Sziasztok! Meghoztam az új fejit, de elég rövidre sikeredett... :/ most valahogy nem megy az írás, és komikat, meg pipákat sem kapok :( remélem tetszeni fog azért a feji, jó olvasást, Evalight!
Otthagyott, egyedül a gondolataimmal, amire nem találtam választ. Zsongott a fejem, és álmos voltam, sem erőm sem kedvem nem volt kibogozni a történteket, így laposakat pislogva dőltem hátra. Ha elalszom, a gondoltatok kevésbé csípnek, nem zavarnak… Talán, mire felébredek, Erik is itt lesz, és csókkal fog kelteni… és hazamegyünk! Otthon pedig mindent megbeszélünk, az elejétől a végéig, kibogozunk mindent, együtt! Minden a megszokott lesz, mint eddig volt… párat pislogtam még, majd leragadtak a szemeim. Nem álmodtam semmit, teljesen kipihenten ébredtem egy halk suttogásra.
- Emma, Emma, drágám, ébredj fel! – halkan szólongatott Erik, miközben kisimította az arcomba hulló tincseket. – Hazamehetünk, Emma! – éreztem a hangján, hogy mosolyog, bár látni nem láttam semmit. Hunyorogva tekintettem fel Erik mosolygó arcára, majd az én ajkaimon is mosoly kezdett játszani. Két kezével támaszkodott a törzsem mellet, mire én karomat nyakába fűztem, és lehúztam egy édes csókra magamhoz. Megadva magád, közelebb húzódott hozzám, de nem sokkal ez után, abbahagyta a csókot, és felültetett. Magában mosolygott a viselkedésemen. – Jobban vagy? – hangja mézédes volt, mint mindig.
- Határozottan… most, hogy újra itt vagy, már minden jó! – felkeltem az ágyról, és hozzá sétáltam, és összefűztem ujjainkat.
- Ennek örülök! Akkor mehetünk! Öltözz fel, én már összepakoltam mindened. – nem akartam sokáig elszakadni tőle sokáig, magamra kaptam a kedvenc farmeremet, és egy szürke pulcsit, ami jó meleg volt. „Hogy meg ne fázzak”. Ezt mondta Erik, mire én csak a szememet forgattam. Tavasz van, igaz, hogy este, de annyira nincs hideg!
- Kész vagyok! Itt a telefonod… - felvonta a szemöldökét, és kérdőn nézett rám. – Csak visszanéztem a képeinket… már hiányoztak az otthoni dolgok, meg ilyenek… tudod. – bólintott, lassan de kivette a kezemből és megint mosolygott. Összefonta ujjainkat, egy pillanatra magához ölelt, és elindultunk a szabadságom felé. Az Erik előtti életem nagy része kórházakból állt, és eléggé megundorodtam tőlük ahhoz, hogy sietni akarjak.
- Éhes vagy? – vigyorgott rám. Megálltam egy pillanatra, és elgondolkodtam… a számat rágva fordultam Erik felé.
- Lehet… - lehajtva a fejét igyekezett elfojtani egy mosolyt, de nem nagyon ment neki. – Hát ez tényleg nagyon vicces. – mondtam gúnyosan, és megindultam. Erik okosabb volt nálam, és elkapta az egyik karomat, visszarántott magához. Nyakába fűzte a kezemet, másik kezével pedig a derekamat húzta közelebb. Esélyem se volt menekülni, nem mintha akarnék is…
- Tudod, hogy most mit fogunk csinálni? – arca olyan közel került az enyémhez, hogy a szívem gyorsabban kezdett verni. Halkan felnyögtem, és megadóan néztem Erikre. – Elmegyünk vacsorázni. – megint vigyorgott, de én csak bambán bámultam rá, és könyörögtem egy édes csókért. Amikor megkaptam, már önként fűztem másik karom is Szerelmem nyakába.
- Oké. – motyogtam ajkainak.
Elszakadtunk egymástól kelletlenül, és összefűztük ujjainkat. Nagyon boldog voltam, hogy végre hazamehetek! Újra otthon leszünk, együtt, és minden a régi kerékvágásba fog kerülni… ezen gondolkoztam, miközben beültem a kocsiba, Erik persze megint udvarias volt, mint mindig, kinyitotta a kocsi ajtaját, majd becsapta mögöttem. A gondolataim elkalandoztak, szinte észre sem vettem, hogy beszállt a kocsiba, és engem néz. Minden a régi kerékvágásba fog kerülni, aztán megint megváltozik minden… a Baba fog mindent megváltoztatni, aprócska kezeivel, kicsi lábacskáival, angyali arcocskájával fogja felborítani az életünket…
- Min gondolkozol? – suttogta lágyan a fülembe, miközben ajkával megérintette a nyakamat, lágy csókot lehelve rá. Az érzés, hogy hevesebben ver a szívem, bármikor megcsókol, vagy közelebb kerül hozzám, soha nem fog elmúlni! Nagyot sóhajtva mosolyodtam el, miközben karomat a nyakába fűzve húztam magamhoz még közelebb.
- Azon, hogy hamarosan minden meg fog változni… - kezét a hasamra vontam, hogy értse a mondatomat, mire összevonta a szemöldökét, lenézett a kezére.
- Nem mentünk el ultrahangra… - motyogta miközben egy gyors csókot nyomva a számra visszahúzódott az ülésébe, fél kezével még mindig enyémet fogta.
- Hát, mostanában nem szívesen mennék el orvoshoz, de el kell menni holnap! – félénken sütöttem le a szememet, éreztem, hogy Erik engem néz. – Ugye eljössz velem?
- Ebben ne kételkedj, hercegnőm! – mosolygott rám, és egy leheletfinom puszit nyomott kézfejemre.
/Erik szemszög/
Az ultrahangon gondolkodva indítottam be a kocsit. A kezem alá dolgozva finoman berregni kezdett, majdnem olyan hangot, adva, amikor egy kölyök macska dorombol…
Jut eszembe, jövő héten lesz Emma szülinapja, március huszonhetedikén. Az ajándékán merengve hajtottam ki a parkolóból, és eszembe jutott a tökéletes ajándék. Persze csak az egyik, de a többire még van időm. Kedvesem szereti a macskákat, én… nem bírom őket annyira, de majd megbarátkozom velük. Múltkor, lovaglás után egy fehér cica szaladt keresztül a teleken, Emma persze egyből ujjongani kezdett, áradozott, hogy milyen aranyos, oda is akart menni hozzá, aztán ajak biggyesztve fogadta válaszomat, hogy nem házimacska, lehet, hogy beteg. Már akkor felmerült bennem az ötlet, hogy veszek neki egyet, csak nem tudtam mikor. Emmára pillantottam, mikor befordultam az étteremhez, és szomorkásan nyugtáztam, hogy elaludt. Nehéz időszakon mentünk keresztül, és már régen nem voltunk sehol együtt, csak otthon, de az mégsem ugyan az!
Nagyot sóhajtva fordultam vissza, és hazafelé vettem az irányt. Mrs. Dean örülni fog, hogy végre valahára hazamegyünk. Nagyon megkedvelte Emmát, mindig tündérkének nevezte, és ragyogott a szeme, amikor Kedvesemmel bejelentettük, hogy lesz egy új családtag. Mert Mrs. Deanre is családtagként tekintettünk.
Szerencsére hamar hazaértünk, gyorsan kivettem Emmát a kocsiból, a karjaimba kaptam, és tűnődve néztem az arcát. Álmában egy kicsit elmosolyodott, aztán valamit motyogott, majd megint elengedte magát. Lassan lépdeltem az ajtó felé, még mindig Szerelmem arcát nézve, mikor hirtelen felriadt, szegény annyira zavarodottnak látszott, majdnem kiugrott a karomból.
- Huh… - kortyolt nagyot a levegőből, még mindig nem ébredt fel teljesen.
- Rosszat álmodtál? Majdnem elejtettelek, annyira megijesztettél. – dorgáltam meg finoman, és talán most esett le neki, hol van. Nagyot sóhajtva hajtotta le a fejét mellkasomra, miközben nyakamba fűzte a kezét.
- Semmi, csak hülyeségek. – hangja is olyan álmos volt, így nem faggattam tovább, csak némán talpára állítottam, hogy kinyissam az ajtót, egyik kezemet derekán tartva. Fejét álmosan mellkasomra döntötte, és hatalmasat ásított. – Hihetetlen, mennyi idiótaságot tudok álmodni! – Beléptünk a házba, és Mrs. Dean futott felénk, szeme megint csillogott, ősz haja puha koronába tűzve fején.
- Jaj, istenkém! Angyalkám… - Emma fáradtan elmosolyodott, és hagyta, hogy Mrs. Dean megölelje. Tényleg megpróbált mosolyogni, de annyira álmos volt, hogy majdnem lecsukódtak a szemei, mikor fáradtan nekem dőlt. Kezemet válláról derekára csúsztattam, és csókot leheltem fejére.
- Mrs. Dean! Emma nagyon fáradt, esetleg… holnap lehetne folytatni a beszélgetést. – mondtam, Szerelmemre nézve.
- Persze, menjenek csak, az alvást nem szabad elhanyagolni, főleg, ha valaki így le van gyengülve. – még egyszer elmosolyodott, majd sopánkodva távozott a konyha felé, a holnapi ebédről beszélve.
- Na, akkor irány az ágy! – megpróbáltam szigorúan nézni, de nem sikerült. Kis játékomat Emma ásítása ontotta el, nevetnem kellett. Fáradtan elmosolyodott, és karját a nyakamba fűzte. Szorosan magamhoz öleltem, állammal fejét simogattam. Finoman dülöngélni kezdtem, mintha két kezem egy bölcső lenne. Amiben egy óriásbaba van, aki történetesen a szerelmem.
- Ezt meg tudnám szokni. – motyogta a vállamba, miközben én egy csókot nyomtam arcára. Felemelte a fejét mellkasomról, és a szemembe nézett. – Felmegyünk?
- Persze, hercegnőm! – válaszoltam mosolyogva, és kezeimet válláról derekára csúsztattam, még közelebb húzva magamhoz őt. Egyik tenyerét az arcomra simította, ami már kissé borostás volt, és lágy csókot lehelt ajkaimra. – Akkor most mi legyen? – sóhajtottam, miközben nyakát bombáztam tengernyi csókkal.
- Lezuhanyozok gyorsan, akarsz segíteni? – szemeiben megcsillant az a huncut fény, amin mindig mosolyognom kellett. Válaszként csókot nyomtam arcára, majd szája mellé, mindét oldalra, s csak aztán következett a szája. Lassan a nyakamba fűztem az egyik karját, majd a másikat, majd csípőjénél fogva megemeltem. Emma automatikusan fűzte lábait derekam köré. Lassan elindultam a lépcső felé, és akadozni kezdett a lélegzetem, miközben Emma a nyakamat csókolta. Így viszont nem vállaltam be, hogy felviszem, ezért megálltam, tétovázva a lépcső előtt. – Mi van? – kérdezte zavartan.
- Így nem tudlak felvinni! – vigyorogtam rá, miközben elengedte a derekamat.
- Azt nem csodálom! – mondta kihívóan, és kettesével véve a lépcsőfokokat, megindult felfelé.
- Szép dolog, mondhatom! Nem vársz meg? – vontam fel a szemöldökömet, és tiltakozóan karba fontam a kezemet, de egész végig mosolyogtam. Mikor felért a fordulóra, visszafordult, és félrebiccentette a fejét, majd megnyalta ajakit. – Ez nem ér! – mondtam, miközben én is felbaktattam a lépcsőn.
- Bocsika! – mondta vigyorogva, és megint elindult, de megint nem mentem utána. – Gyere már! Vagy bemegyek nélküled… - összeszorította a száját, igyekezett nem mosolyogni a halálos fenyegetése hallatán. Nekem ez elég volt, elindultam és kézen fogva őt, felmentünk a szobába. Amikor beléptünk eszembe jutott Emma meglepetése.
- Felszereltem a függőágyat… vagy függőfotelt, ha neked jobban tetszik így. Remélem szeretni fogod!
- Én téged szeretlek! – mondta, arcán halvány mosollyal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése