmögött.

-          Mi az, Emma? Kezdesz megijeszteni! – késztetett beszédre. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőt, miközben szemembe könnyek tolultak, és olyan rossz érzés kerülgetett!

-          Ugye… ugye a leukémia nem öröklődhet? – kérdeztem meg félve. Ezt az egy dolgot nem tudtam a betegségemről. Döbbenten nézett rám, és én még jobban kiborultam. Én annyira próbálok egészséges lenni! És ha öröklődött, nem akarom, hogy a kisfiunk is azokon a dolgokon menjen keresztül, mint én. Némán bámultam magam elé, kissé szipogva, de magamon éreztem Erik döbbent pillantását. Nem mondott semmit. Hátrapillantottam a kicsire, hogy minden rendben van e vele, bár ezt kívülről nem láthatom rajta. Csak meg akartam győződni róla, hogy jól van! – Jaj, Erik! Mondj már valamit! – fakadtam ki.

-          Nyugodj meg… biztos, hogy nem… biztos, hogy nem… Teljesen egészséges, ezt Tyler is megmondta. – nem éreztem a hangját biztosnak, hát az ablaknak támasztva a fejemet szabad utat engedtem a sós cseppeknek. Hogy legyek így jó anya?

-          És később mi lesz?

-          Minden renden lesz, Emma, nyugi. Ne izgasd fel magad. Adam teljesen egészséges baba!

Erik szemszög

Végre hazajöhet Emma! Én annyira örültem, hogy sikerült kivennem egy szabadnapot!

Már nagyon hiányzott. Oké, hogy minden nap bent voltam nála, de nem aludt velem, nem volt otthon. Egy idegen helyen volt, idegenekkel körülvéve, és ez szerintem eléggé megrázhatta őt. Óvatosan beraktam a szunyókáló Adamet az ülésébe, becsatoltam, aztán magam is beültem a kocsiba, hogy végre hazamehessünk. De nem tudtam nem észrevenni Emmán, hogy mennyire feszült, aztán ráfogtam a környezetváltozásra. Mikor beindítottam a motort, megszólalt végre.

-          Erik… - kezdte félénken. Mintha félne attól, ami most következik.

-          Igen hercegnőm? – próbáltam oldani a hangulatát egy mosollyal, de olyan félelem ült a szemében, ami idegessé tett. – Baj van, Emma? Jól érzed magad? – rutinszerűen simítottam kezem a homlokára, hátha lázas, vagy nem is tudom…

-          Jól vagyok, csak… Eszembe jutott valami, és lehet, hogy hülyeség, nagyon remélem, hogy az, de befészkelte magát a fejembe. – megfejthetetlen tekintettel meredt rám. Nem értettem, mit akar mondani!

-          Mi az, Emma? Kezdesz megijeszteni! – ahogy zihált, ahogy könnyezett, valami nagy baj lehetett, mert nem szokott így viselkedni egy kis semmiség miatt.

-          Ugye… ugye a leukémia nem öröklődhet? – elakadt a lélegzetem. Erre nem is gondoltam, és most őszintén megrémültem. Hiába tapasztaltam maga, hogy Adam egészséges, hiába mondta az összes orvos, hogy egészséges, nekem is befészkelte a fejembe a gondolat magát. Ha Emma leukémiás volt, akkor lehet, hogy Adam is az lesz? Nem akartam ezt felfogni. Csak döbbenten bámultam magam elé, nem is gondolkozva. A fiam… a fiunk… nem akartam a valóságban lenni, az most túl gyötrelmesnek bizonyult. – Jaj, Erik, mondj már valamit!

-          Nyugodj meg… biztos, hogy nem… biztos, hogy nem… Teljesen egészséges, ezt Tyler is megmondta. – mondtam magam elé meredve.

-          És később mi lesz?

-          Minden renden lesz, Emma, nyugi. Ne izgasd fel magad. Adam teljesen egészséges baba! – és már magam is elhittem. Adam egészséges, és az is lesz. Ő az én fiam, a mi fiunk, akivel majd focizni, és kirándulni fogunk, és fagyit eszünk. Ő egészséges! Felőlem minden mást örökölhet Emmától, csak ezt az egyet ne!

-          Biztos? – nézett rám szipogva.

-          Teljesen biztos vagyok benne! – hüvelykujjammal végigcirógattam arcát ott, ahol a könnycseppek gördültek nemrégen. Kikanyarodtam a parkolóból, és hazafelé vettem az irányt, végre. Nem hagyott tejesen nyugodni a gondolat, de a bizonyosság utat tört magának a sok kétely között. Nem hagytam, hogy ez elrontsa a kedvemet. Mert Adam egészséges fiú lesz!

-          Egyébként… hogyan lesz neked a munkád akkor?

-          Nem dolgozhatok otthonról egy ideig, ami ezt jelenti, hogy reggel félnyolcra bent kell lennem az irodámban, és négy, öt óra felé szabadulok csak el. A hétvégém viszont szabad, szóval három napot együtt tölthetünk! – mosolyogtam rá.

-          És mikor kell kelned?

-          Hatkor, legkésőbb félhét.

-          Uramisten, az nagyon korán van! – én csak nevettem vele. Régen is így volt, nyolcra mentem dolgozni, de lazább lett a tempó, kevesebb munka volt, és azt otthonról is meg tudtam csinálni.

-          Nincs az olyan korán, már megszoktam. Csak sajnálom, hogy nem lehetek melletted reggelente.

-          Azt sajnálhatod is! – mosolygott rám csibészesen, mire megforgattam a szememet, aztán behajtottam a garázsba. A kosárral együtt vettem ki a kicsit, nem akartam felébreszteni, ha már egyszer elaludt.

-          Isten hozott itthon! – löktem be az ajtót előtte. Mosolyogva lépte át a küszöböt, és köszönt mindenkinek, aki a helyiségben tartózkodott. Mason, Mrs. Dean, Lena, Tyler, Claire…

-          Sziasztok! – mindenki szélesen mosolyogott Emma láttán, én pedig felraktam a kisasztalra Adamet az ülésével együtt. Fáradtan ültem le a kanapéra, és figyeltem, ahogy sorra ölelik Emmát, kérdezik, hogy rendbe jött e, és hogy milyen volt a kórház.

-          Emma, lenne kedved holnap elmenne egy kis ünnepi vásárlásra? – kérdezte Lena.

-          Bocs, holnap Emma az enyém, kisajátítom egy kis időre, talán holnap után! – vigyorogtam, és én is bekapcsolódtam a kis körbe, Emma derekát ölelve.

-          Rendben, akkor holnapután! – egyezet bele Emma is, miután mosolyogva csókolt arcon. – Hova mész? – kapott a kezem után.

-          Csak felmegyek, lerakom a cuccaidat. – tanakodva pillantott rám, aztán ő is velem jött. Némán mentünk fel a szobába, és raktuk le a két táskát. – Jól vagy? – kérdeztem meg automatikusan, amikor a falnak döntötte hátát.

-          Persze, csak egy pillanat… - mély levegőket vett, és pedig aggódva léptem hozzá. Az utóbbi időben nem egyszer esett össze. – Forog velem a világ! – óvatosan az ágyhoz segítettem, lefektettem a párnákra, és minden egyes pillanatban arcát figyeltem.

-          Ez így nem normális, Emma! Nem kéne elmenni ezzel orvoshoz? Mármint… biztos, hogy ez a baleset utóhatása? – faggattam egy kicsivel később, amikor már felült, de a szemét, még mindig csukva tartotta.

-          Nem tudom… Majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Ha odamegyek az orvoshoz azzal, hogy szédülök, de még le sem tudom írni pontosan, hogy mit érzek, azzal nem tud mit kezdeni. – fáradtan emelte rám kék szemeit, és egy ideig csak néztük egymást. Keze az enyémet kereste, hogy közelebb húzzon magához, és én sem ellenkeztem.

-          Emma, aggódom érted. – cirógattam hüvelyujjammal az arcát. – És ne mondd, hogy nincs miért, mert igenis van.

-          Rossz hetem van, de tényleg jól leszek, csak egy kicsit vissza kell rázódnom. – vonta meg a vállát. – Ne nézz rám így, könyörgöm!

-          Hogyan nézzek akkor? – nevettem fel.

-          Úgy csinálsz, mintha állandó megfigyelés alatt kellene tartani engem. És ez olyan, mintha valami megváltozott volna… - melankolikus hangulat ült arcán, azzal a tipikus szomorkás mosollyal. Nem szeretem őt így látni. – Ne a bébiszitterem legyél! – ült fel törökülésbe, közelebb jőve hozzám, és csak pár centire volt gyönyörű arca az enyémtől.

-          Hát akkor ki legyek? – mosolyogtam halványan.

-          Legyél az, aki eddig voltál.

-          Nekem is vissza kell rázódnom, ugye tudod? – lehajtottam a fejemet, mire meghallottam azt a jellegzetes szusszantását. Arcát a nyakamba temette, keze a hátamat simogatta, és egyik lábát az ölembe tette, hogy még közelebb legyen hozzám.

-          Mi változott meg ennyire? – emelte fel az arcomat. – Tudom, hogy nagyon rosszul esett a hülye viselkedésem. És el nem tudom mondani, mennyire sajnálom!

-          Én ezen már túl vagyok. – pedig nem voltam túl. Megint előjöttek azok az érzések, amit akkor éreztem. Kegyetlenül rosszul voltam emiatt.

-          Kérlek, bocsáss meg nekem! – szemében mélyen megbánás ült, ahogy a könnyektől már nem is látott, ahogy az ajkát lefelé görbítette. Akárhányszor elmondhatom neki, hogy megbocsátottam, nem fogja elhinni. Nem, amíg tényleg nem érzek így. Most valami kattant benne, ahogy az arcát néztem, ahogy láttam, mennyire szenved. Hát mélyen a szemébe néztem, és halkan ezt mondtam neki.

-          Már régen megbocsátottam neked, szerelmem!

Egy ügyes mozdulattal a hátára fektettem, majd a nyakát kezdtem csókolni tudva, hogy ez a gyengéje. Ennek nem tud ellenállni. Finoman haladtam a fülétől egészen a válláig, mindenhova apró csókokat hintve. A szívverése egyre hangosabban, és gyorsabban száguldott az ereiben, és zihálása megtöltötte a teret. Két kezébe véve az arcomat magához húzott egy csókra, és felcserélte a helyzetünket. Kezemet a válláról a derekára csúsztattam, hogy szorosan magamhoz tudjam ölelni, még közelebb akartam érezni magamhoz. Hiába, a kiesett időszak vaddá tett minket. Az illata mámorítóan hatott rám, kék szeme rabul ejtette enyémet, és olyan vad csókcsatába kezdtünk, hogy egy idő után levegőt is alig kaptunk. Kezem a hátát simogatta, majd egy mozdulattal a fenekére csúszott, hogy megint átfordítsam magunkat. Lábai a csípőm köré fonódtak, szorosan fogott engem, hogy ne tudjak szabadulni. Közeledő léptek zaja ütötte meg a fülemet, de Emma nem engedett el. Egy pillanatra abbahagyva a csókot a szemébe nézve simogattam ki szőke fürtjeit szép arcából, majd egy utolsónak szánt csókot leheltem ajkaira. Tudhattam volna, hogy neki ez nem lesz elég. Ahogy igyekeztem lefejteni magamról, egyre közelebb jött valaki. Emmát ez nem érdekelte, elterelve a figyelmemet tovább folytatta a kis játékunkat.

-          Egész este a tiéd vagyok, szerelmem, de vissza kéne mennünk. – lihegtem fejemet az ágyra támasztva, közvetlenül az arca mellé.

-          Még ne! – suttogta, és megint átfordított. Nevetve kezdtünk újabb csókcsatába, aztán meghallottuk a nyíló ajtót. Lena lépteit ismertem fel, hát tovább kényeztettem Emmát.

-          Adam felébredt! – mondta Lena, és ledobta magát az egyik fotelbe. Emmának megint vágtázni kezdett a szíve, de különösképpen nem zavartattuk magunkat Lena jelenléte miatt. Keze hajamba túrt, ajka enyémet ostromolta, és teste az enyémhez tapadt. – Azt mondtam, hogy Adam felébredt. – ismételte meg Lena.

-          Mindjárt megyünk. Megtennéd, hogy vigyázol addig rá? – kérdeztem kissé felé fordítva a fejemet, mintegy célzásként.

-          Akkor másképp mondom. A fiatok felébredt, ordít, és mindenki őt babusgatja, miközben ti széttúrjátok az ágyat. – felültem, de Emmát nem eresztettem el. Apró csókokat leheltem ajkára, aztán kissé eltolva magamtól néztem a húgomra. Megbotránkozva meredt rám. – Nem akarok a hempergőzésetek szemtanúja lenni, de addig nem megyek el, amíg le nem jöttök.

-          Köszi, hugi! – Emma lekászálódott az ölemből, és az ágy szélére ülve nézett Lenára.

-          Ne haragudj, Lena, de…

-          Jó, jó, csak gyertek már! – ezzel kiment a szobából. Gyorsan felálltam, magammal húztam Emmát is, és az ingem gombjait kezdtem el visszagombolni, amit Emma apró ujjai gomboltak ki nemrégen

-          Ez már mindig így lesz. – motyogta Emma kissé szomorkásan, de azért közelebb lépett hozzám, és megint elkezdte kigombolgatni. – Félregomboltad! – ujjai gyorsan dolgoztak, míg én arcát néztem. Egy kicsit elkalandoztak mellkasomon, miközben egyre közelebb, és közelebb húzódott hozzám. Csak bámultam rá, szép szemére, arcára, szájára, nyakára, mindenre, amit előbb végigcsókoltam. Csábított a lehetőség, hogy újra kényeztetni kezdjem, Adam sírt, és nekünk mennünk kellett. – Kész! – jelentette ki mosolyogva, csókot nyomtam homlokára, és előreengedtem az ajtóban.

-          Nem lehet, hogy éhes? – vettettem fel, amikor Emma felvette, de a baba csak sírt.

-          Még csak két és fél órája evett. Bár nem annyira sokat… - merengett. Mondta, hogy Adam nem eszik annyit, amennyit kellene. És nem is gyarapodik úgy a súlya, ahogy kellene, szóval valamit kell csinálni.

-          Szerintem próbáld meg megetetni, hátha éhes.

-          Akkor felmegyek! – elindult a lépcsőn felfele, és én is átmentem a nappaliba a többiekkel együtt.

-          És Daniel hogy van? – kérdezte Lena.

-          Elvileg egy hét múlva kijöhet a kórházból. De elég súlyosak voltak a sérülései, úgyhogy nem biztos! – motyogtam a távolba meredve. Nem kedveltem különösképpen azt a fiút. Azt juttatta eszembe, én milyen voltam ennyi idősen. És én erre nem akartam emlékezni, nem akartam feleleveníteni, szóval elkerültem őt, ha tehettem.

-          Tudod… - kezdte Lena halkan, amikor a többiek kimentek a teraszra. – Hasonlít rád Daniel. – döbbenten és megbotránkozva meredtem rá. Hihetetlen, hogy mennyire ismer, szóval tagadni sem volt értelme.

-          Igen, észrevettem. – zavartan paskoltam meg Lena vállát, és még mindig azon nevettem mennyire kiismert az évek során. – Hogy tudtad megbocsátani nekem, hogy annyira önző voltam?

-          A testvérem vagy. Persze, hogy megbocsátottam. – zavartan vágta zsebre a kezét, a padlót bámulva.

-          Mi az? – úgy viselkedett, mintha titkolna valamit.

-          Semmi… - mosolygott. Nem szoktam erőltetni semmit vele kapcsolatban, de láttam rajta, hogy valami nagyon aggasztja őt, hát újra próbáltam.

-          Mi a baj, Lena?

-          Tényleg semmi! – vágta rá dühösen, és leült az egyik székre. Szemét lesunyta, a fejét is lehajtotta, hogy ne is láthassam az arcát.

-          Nem csak te ismersz ám engem annyira. De ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem. Nem erőltetem! – megadóan emeltem fel a kezeimet, és én is leültem.

-          Ne haragudj rám, Erik…

-          Miért haragudnék? – egyre gyanúsabb volt nekem. Valami fontos dolgot nem mondott el nekem, ebben biztos voltam. Körmeivel idegesen kopogott, mire én nagy tenyeremet az ő apró kezére helyeztem. – Lena, ne legyél ennyire ideges. A bátyád vagyok, és tudom… hogy nem jeleskedtem ebben a szerepben, és… és… sok olyan dolgot csináltam, amit én nem bocsátanék meg magamnak. De ettől még a bátyád vagyok, és mindent elmondhatsz. Örülök, hogy minden olyan, mint volt! – mondtam őszintén. Többször megpróbálta elkezdeni, de sehogy nem sikerült. – Ha nem akarod, nem kell elmondanod… - kezdtem újra a testvéri prédikációt, de közbeszakított.

-          Amikor… három éve elmentem innen, az nem magam miatt volt. – nem értettem mire akar kilyukadni. – Jeremy megfenyegetett, hogy ha nem megyek vele, bánt téged. Tudta a gyengémet, és én meg vele mentem. Nagyon jól tudta, hogy nem hagyom, hogy bántsanak téged, és ezért… ment el az önző húgocskád, teljesen egyedül hagyva téged. Nem mondtam el neked ebből semmit, és nem is akartam, hogy ezt megtudd. De annyira hiányoztál, és amikor hazajöttem… veszekedtünk, pedig nagyon örültem neked. – lassan felállva magamhoz szorítottam a húgomat, akit mindig bántottam.  Pedig csak engem védett.

-          Lena, nem kellett volna miattam elmenned! – mondtam, ringatva őt, hogy csillapítsam szipogását.

-          De, nagyon is kellett. Forrófejű voltál, és bajod esett volna, ha összeverekszel azzal a társasággal. – szipogta a nyakamba.

-          És inkább elmentél két és fél évre innen, minthogy engem seggbe rúgjanak? – nevettem fel keserűen. – Lena, te annyira önzetlen vagy!

-          Nem mentem volna el, ha nem lett volna muszáj. Tudtam, hogy neked ez mennyire rosszul fog esni, de… most már mindegy! – puszit nyomtam feje búbjára, majd elengedve őt, a bárszekrényhez léptem.

-          Emlékszel? A huszonnyolcadik szülinapomra egy üveg viszkit kaptam tőled.

-          Még megvan? – nevetett fel meglepetten. Tyler, Mason és Susan is csatlakoztak hozzánk, hát nekik is elővettem egy-egy poharat.

-          A húgomra! – emeltem fel poharamat a koccintáshoz. Lena kedvesen mosolygott, és ő is felemelte a poharát. – És Emmára, és Adamre! – soroltam. – És az összes barátunkra! – mindenki nevetésben tört ki, majd kiürítettük poharainkat. Egyedül Tyler nem ivott.

-          Miről maradtam le? – kérdezte kíváncsian Emma, és csatlakozott hozzánk ő is.

-          Semmiről. – vágta rá Lena azonnal, és én mosolyogva hajtottam le a fejemet. Úgy is el fogom mondani Emmának, de az a gyanúm, hogy ő már tudta ezt. – Úristen, nekem be kell mennem a szemészetre! Basszus, elfelejtettem!

-          Elvigyelek? – ajánlotta fel Tyler. – Nekem is be kell mennem a kórházba, úgyhogy pont útba estik.

-          Nagyon hálás lennék! – ezzel el is mentek, Masonnel és Susannal együtt. Illetve Mason elment, és Susan meg nem akart már maradni, de cinkosan Emmára kacsintott, úgyhogy fiú lehet a dologban.

-          Láttad, hogy néz Tyler Lenara? – vontam össze a szemöldökömet, és elvettem a kosárból kettő almát. Emma nem kért, úgyhogy visszatettem az egyiket, majd a magaméba beleharaptam.

-          Hogy néz?

-          Hát úgy, mint… - ezt nehezen lehetett megfogalmazni. Olyan birtoklóan, pedig csak barátok. – Tyler és Lena között biztos nincs semmi?

-          Nekem nem mondta. De nem fejezted be, hogy nézett rá?

-          Birtoklóan. Szerintem totál bele van zúgva a húgomba. De nem is baj, Tyler rendes srác. – mosolyogtam.

-          És még illenének is egymáshoz, nem gondolod? Lena és Tyler is megértő, figyelmes, kedves… Ki tudja, majd kifaggatom. De Lena szerintem csak a barátja akar lenni. Eddig majdnem az összes haverjával összeszűrte a levet fél év alatt. Szóval egy kis pihenés neki is kell. – csókot nyomott a számra, és bekapcsolta a tévét a nappaliban. – Milyen régen néztünk már tévét.

-          Nincs kedved elmenni este moziba? – ajánlottam fel, miközben odaültem mellé.  – Most jelent meg valami új vígjáték, és azt mondják nagyon jó.

-          Úgy érted, menjük randizni? – a mellkasomhoz kucorodott, mint mindig, és elnevette magát.

-          Aha, egy kicsit kapcsoljunk ki! Csak egy estére, mit szólsz hozzá? 

28. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokára hozom a fejezetet, de most már itt van, és szerintem egész hosszú lett :) 

Ami a történet folytatását illeti... nehéz évem van. Nem tudom, hogyan lesz időm írogatni, de a tanulás az első, szóval aki még suliba jár, fel a fejjel, és ezerrel tanulni :D 

Találjátok meg benne a jót, úgy sokkal könnyebb! 

Mindenkinek kellemes hetet kívánok, Evalight :))

Emma szemszög

Csak néztem a pici babámat, miközben ő mosolyogva kapálózott. Imádni való volt! Fél perccel később rázendített, hogy az egész szint tőle vízhangzott, és nem tudtam elhallgattatni. Ráadásul nagyon fáradt voltam, mert minden halk nyüsszenésére felébredtem az éjjel, és azon filóztam, hogy fog-e sírni, vagy nem. Nem szeretek egy szobában aludni vele, egyfolytában felébredek, bármit is csinál. Eleinte úgy volt, hogy velünk alszik, de rájöttünk, hogy ez nem így működik…

Hiába, nem könnyű szülőnek lenni. Egyik pillanatban még mosolyog a baba, másikban teli torokból sír. Vagy a hasa fáj, vagy éhes, vagy teli van a pelus, és nem tudom mindig kitalálni, hogy mi a baj.

Úgy volt, hogy Erik még délelőtt bejön, de be kellett mennie dolgozni a céghez. És az a rossz, hogy úgy néz ki, ebben az évben nem dolgozhat otthonról! És két hét szabadságot vehet csak ki összesen, ami elmegy az esküvőre és a nászútra. Egyedül leszek egész nap Adammel. Jó, persze, ott lesz Lena, de az mégsem ugyanolyan, mintha Erik is velünk lenne.

Halk kopogást hallottam az ajtó felől, miközben Adamet a karomban tartva ültem a széken.

-          Szia, Susan! – köszöntöttem barátnőmet. Olyan régen találkoztunk már, több mint egy hónapja!

-          Hallottam, mennyire ügyes voltál! – ironikusan mosolygott rám, de azért cuppanós puszit nyomott mindkettőnk arcára.

-          Görcs állt a lábamba, nem én voltam az ügyes. – forgattam a szememet.

-          Hanem a drága urad, aki kihúzott a vízből, ezzel megmentve a szerelme életét.

-          Susan, elmehetnél színésznek! – nevettem hangosan. Adam ezt nem értékelte, és nyüsszögni kezdett. A vállamra véve igyekeztem megnyugtatni őt. – Mi a baj, kincsem? Ej, az a csúnya anyuci megijesztett téged? És most mi legyen? Alukálni kellene egyet! – a szobában járkálva ringattam őt, de nem nagyon tudtam mit kezdeni vele. Kitartóan sírt.

-          Na, mi az a nagy probléma? Mikor kapott enni?

-          Két órája, de ha ez így megy tovább, nem várom ki a három órát. Nem fogom hallgatni egy órán keresztül, hogy ordít. – rázogattam a hátát simogatva.

-          És ha lerakod? – ötletelt tovább.

-           El van kényeztetve. Ha nem rázzák a kis fenekét, egyből ordít, ugye, Adam? Tudom te, mi a jó! – kiköpte a cumit. – Megtennéd, hogy lemosod? Egyfolytában ezt csinálja, és otthon maradt a cumilánc.

-          Persze. – azzal eltűnt a kis fürdőben. – És Erik mikor jön?

-          Csak négy után, szóval addig egyedül leszek nagyjából. Bár Mason és Mrs. Dean is bejönnek meglátogatni engem, de nem lehetnek itt velem hat órán keresztül. Legalább kipihenem magam rendesen. – Susan kijött a fürdőből, és megpróbálta berakni a pici szájába a cumit.

-          Adam bukott. – már megint. Olyan mohón issza a tejet, hogy egyfolytában bukik…

-          Átvennéd, amíg felveszek egy másik hálóruhát? Büdös a tej, ha megszárad. – Susan vállára terítettem a textilpelenkát, és odaadtam a babát. Nagyon szerette, ha nála van, nekem meg már letörött a kezem, annyi ideig tartogattam őt. Hiába, már öt kiló, és csak egyre gyarapodik.

-          Adam, ne sírj már! Mi a gond, mért panaszkodsz úgy? – szűrődtek be a hangfoszlányok a fürdőbe Adam sírása mellett. Már kezdett nagyon fájni a fejem!

-          Megszoptatom, mert ez így nem lesz jó! – vettem át végül. Egyből enni is kezdett, de csak pár percig itta a tejet, utána sírni kezdett. Adtunk neki abból a gyógyszerből, amit a doki felírt hasfájásra, és mélyen reméltem, hogy használni fog.

-          Most két hónapos, ugye?

-          Nemrég múlott el. Hihetetlen, hogy repül az idő. – ekkor Adam megint rázendített. Én már nem bírtam! Éjjel is sírt, nappal is sír, nekem már migrénem van, és… sírni lett volna kedvem.

-          Jól vagy, Emma? – óvatosan mérte fel az arcomat, és a szemében is óvatosság ült. Mintha… egy rossz szótól kiborulhattam volna.

-          Nem, nem vagyok jól. Rohadt fáradt vagyok! – motyogtam a hajamat gereblyézve. Ráadásul a kórház miatt egyébként is nyomott voltam.

-          Akkor lekötöm a figyelmedet, és elaltatom a kicsit.

-          Inkább lerakom. Nem szabad, hogy megszokja, hogy mindig felvesszük, ha sír. Ezzel fog zsarolni minket. – beraktam a kiságyba, remélve, hogy öt percet nyugton tudok ülni anélkül, hogy Adam sírni kezdene, és elkezdtem gondolkozni. – Mivel is akarod lekötni a figyelmemet?

-          Mesélek egy kicsit! – vigyorgott szélesen.

-          Na, csak nem összeszedtél valakit?

-          Attól még messze vagyok, de lehet belőle valami!

És valóban elkezdett mesélni. Leírása alapján eléggé jól nézhetett ki a srác, és kedves is lehetett. Az első randira virágot vitt Susannek, a másodikra pedig csokit. És vacsorázni mentek!

Szerettem hallgatni, ahogy mesélt. Olyan átéléssel mesélt, szinte ott voltam az események hátterében, mintha láttam volna, mi hogy történt. Romantikus fiú lehetett, ha rózsát vitt neki, de nekem furcsa volt, hogy sárgát. A sárga az irigység színe, és ez fel sem tűnt Susannek. Lehet, hogy semmi jelentősége az egésznek, csak én látok bele fura dolgokat.

Alkonyodott.

Elővettem a Mrs. Dean készítette szendvicsek egyikét, és enni kezdtem. Úgy volt, hogy Erik négy után jön, most volt öt óra, és ő sehol nem volt. A Hárpia biztos bennfogta dolgozni.

Néztem, ahogy a narancsszín napsugarak finoman megtörnek a szúnyoghálón, és megvilágítják a baba arcát. Tényleg rá hasonlít – mosolyogtam magamban. Ahogy a kicsit szuszogását figyeltem, én is elálmosodtam, majd leragadtak a szemeim. De bármikor megérkezhet Erik! Azt fontolgattam, érdemes e aludni, tudván, úgysem ébreszt fel, ha beér. Végül győzött a kialvatlan éjszaka miatti álmosság. Elengedtem magam, hagytam, hogy beszippantson az álmok világa, de bár ne tettem volna…

Álmomban a víz alatt úsztam, és süllyedni kezdtem. Ahogy a hideg átjárta a testemet, túl valós volt, túlságosan hasonlított arra az esetre. Hallottam, ahogy Erik szólongat a víz felett, hát felfelé kezdtem úszni, de valahogy nem sikerült. Süllyedtem… Pánikszerű félelem járt át, ahogy kapálózni kezdtem a víz alatt, tudván semmi haszna, nincs, de meg kellett próbálnom értük!

-          Emma… - keltegetett Erik. Hirtelen szippantottam be jókora adag levegőt, és a szemem is felpattan. Csak egy álom volt, csak egy álom volt. – nyugtattam magamat. Jó, de milyen álom! Teljesen készen voltam tőle!

-          Huh! – szuszogtam immár nyitott szemmel.

-          Jól vagy, szerelmem? – érzetem a hangján, a viselkedésén, hogy mennyire óvatos. Az izmai megfeszültek, a keze remegett, és a homloka ráncokba szaladt.

-          Nem, nem vagyok jól. – visszadőltem a párnára. Ma mindenkinek ezt mondtam, nem vagyok jól. A mosolygós énem ma valahogy nem akart előbújni.

-          Mi a baj? – simogatta a kezemet. – Rosszat álmodtál? Csak azért ébresztettelek fel, mert nagyon dobáltad magadat. – igen, ez rá vall. Nem ébreszt fel, csak ha rosszat álmodok, tipikus Erik…

-          Igen, de tényleg nagyon rossz volt. Szinte már félek elaludni, mert tudom, hogy ezt fogom álmodni. Napok óta ezt álmodom! Hogy elsüllyedek a víz alatt, és hogy nem kapok levegőt. – egy kicsit hangosabban mondtam, mint ahogy terveztem, mire Adam nyüsszögni kezdett. Nagy szerencsémre nem kezdette el sírni most az egyszer.

-          Igen… beszéltem erről az orvossal, és azt mondta, hogy ebből a bogyóból vegyél be naponta hármat. – csodálkozva néztem rá.

-          Nem akarok kényszer nyugodt lenni. És nem is leszek!

-          Drágám, ettől majd egy kicsit megnyugszol. Sokkot kaptál a baleset után, és ez egy olyan erősségű nyugtató, amitől jobban fogsz aludni. – magyarázta, a kezében forgatva a dobozt. Kikaptam a kezéből, és kapásból három összetevőt találtam rajta, amit sem terhesség, sem szoptatás alatt nem lehet beszedni.

-          Ezt nem vehetem be!

-          Akkor megkérdezem az orvost, hogy…

-          Erik, nem fogom bebogyózni magamat! Tudom, hogy kissé labilis vagyok, és ingerült, de ez azért van, mert rohadtul fáradt vagyok! – sziszegtem.

-          Meg azért, mert sokkot kaptál. Nem kell sokat bevenned, csak hogy épp megnyugodj.

-          Akkor leszek nyugodt, ha nem akarsz beszedetni velem semmilyen nyugtatót. Azt akarod, hogy megint olyan legyek, mint egy agyhalott zombi? – úgy bámult rám, mintha megbolondultam volna.

-          Oké. Nyugi, nem erőltetek semmit. – nagyot sóhajtva bámultam a plafonra.

-          Bocsi, csak feszült vagyok.

-          Éppen ezért kellene a… mindegy. – állítottam meg pillantásommal. – Szóval, hogy vagy? – éreztem, hogy mennyire óvatos.

-          Ne csinálj úgy, mintha egy félőrülttel beszélgetnél! – nézem rá könyörgőn.

-          Nem, csak… csak… - kikászálódtam az ágyból, Erik egyből tiltakozott, és segíteni akart, de mosolyogva néztem rá.

-          Nem bolondultam meg! – mondtam még egyszer, felé lépdelve. Vigyorogva fogta két kezébe az arcomat.

-          Azt erősen kétlem!

-          Ezt bóknak veszem. És ha én bolond vagyok, akkor te is eléggé az vagy, ha megkérted a kezemet. – motyogtam ajkai közé. Olyan édesen csókolt!

-          Mindig is vonzottak az örült dolgok. Főleg te! – pár pillanat múlva ügyesen visszafektetett az ágyra, mintha nem is mozdulhatnék egyáltalán arról a béna ágyról.

-          Ne csináld már! Három napja nem voltam kint a szabad levegőn! És alig mozogtam, csak vécére járok, vagy Adamet ringatom! Legalább a kórház parkjába hadd menjek le sétálni… - kérleltem. Összefonta a karját szigorúan rám meredve. Egy percig farkasszemet néztünk, majd mindketten elnevettük magunkat.

-          Mit mondott az orvos?

-          Azt, hogy minden nap lemehetek egy kicsit, de vagy ápolónővel, vagy ismerőssel, nehogy valami bajom legyen. – forgattam a szememet. Ez Eriknek persze nem tetszett, úgyhogy megint azzal a „ez nem játék” szemeivel nézett rám. – Igen, tudom, hogy balesetem volt, de te kimentettél! Te egész végig velem voltál, és emiatt nem lett komolyabb bajom! De ha te lennél a helyemben, tuti, hogy nem bírnád ki, hogy egész nap feküdnöd kell. Amikor a bokád kificamodott, akkor sem feküdtél, pedig a doki azt mondta.

-          Az megint más.

-          Miért, miért más? – kérleltem.

-          Mert én vagyok a férfi, nekem helyt kell állnom, és nem szabad ágyban feküdnöm sokáig. Másrészt, mert… mert én nem akarom, hogy komolyabb bajod legyen. – adta be a derekát.

-          Emlékszel? Azt mondtam, hogy végig velem voltál, azért nem lett bajom.

-          De lett, szóval nem elég, hogy én vigyázok rád. Neked is vigyáznod kell magadra, Adam miatt. – törtem a fejemet, hogyan győzhetném meg.

-          Végül is… egy ápolót is megkérhetek, hogy jöjjön le velem. Vagy Daniel is biztos szívesen sétálna. – belebújtam a papucsomba, és elindultam az ajtó felé, várva, hogy bekapja a csalit. Úgyis lejön velem. Egy pillanat alatt mellettem termett, és mosolyogva csókolt arcon.

-          Tudod, hogy lemegyek veled, ugye? – a szekrényhez szorultam, de egyáltalán nem bántam a helyzetet. Mosolyogva temettem arcom a nyakába, hogy minél közelebb legyek hozzá.

-          Persze, hogy tudom. Túl jól ismerlek! – ezzel kibújtam karjai közül, Adamért indulva. Legyőzötten állt leengedett karokkal, a plafonra nézve, és mosolygott.

-          Kiszámítható vagyok?

-          Nyugi, csak nekem! – kivettem a babát a kiságyból, mert itt hagyni nem akartam őt.

-          Hát, ebből még bajok lesznek! – elővette a szekrényből a kardigánomat, és kitessékelt az ajtón.

-          A végén még megijedek! – kacagtam, de bár ne tettem volna, mert Adam nyüsszögni kezdett.

-          Mi az, Adam? Csak nem felébredtél anya nevetésére? Gyere ide apádhoz! – óvatosan elvette tőlem, és én bekopogtam Daniel szobájába. – Én… megvárlak itt.

-          Ne hülyéskedj már, gyere be velem! – sziszegtem rá szigorúan. Nagyot sóhajtva állt mellém. Benyitottam a szobába, ás reméltem, hogy ébren van.

-          Kop-kop! – mosolyogtam Danielre.

-          Sziasztok, hát ti?

-          Csak arra gondoltam, lejöhetnél velünk a friss levegőre egy kicsit. – lehervadt a mosoly az arcáról.

-          Nem mehetek. Elég súlyosak a sérüléseim, és tolókocsival visz majd le hatkor az ápolóm. Bocsi, Emma! – nézett rám őszintén.

-          Semmi baj! Akkor… majd később visszajövök, jó? Nekem már nagyon hiányzik a friss levegő. Aludj egy nagyot addig, még van fél órád! – becsuktam az ajtót, és a lift felé mentem.

-          Nem csípem ezt a srácot.

-          Miért? Pedig olyan rendes! – amíg a liftre vártunk, Adam békés arcát néztem, ahogy nézegeti a világító gombokat, és a fényes ajtót.

-          Van benne valami… nem tudom. Csak nem szimpatikus. – felé fordultam a liftben, és egyik kezemet a vállára tettem.

-          Jó, tudom, hogy nem túl jó a modora, de sokat változott azóta, hogy mi látogatjuk őt. Vár minket, érted? Daniel… rossz társaságba keveredett, ivott, megverték, és megalázták. Ezt elkezdte feldolgozni! – győzködtem. Előreengedett, amikor kinyílt a lift, és a hátsó udvar felé vettük az irányt. Az önműködő ajtó halkan kinyílt, aztán megcsapott a szabad levegő illata. A nap sütött, a madarak csiripeltek, mindenhol emberek beszélgettek a padokon, és egyetlen egy autó sem jött.

-          Már hiányzott a friss levegő, ugye? Te nem bírod sokáig egy helyben.

-          Nem… - mosolyogtam. – Én egy izgő-mozgó ember vagyok, aki imád kint lenni a szabadban. A véremben van. Ezért is szeretek annyira lovagolni veled! – motyogtam csukott szemmel. Éreztem, ahogy a keze lágyan végigsimít hajamon, ahogy magához húz. Egy családot alkottunk immár, és ez engem mérhetetlenül boldoggá tett! Rájöttem, hogy nem kell ahhoz esküvő, hogy tényleg összetartozzunk, csak szerelem, és szeretet kell. – Mondtam már, hogy mennyire szeretlek titetek?

-          Ma még nem mondtad! – csókolt arcon. – Én is nagyon szeretlek, Emma!

Olyan jó volt kint ülni a padon, mosolyogni egy kicsit, és Erikkel lenni. De láttam rajta, mennyire fáradt, bárhogy próbálta elrejteni előlem.

Hazaküldtem, én pedig visszamentem a kórterembe, szigorúan alvásra ítélve. Viszont nem tudtam aludni, hát Adamet pesztráltam.