Meghoztam a frisset, egy extrahosszút, kicsit korábban, de gondolom nem baj :) A fejezethez jó olvasást kívánok!
Emma szemszög
Valószínűleg délig alszom, ha ne ébreszt fel egy kiabáló hang, egy éles veszekedés hangja, és Kedvesem sem volt mellettem. Az utóbbi időben mindig ő keltett, csókkal halmozott el, és néha ágyba hozta a reggelit, amit aztán együtt fogyasztottunk el.
- Lena, ne kezd megint! – kiabált egy hang, amit nem tudtam azonosítani.
- Persze, megint minden az én hibám? Nehogy megkérdezd, hogy esetleg hogy vagyok, vagy mi an velem! Claire, menj fel, sétálj egy kicsit, nézz körbe, a mami is mindjárt megy! A nagybátyád most nincs éppen jó hangulatban.
- Ezt nem hiszem el, Lena! Megint engem hibáztatsz mindenért? – Erik kiabált, még sosem hallottam őt ilyennek…
Felkaptam egy köntöst, és kimentem, a bizonyos Clairhez. Nem lehet túl idős, ha ilyen gyengéden beszélnek vele. Ahogy kiléptem, egy halk pityergést hallottam meg, amit eleinte nem tudtam sehova sem kötni. Elindultam hát, és egy ötéves forma lánykát láttam meg, amit tehetetlenül, és vörös szemekkel álldogál a folyosón. Szívem azonnal meglágyult, és odaléptem hozzá.
- Szia, picur! Hogy hívnak? – bár tudtam a nevét, ez volt a leglogikusabb kérdés.
- Claire… - mondta bátortalanul, és újra pityeregni kezdett. Feltámadt bennem egy ösztön, az anyaság ösztöne. Leguggoltam, mire a kicsi átölelt engem, és még jobban sírni kezdett. Óvatosan zártam a karjaimba, csitítgattam a kicsi lánykát, és felálltam vele. Tökéletes lehetőség, hogy ki legyen próbálva az új függőfotel. Ezen a szón Szerelmem fél óráig nevetett, szinte a könnye is kicsordult bele.
- Ne sírj, minden rendben lesz, tudod, a felnőttek nagyon sokat veszekednek. – léptem be vele a szobámba, kis testét magamhoz szorítva. Halványan felsejlett bennem, milyen lesz az én kisbabám… - Nincs semmi baj, Claire!
- Nem akarom! – kiáltott fel, tiltakozva a hazugság ellen. Én is tudtam, igen is baj van! Méghozzá nagy! – A mamám is ezt mondta! Nincs semmi baj! De van! – túl értelmes volt a kicsike, így hát jobbnak láttam, ha nem mondok neki többé olyat, ami nem igaz. Finom illata, aranyszőke haja teljesen elkábított, lassan ringattam őt, megnyugtatásnak szánva azt.
- Tudod, nehéz megérteni a felnőtteket, én sem értem sokukat. Egyszerűen… - nagyot sóhajtottam, és leültettem Clairet az ágyra. – Ne bántson ez téged, majd kibékülnek! – aggódón nézett rám, hatalmas, barna szemeivel.
- Te ki vagy? – komolyodott el hirtelen, miközben felültem a függőfotelre.
- Én… én a nagybátyád menyasszonya vagyok. – mondtam mosolyogva. – A nevem pedig Emma.
- Akkor feleségül fog venni? – kérdezte gyermeki komolysággal az arcocskáján.
- Igen, feleségül fog venni. Még nem tudom mikor, de…
- Augusztus huszonötödikén! – jött be Erik az ajtón, kissé feldúltan, de a szememmel kértem őt, hogy nyugodjon le, de le sem esett, hogy mint mondott. – Szia Claire! De nagyra nőttél! – Erik fel akarta kapni a kislányt, de ő odaszaladt hozzám. – Ne csináld, Claire, gyere ide a nagybátyádhoz. – csak most vette észre, hogy megint sír. Aprócska vállait olyan teher nyomta, amit még ki sem tudott mondani. A családi veszekedések fájdalmasa, főleg egy ilyen kicsi lánykának, aki olyan keveset tapasztalt a világból. – Jaj, Claire, ne félj tőlem! – vált bánatossá Erik arca. Rám nézett a kicsi, mintha azt kérdezné, most mi legyen. Mosolyogva bólintottam, majd felálltam a fotelből. - Gyerünk, Claire, mutasd meg milyen erős vagy! – vigyorodott el Szívem, és vigyorogva közelített a kicsi felé. Gyermeki huncutság csillant fel a kislány szemében, és menekülőre fogta a dolgot. – Megvagy! – kacagtak fel hangosan, amikor Erik elkapta az iszkolni próbáló lánykát.
Magukra hagytam őket, és a gardróbban felöltöztem, miközben a gyöngyöző, csilingelő kacagást hallgattam. Éppen lovacskásat látszottak, amikor kiléptem egy könnyű, félvállas felsőben és egy ravaszul fakított világoskék farmerban. Az egyik kedvenc pólóm volt ez, tört fehér színe, és kissé gyöngyházas fénylése miatt.
- Áú! Ne húzd a hajamat! Hé, Ez nem volt fair! Claire! Na, mit csinálsz! – kiabált Erik, miközben Claire a haját használta kantártnak. A lábánál fogva felemelte, de Claire még mindig csak nevetett, és apró kezeivel Erik lábát ütötte. – Még most is vicces?
- Tegyél le! Tegyél le, bátyus! – kacagott a kicsi, mire óvatosan a talpára állította. – amint letette, odalépett hozzám, és csókot nyomott a számra, mire Claire kacagni kezdett.
- - Jó reggelt, Szépségem! Bocs, hogy felébresztettünk! – aztán eszembe jutott az esküvő, így a karomat a nyakába főztem és vigyorogva álltam neki mondandómnak.
- Szóval augusztus huszonöt? Ezt mióta tervezed? – még egyszer megcsókoltam, majd kibontakoztam öleléséből, hogy az ágyon ugráló Calirehez lépjek.
- Hát… amikor… szóval, amikor te… - amikor káó voltam – szóval akkor gondolkoztam ezen. Elég sok időm volt. – nézett komoran maga elé.
- Tökéletes lesz, ha már így szóba jött. – elkezdtem rendezgetni az ágyat, amit Claire teljesen összeugrált, most éppen az volt a szórakozása, hogy az erkélyről nézegetett lefele… Hirtelen meghűlt a vér az ereimben, és elsápadtam. – Claire! Gyere vissza!
- Claire! – méltatlankodott Erik dühösen, és szaladtunk ki az erkélyre. A kislány felsikított, amikor felkaptam, és szigorúan néztem rá.
- Tegyél le!
- Claire, kieshettél volna! – de már nem tudtam figyelni, csak Erik kezébe adtam, annyira le volt döbbenve, hogy alig tudta megfogni. Beszaladtam a fürdőbe, és hallottam, hogy Erik utánam kiált, de nehéz bármin gondolkodni, amikor az ember ilyen szarul érzi magát, mint én. Öklendezve hajoltam a WC fölé, de nem jött fel semmi. Már tegnap dél óta nem ettem semmit.
- Emma, kicsim, jól vagy? – hátrafogta a hajamat, és nagyot sóhajtott, amikor nem válaszoltam. Még mindig öklendeztem, majdnem megfulladtam, annyira, de ő kitartóan tartott, mert még arra sem volt erőm, hogy megálljak.
- Oké, asszem vége van! – dübörgött a fülem, és kapkodtam a levegőt. Láttam, hogy Erik gyötrődve pillant felém… láttam a szemében - a sajnálatot, és a keserűséget. – Semmi baj, most már jobban vagyok! Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de… ez az, amit szeretnék!
- Csak rossz látni, hogy szenvedsz… - ült le a kád szélére, de én a csaphoz léptem. Ki akartam öblíteni a számat, igaz nem történt semmi…
- De megéri! Nézd meg Clairet, milyen aranyos! És annyira jó apa leszel! Ha látnád magadat kívülről… csak úgy sugárzol az örömtől, amikor vele vagy. – gyengéden átölelt, és állát a vállamon támasztottam
- Te vagy a legerősebb ember, akivel valaha találkoztam! Én már totális káoszban lennék! Hogy bírod ki? – megfordultam az ölelésben, és derekamat a pultnak támasztottam, miközben kezemet mellkasára simítottam.
- Ha lehunyom a szemem, - és lehunytam – egy angyali babát látok magam előtt, szőke hajjal, és olyan szemekkel, mint a tied. Ez tartja bennem a lelket. – még mindig csukva tartottam a szemem, és megéreztem a kutakodó ajkakat a nyakamon. Nagyot sóhajtva fontam karjaimat Kedvesem nyakába, és húztam magamhoz még közelebb.
- Ti mit csináltok? – hallottam meg Claire hangját, és kuncogva bújtam Erik mellkasába. Mélyen beszívtam ezt az illatot, és átöleltem derekát.
- Mi… mi csak… - nyökögött kedvesem, de én közbevágtam, oldalra fordítva a fejemet.
- Szeretjük egymást. - mosolyogtam fel rá.
- Nagyon, nagyon szeretjük egymást. – motyogta, imádattal a szemében.
- Én is szeretem a mamámat… - billentette oldalra a fejét.
- De te nem úgy, mint mi. – néztem rá, és láttam a zavarodottságot a szemében, ami bennem is megvolt gyerekkoromban.
- Ti hogyan? – nézett rám kíváncsian, de nem tudtam rá mit mondani. Csak néztem rá, és próbáltam kitalálni, mit mondjak. Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, hogyan fejezzem be… - Hogyan?
- Szerintem menjünk, együnk valamit. – mondta zavartan Erik, mire helyeslően bólogattam, egyrészt, mert tényleg éhes voltam, másrészt mert el akartam menekülni a helyzet elől.
- Rendben, készítek valami harapni valót! – fel akartam kapni Clairet, de Erik gyorsabb volt nálam.
- Ne emelgess, Szívem, nem biztos, hogy ez túl jó ötlet! – nézett rám tiltakozóan, és felemelte Clairet, aki éppen kikötözte Erik cipőfűzőjét. – Egyébként is, már nagylány.
- Ja, és akkor te? – néztem rá huncutul.
- Én a nagybátyja vagyok! Nekem szabad. Már elég nagy ahhoz, hogy kikösse a cipőfűzőmet… ugye, te kis angyalka? – áhítat ült a szemében, és én is a kicsire mosolyogtam, aki Kedvesem nyakába bújt. Összefonta ujjainkat, és elindultunk lefelé.
- Várj egy kicsit! – lehajoltam, és megkötöttem a cipőfűzőjét. – Nem akarom, hogy kitörd a nyakadat, akkor nem mennénk el holnap piknikezni, arra a szép kis tisztásra. – hirtelen nagyon boldog lettem! Olyan tökéletes lesz!
- Tényleg megyünk? – Claire szeme csillogott, gyermeki csodálat fénylett benne. Nem tudtam nemet mondani, és egyébként is, komolyan gondoltam!
- Megyünk, Claire, megyünk! – nézett rám Erik mosolyogva, miközben odaértünk a lépcsőhöz és megláttam Lenat… Ugyan olyan szép a szemük, és az álluk formája, a testalkatuk… - Jól vagy? – mormogta Szerelmem a fülembe, hallgatásom feltűnt neki. Elindultunk feszülten lefelé, még mindig a lányra bámultam.
- Persze, ne aggódj! – néztem rá egy pillanatra. A lépcsősort átvette a feszült várakozás, zavartan húzódtam közelebb Szerelmemhez. Lena végignézett rajtam, elismerősen, majd az arcomhoz ért. Elégedetten mosolygott rám, és előrébb lépett.
- Szia, mi még nem találkoztunk! Lena Lockwood vagyok, Erik testvére. Te vagy bizonyára Emma. – majd Erikhez fordult – Jól választottál, bátyó!
- Szia! Emma… Emma Knowles. – kezet nyújtottam neki, én is előre léptem kicsit, de ő e helyett mosolyogva megölelt.
- Beszélni szeretnék veled! – suttogta a fülembe, alig érthetően, senki nem hallotta, csak én. Aprót bólintottam válaszként, és visszaléptem. Ez után hangosabban folytatta. – Mit szólnál, Erik, ha megismerkednél a barátommal? A neve Jeremy, és ingatlanügynök. Addig én is megismerkedek Emmával. Összedobhatunk egy kis ebédet…
- Mrs. Dean szokott főzni! – vágott vissza Erik.
- Segíthetünk neki! – nézett rá szúrósan, és én azt se tudtam mit csináljak. – Lehet, hogy még nem állt neki.
- Korán kezd főzni! – izmai megfeszültek, és kissé magához szorította Clairet, mire ő felnyögött. – Bocs, kicsim!
- Már nagyon régen nem főztem, teljesen kijöttem a gyakorlatból! majd jövünk, rendben? – egyrészt érdekelt, hogy mit akar mondani, másrészt, azt akartam, hogy Erik adjon egy lehetőséget Lena barátjának. Rendes srácnak tűnt…
- Siess vissza hozzám! – nézett rám egy pillanatig feszülten, majd mégis csak csókot nyomott a homlokomra, és magához szorított egy percre. – Vigyázz magadra! – suttogta nagyon halkan a fülembe. Mi a franc van? Miért suttog mindenki? Mintha nem bíznának egymásban, Erik úgy beszélt, mintha nem akarna beleengedni ebbe… mintha tűzfészekbe készülnék. – Kinézném belőle, hogy…
- Jössz, Emma? – kérdezte Lena kissé türelmetlenül.
- Persze, megyek…
Azóta nem jártam a konyhában, hogy elájultam… jó, azóta máshol sem, csak a szobában, meg a fürdőben, de ez valahogy irritált. Megborzongtam, és leültem a bárszékre, és kitettem egy kistálkába a szőlőt. Megmostam, és visszaültem, zavartan kezdtem bámulni a pultot.
- Ne legyél zavarban, gondolom, a bátyám sok mindent összehordott rólam, de ennek fele sem igaz, csak Erik nem tudhat róla. – hadarta egymás után a szavakat, feszültséggel a hangjában.
- Bizonyára mesélt rólad, de nem nagyon emlékszem. – sóhajtottam fel.
- Ööö… ezt nem egészen értem. – felnéztem rá, és tényleg zavarodottnak látszott.
- Biztosan tudod, rosszul lettem, ezért kórházban voltam. Nem voltam magamnál, illetve igen, de… mégsem. Nem tudom elmagyarázni, én sem értem. Nem fogtam fel a dolgokat… akkor gondolom mesélt rólad nekem, csak nem emlékszem. – némán hallgatta történetemet, miközben benéztem a hűtőbe, valami ehető után kutatva.
- És akkor a telefonhívásra sem emlékszel? – erre most mit mondjak? Töprengve néztem magam elé, nem tudtam, most mit mondjak.
- De, akkor már „magamnál voltam”. – macskakörmöztem a levegőbe, így próbáltam oldani a nem kicsit feszült hangulatot.
- Akkor, tartozom egy bocsánatkéréssel. Nem volt túl jó napom, kissé bunkó voltam, sajnálom! Ez az egész utazás… meg minden, teljesen ki voltam készülve. – odajött mellém, miközben én félig bent voltam a hűtőben.
- Semmi baj, és is ki lennék készülve a helyedben… mondjuk, ha úgy vesszük, ki is vagyok! – kifújtam magamat, és elővettem a bepácolt csirkemellet.
- Tényleg, szóval terhes vagy? – nézett rám mosolyogva.
- Négy hónapos vagyok… körülbelül, mert még nem mentünk el orvoshoz. – meglepetten nézett rám, kissé besokkolt, ezért elmosolyodtam, és végigsimítottam gömbölyödő pocakomon és elővettem egy serpenyőt a csirkének.
- Oh… azt hittem… még kevesebb. Mióta vagytok együtt? – büszkén mosolyogtam rá.
- Már fél éve! – halkan kacagott örömömön, de nem rosszból. Tényleg, ez a fél év milyen gyorsan elment!
- Gratulálok! De most, álljunk neki a csirkének, mert soha nem lesz kész!
Improvizáltunk. Salátaágyra raktuk a csirkét, és szeltem hozzá zöldségeket. Házi petrezselyemmel szórtam meg, amit nagy gondosan nevelgetett Mrs. Dean. Úgy elment az idő a beszélgetéssel, hogy észre sem vettünk. Kerek két órán át készült az ebéd, ami igen finom lett. Muszáj volt megkóstolom, annyira jól nézett ki. Majdnem meg is égettem a nyelvemet, de csak majdnem, amin Lena nagyot nevetett. Jó fej lány volt, nem értem Erik miért nem bírta őt… elvégre mégis csak a húga!
- Na, késsz a kaja, csajok? – lépett be a konyhába Jeremy, mögötte pár méterrel, kissé durcásan Szerelmem.
- Igen, elkészült. Akkor asztalhoz, mielőtt elhűl. – megfogtam két művészien elrendezett tányért, és az asztalra tettem, Lena a másik kettőt. Clairenek egy kisebb tányéron volt csirke, és saláta, mivel ő nem szerette a többi zöldséget.
- Jól vagy, hercegnőm? – nézett rám Erik aggódón.
- Igen, persze. – kérdőn néztem rám, miközben visszaléptem a sóért. Erik kihúzta nekem a széket, majd be is tolta alattam, amikor visszaértem.
- Kicsit sápadt vagy, délután kimehetnénk sétálni, mit szóltok hozzá? – mosolyodott el Kedvesem. Igyekezett barátságos lenni, de láttam rajta, hogy ez nagy erőfeszítésbe kerül… Jeremy elvigyorodott, és kedvesére nézett.
- Jó ötlet! És ha már itt tarunk, megígértem Clairenek, hogy holnap elmegyünk piknikezni! – mosolyom hatalmas volt, már most izgultam.
- Hol? – Lena mintha meg sem lepődött volna, velem mosolygott. Kislányára pillantott, akinek szeme csillogott, és pajkosan nézett rá.
- Van itt egy közeli tisztás, szélvédett, és mehetnénk a lovakkal. De csak három ló van, úgyhogy Emma jöhetne velem. – Időközben mindenki enni kezdett, falatoztunk a finomságból, és a piknikről beszélgettünk.
Mindenki boldognak látszott, néha Szerelmem arcán megjelent egy-két ránc, de egy mosollyal mindig elsimítottam azokat. Időközben befejeztük az ebédet, Erik és én elkezdtük lepakolni az asztalt, a többiek kimentek a lovakhoz. Claire már nagyon várta, mert nem sokszor látott lovat élőben. Láttam, hogy Erik valamit mondani szeretne, de nem találja a szavakat. A sokadik ilyen próbálkozásnál odaléptem hozzá, és két tenyeremet az arcára simítottam.
- Mondott neked valamit Lena velem kapcsolatban? – kimondta végre, kissé szigorúan nézett rám.
- Nem, dehogy! Hiszen a testvéred. – néztem rá meglepetten, miközben nagyot sóhajtva elvette kezemet az arcáról, és elfordult tőlem. – Szívem, akkor magyarázd el nekem! Kérlek! – átöleltem a derekát, és hozzá simultam. Semmi reakció. Nem szólt semmit, így elengedtem, és a mosogatóhoz léptem. Ha nem akarja elmondani, nem fogom erőltetni!
- Sajnálom, Szerelmem! Ez egy nagyon bonyolult dolog… - átölelt, és kezeit pocakomra csúsztatta.
- Talán fel tudom fogni. – mondtam hűvösen, és kinyúltam egy konyharuháért. – Azt hittem nincsenek titkaink egymás között.
- Nincsenek is, csak… nagyon nehéz erről beszélnem. – már nem láttam a könnyektől, de azok még mindig némán voltak.
- Akkor ne mondd el. – jelentettem ki egyszerűen, ügyelve hangom élére.
- Emma, ne csináld ezt! – csókolt bele a nyakamba, de ez most nem tudott meghatni, tudta, hogy ez a gyenge pontom.
- Te ne csináld! – elléptem mellőle, és mindent úgy hagyva kimentem a teraszra. Ott ült Jeremy, nézte, ahogy a madarak repkednek, majd felpillantva kissé meglepődött arcot vágott.
- Emma? – állt fel, és odalépett mellém. – Minden rendben? – előhúzott egy zsepit, és letörölte könnyeimet. Fura volt, hogy máris ennyire közel került hozzám, de nem igazán zavart.
- Persze, csak kicsit összekaptunk Erikkel… Úgy érzem, nem bízik meg bennem! – kitört belőlem a zokogás, mire megölelt, és puszit nyomott a fejemre. Fel sem fogtam igazán a helyzetet, csak sírtam.
- Akarsz róla beszélni? – kissé megemelte államat, mire én megráztam a fejemet.
- Nem, nem… nem akarok! – szemembe nézett és arca vészesen közeledett az enyém felé, fel sem fogtam mit kar csinálni. Erősen magához szorított és száját durván enyémnek préselte, szinte már fájt.
- Akarlak! – nyögte, mire szabad kezem arcán csattant.
- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról? Úgy csinálsz, mintha vígasztalnál és megcsókolsz? Eszednél vagy? – Jeremy arca elfelhősödött a dühös szavak hallatán, és arcát dörzsölte tenyerem nyomán. Közelebb lépett, mire én megpróbálta, visszalépni a házba. – Hagyj békén!
- Ezt nem kellett volna, de ahogy akarod! – még közelebb jött, és karjaimat a falnak szorította.
- Hagyj békén! Eressz már el! Jeremy, hagyj már békén! – dühösen kiabáltam, remélve, hogy valaki segít.
