Meghoztam a kicsit több, mint nyolc oldalas fejezetet :) Ez a rész azt hiszem, magáért beszél, mondanom nem kell hozzá semmit :) Jó olvasást :)
Egyre
erősödtek a fájások, de még mindig nem volt bennük semmi rendszer. Estig
háromszor volt olyan erős fájásom, hogy azt hittem, ott helyben összeesek. Én
nem nagyon tudtam aludni, bekapcsoltam a tévét, de semmi érdekeset nem adtak.
Elmentem egy pohár vízért és gyógyszerért, aztán odaadtam Eriknek.
-
Mennyi idő alatt mulasztja el?
-
Körülbelül fél óra alatt, de változó. Embertől függ
igazából. – miután bevette a gyógyszert, odahúzott a mellkasára, és majdnem el
is szundított. Megint jött egy fájás, én pedig erősen Erik kezét markolva próbáltam
átvészelni valahogy.
-
Nem kéne felhívni Jake-t?
-
De... jó ötlet! – még nem tértem teljesen magamhoz, a
fájdalom bódít hatása alatt álltam, amikor Erik tárcsázta a számát.
Erik
szemszög
-
Igen? – szólt bele a telefonba Jake.
-
Szevasz, Erik vagyok! Azért hívlak, mert Emnek, már
egy ideje jósló fájásai vannak. – zúdítottam mondanivalómat.
-
Rendszeresek már? Mennyi ideig tartanak?
-
Nem, semmi rendszer nincsen benne, és körülbelül
fél-háromnegyed percig tartanak. – miután megvolt az információcsere, egy kis
hallgatás után újra megszólalt.
-
Hát akkor... összepakoltátok már a cuccokat?
-
Már régen! És mire lehet számítani? – érdeklődtem.
-
Most már tényleg legyetek készenlétben, ennél többet
nem tudok mondani...
-
Köszi, akkor hamarosan találkozunk. – vigyorogtam.
-
Szevasz, haver! – ezzel letettem a telefont, hogy
teljesen figyelmemet a menyasszonyomnak szenteljem.
-
Na, mit mondott?
-
Azt, hogy legyünk készenlétben, ugyanis Adam már
bármikor kijöhet! – mosolyogtam rá.
-
Már annyira várom, hogy a karomban tarthassam őt… hogy
érezzem a finom babaillatát… hogy végre igazi család legyünk! – nézett rám
csillogó szemekkel.
-
Már így is egy család vagyunk, szerelmem! – csókot
leheltem homlokára, és tényleg boldog voltam, hogy nem fél annyira a szüléstől.
Azt mondta, Lena rengeteget segített neki.
Lena
mindenkinek segít, akinek tud, de azt már nem engedi, hogy viszonozzuk is. Maga
akar boldogulni az életben, egyedül, ráadásul úgy, hogy Claire mellett nincs
apa… Ez Emmának sem tetszett.
Emma
felhívta a szüleit, hogy riassza őket, legyenek készenlétben. Valamivel később
szóba került Mason, én hoztam fel témának, de Emma nem akart róla beszélni. Még
mindig haragudott Masonre, jogtalanul. Amikor a bátyja beleszeretett Lenaba,
Emma úgy gondolta, hogy ez így nem teljesen igazságos, hisz Masonnek családja
van! Nekem elmondta, hogy a feleségével tropára ment a kapcsolata, de Em nem
tudta. A gyerekeit pedig nem hagyta volna el, nem tudta volna megtenni. Harcolt
értük a perben, de csak láthatásra lehetnek az övéi. Valamivel később Masont is
felhívta, kissé morcosan beszélt a telefonba, de amikor a bátyja hülyéskedni
kezdett, kissé megenyhült. Nem tudta megállni, hogy mosolyogjon…
Imádtam,
ha mosolyog! Akkor a legszebb, és az a kis görbület mindent egyenesbe hoz.
Másrészt pedig elég boldog volt, szóval egyébként is vigyor terült szét az
arcán legtöbbször. Volt, hogy még álmában is mosolygott, aztán reggel mindig
pironkodva vallotta be, hogy rólam, vagy a fiunkról álmodott.
Korábban
sosem tudtam elképzelni magamat, mint apa… talán mert soha nem szerettem
ennyire senkit. De Emmával teljesen más a helyzet. Amikor először elmondta,
hogy gyereket akar, mégpedig azonnal, nagyon meglepődtem. Igyekeztem nem
kimutatni, mert figyelte az arcomat, de aztán rájöttem, hogy igen, én is
szeretnék gyereket.
Aztán pár
hónappal később kiderült hogy terhes… Igaz, hogy soha nem védekeztünk, mert
Adam tervben volt, de és még szívesen élveztem volna a csendes együttlétet
Emmával. Szó sincs róla, hogy megbántam, csak kicsit túl hamar jött a baba.
Akkor fogtam fel igazán, mi is történik, amikor legelőször pillantottuk meg őt
az ultrahangon. Minden más lett… a megfoghatatlanból egyszerre kézzel fogható
lett. Majdnem el is ejtettem egy könnycseppet, de gondosan visszatuszkoltam a
helyére, talán valami nagyobb eseményre tartogatva.
Nálam ez
nem így működik… nem mutatom ki ilyen könnyen az érzelmeimet. Családban sem
mindig, csak ha az nagyon erős. Viszont Emma teljesen megváltoztatott.
Fenekestül felforgatta az életemet. Bele sem akartam gondolni mi van, ha akkor,
aznap, azon a reggelen nem megyek oda hozzá.
Például
abbahagytam a dohányzást. Még tizenhat voltam, amikor először rágyújtottam,
haverokkal. Aztán… valahogy rászoktam, fokozatosan, és nem bírtam leállni.
Viszont Emma annyira lekötött, hogy egyszerűen nem figyeltem a cigire. Voltak
nehéz időszakok, de csak egyetlen egyszer gyújtottam rá, mióta együtt vagyunk.
Van, hogy néha megkívánom, és annyira csábít a bárszekrényben lévő pipa, hogy
rá akarok gyújtani, de körülbelül ötpercenként megcsókolom Emmát, és ő utálja,
ha dohányszagú a szám. Nem tudom, mi árult el Emma előtt, de mintha a
gondolataimban olvasna…
-
Hiányzik? – fordult hozzám reggel, miután
felébredtünk.
-
Mi?
-
A cigi. – nagyot sóhajtottam, és nemet intettem a
fejemmel. Közelebb húzódott hozzám, és a fülemhez hajolt.
-
Büszke vagyok rád! – oldalra hajtottam a fejem, hogy
pont összeért a homlokunk, és lehunytam a szememet.
-
Honnan vetted észre? – kérdeztem egy idő után?
-
Szóval mégis hiányzik? – nevetett halkan. – A kezed.
Olyankor folyton az ujjaiddal babrálsz, és mély levegőt veszel.
-
Pedig már… fél éve nem gyújtottam rá.
-
A cigi az ilyen. – kinyitottam a szememet, igyekeztem
nem elveszni tengerkék szemében.
Bal
kezével végigsimított az arcomon, és tekintete a szám és szemem között ugrált.
Egy ügyes mozdulattal átvetette lábát a csípőmön, mintha nem is lenne több mint
nyolc hónapos terhes, és végre megcsókolt. Korántsem volt olyan kényelmes a
helyzet, ugyanis a lábam miatt nekem is korlátolt volt a mozgásom, de valahogy
sikerült mindkettőnket a fellegekbe juttatnia ezen a reggelen.
Pár
órával később „segített” lezuhanyozni, ami egyedül is ment volna, de nem
túlzottan zavart a támogatása. Bár… inkább én támogattam őt néha, amikor nem
volt teljesen itt. Először főként az élvezettről, de bevallom, egy kicsit
megijedtem, amikor egy összecsuklott a térde. Főként belém kapaszkodott, ahogy
egy – elmondása szerint – elég durva fájás szakította félbe édes perceinket.
Ahogy lenéztem hasára, láttam, ahogy összehúzódnak az izmok, és Adamet lefelé
tolják. Közel tíz perc múlva megint jött egy, azt már a fürdőkád mellett
gubbasztva vészelte át. Aggódva sántikáltam át Lenahoz, hogy jöjjön segíteni,
mert Emma szétcsúszott teljesen, ráadásul nekem is fájt a lábam. Ő persze
azonnal visszatámogatott engem a szobába, utasított, hogy üljek le, és bement
Emmához. Mintha végtelen ideig beszélgettek volna, csak tompán szűrődött ki a
vastag falon beszédük. Érteni semmit nem értettem belőle, amitől még idegesebb
lettem.
Egyfolytában
azon kattogott az agyam, hogy mikor fog megszületni a fiam. Szerintem majdnem,
hogy jobban izgultam minden egyes nap, mint Em, az már más dolog, hogy nem
mutatom ki. Visszagondoltam az ultrahangokra, és az egyéb vizsgálatokra… Nem
értem még mindig, hogy Jake hogy nem vette észre. Igazából… amikor este
felhívtam őt, el is felejtettem mondani neki. Számon akartam kérni, hogy
tévedhetett ekkorát a fiammal kapcsolatban!
Csak
feküdtem az ágyon, fejem alatt a párnával, és próbáltam lehalkítani a
gondolataimat. Korántsem volt olyan egyszerű elcsitítani egy gondolatot, mint
ahogy azt szerettem volna. Újra és újra előjött a szüleim látogatása a
fejemben.
Emma nem
volt ott, amikor „hatszemközt” beszélgettünk. Persze, aranyosnak találták
Emmát, de apámnak voltak bajai vele. Például nem a megfelelő rétegből
választottam. Majdnem visszaszóltam neki, de akkor jött Emma, hogy megmutassa
anyámnak a babaszobát. Egyedül maradtunk.
Amint
hallótávolságon kívül estek, megmondtam a magamét
…
-
Szállj le rólunk, apa! Nem fogom engedni, hogy
tönkretedd a kapcsolatunkat. Törődj bele, mert nem fogok mást választani! –
sziszegtem dühösen.
-
Mindig is független akartál lenni, de soha nem
sikerült. Mellesleg velem nem beszélhetsz így, ugyanis az apád vagyok, akár
tetszik, akár nem! – lenézően mosolygott rám, és én mélyeket lélegezve
szorítottam ökölbe a kezemet.
-
Bár ne lennél!
-
Még mindig nem mutatsz kellő tiszteletet… -
csettintett a nyelvével.
-
Feléd nem is fogok, akár tetszik, akár nem. És ha
egyetlen szóval is bántani mered Emmát, esküszöm, hogy… - nem fejeztem be a
mondatot, mire apám nevetése betöltötte a házat.
-
Te engem ne fenyegess, fiam!
-
És ha anyát még egyszer bántani mered az én házamban,
akkor velem gyűlik meg a bajod! Csak egy kicsit néznél magadba! – mutattam a
halántékomra.
-
Akkor csak figyelj! – előhúzott a zsebéből egy ezüst
kulacsot, és ráhúzott.
-
Csak így tovább, apa! Igazán büszke lehetsz magadra.
Amióta lemondattak, masszív alkoholista lettél! Gratulálok. – mondtam gúnyosan.
Hirtelen elhallgatott, és visszacsúsztatta az italt a zsebébe, anyám hatására.
Emma még az emeleten volt, és apa egy óriási pofont lekevert anyámnak, aki
rémülten tántorodott el mellőle. Magam mögé toltam és megfogtam remegő kezét.
-
Ez most mire volt jó, Mr. Miniszterelnök? Undorító
vagy, takarodj a házamból!
-
Még jó, hogy tőlem kaptad. – nevetett fel, és elindult
az ajtó felé. – Mary, hazamegyünk! -
anya nem szólt semmit, csak félve ellépett mellőlem, még utoljára,
köszönetképpen megszorította a kezemet.
-
Ha akarsz, itt maradhatsz velünk, anya. –
jelentőségteljesen néztem apámra, de ő már nem is hallotta.
-
Majd talán máskor…
…
Mindig
ökölbe szorult a kezem, ha arra a patkányra gondoltam, akit egykor az apámnak
neveztem. Felháborító, hogy anya mindezt hagyta, hagyja, és hagyni is fogja!
Idegesen vágtam a falhoz a párnát, mire Lena kikukkantott az ajtón. Bólintottam
mire megint eltűnt és újra magamra hagyott a gondolataimmal.
Tárcsáztam
egy taxi számát, és óvatosan lebotorkáltam az emeletről, gondolván, Emma és
Lena egy darabig ellesznek. Mikor leértem, elvettem az ajtó mellől a „mankómat”
és kimentem a ház elé. A taxi pár perc múlva már ott is volt, és óvatosan
beszálltam az anyósülésre.
-
La Manche utca 55. – diktáltam be az adatot a
középkorú férfinek kissé idegesen, miután köszöntünk egymásnak.
-
Rendben. – újra magamhoz vettem a telefonomat, és
felhívtam anyámat.
-
Szia, anya, Erik vagyok! Ki tudsz jönni a ház elé,
úgy… öt perc múlva? – hadartam.
-
Szia, Erik! Persze, de valami gond van? – megint
ökölbe szorult a kezem, és igyekeztem nem felháborodni.
-
Nem, nincs. Csak beszélni szeretnék veled egy kicsit.
Hamar
odaértünk, majd kifizettem a taxit, és kikászálódtam, botom társaságában. Anya
már kint állt az ajtó előtt, és nagyot nézett ügyetlen botorkálásom láttán, de
az első sokk után azonnal segített.
-
Gyere, menjünk be!
-
Nem akarok! Anya… gondolkodtam az apámon, és ez így
nagyon nem jó. Amit csinált veled múltkor… azt én… nem tűröm el! Nem értem,
hogy te miért teszed! – szuper, megint előjött az „akadozva beszélek” című
történet.
-
Kisfiam, ezt soha nem fogja senki megérteni. Szeretem
őt… - mosolygott szomorúan.
-
Nem helyesen szeretsz! Emlékszel, amikor rám akartatok
tukmálni egy lányt? Te beszélted le apámat, mert, hogy nem helyes így szeretni.
Ez rád is érvényes. – meredten bámult maga elé, mintha meg sem hallotta volna a
szavaimat.
-
Ennek így kell lennie.
-
Ugye… nem fenyegetett meg? – kérdeztem zavartan, arcát
kémlelve. Nem válaszolt semmit, csak némán lesütötte a szemét. Tenyerembe
vettem kicsi kezét, de megláttam, amit nem kellett volna. – Ez mi, anya? Mit
csinált veled? - felhúztam lila
felsőjét, és alatta csupa seb volt a keze. Elámultam a varrok és hegek láttán,
ami beborította a kezét, talán az egész testét is.
-
Semmiség…
-
Nem, anya, nem! Gyere velem, kérlek! Vagy most
bemegyek, és lekeverek neki egyet, vagy velem jössz! Most. – nyomatékosítottam,
és már remegett a kezem. Lassan ökölbe szorítottam, igyekeztem lenyugodni, de
mostanában problémám van az ilyen dolgokkal.
-
Kedves vagy, de…
-
Akkor most bemegyek, és elbeszélgetek vele! –
elindultam sántikálva az ajtó felé, és mélyen reméltem, hogy megállít. Így is
lett pár másodperc múlva, utánam kapott.
-
Várj! Akkor két napra odamegyek, de össze kell szednem
a cuccaimat.
-
Van ott nálunk, nem vittetek el mindent. – nagyot
sóhajtva nézett rám, és én hirtelen a zsebemhez kaptam, mert csöngeni kezdett a
mobilom. Gondoltam, hogy Emma lesz az, mert nem szóltam nekik, hogy eljöttem.
Még bele sem szóltam, amikor hangosan kiabálni kezdett bele.
-
Erik, gyere be a kórházba azonnal! Megindult a szülés,
és hamarosan már a szülőszobában lesz Emma! – elkerekedett a szám.
-
Oh… - mást nem bírtam kinyögni, csak pár másodperccel
később. Ki volt száradva a szám, és egyszerre szédülni kezdtem. – Rendben, pár
perc múlva ott vagyok! Addig legyél Emmával helyettem!
-
Oké, siess, mert le fogsz maradni! – megnyomtam a vége
gombot, és anyámhoz fordultam.
-
Bejössz velem a kórházba? Mindjárt apa leszek! – egy
kicsit a falnak támaszkodtam, igyekezve visszanyerni az eszméletemet.
-
Persze, hogy bemegyek! Menjünk az én kocsimmal, de fel
kell hívnom apádat.
-
Nem lesz ott a fiam születésénél. – jelentettem ki
határozottan.
-
Rendben, ahogy gondolod.
Anya vezetett, én biztos nem lettem volna
rá képes, sem a testi, sem a lelki állapotom miatt. Erősen markoltam a kapaszkodót,
és arra gondoltam, hogy megígértem valamit Emmának. Azt mondtam, hogy minden
egyes pillanatban ott leszek mellette… Ezt most megszegtem, és elég… szarul
éreztem magamat miatta. Egyébként logikus, hogy pont most keveredünk dugóba,
amikor a legjobban kellene sietni! Tárcsáztam Emma számát, majd Lenaét, de
egyikőjük sem vette fel. Cafatokban lógtak az idegeim, semmi másra nem tudtam
gondolni, csak Emmára, és a fiamra. Én kiszálltam a kórház bejáratánál, míg
anya parkolóhelyet keresett. Bicegve szaladtam be az önműködő ajtón, egyből a
recepcióhoz lépve.
-
Jól van, uram? – kérdezte a nő, a lábamra pillantva. –
Ez a szülészet, itt nem fogják ellátni. – igazított egyből útba egy ápoló, de
én pontosan ide jöttem.
-
A menyasszonyom szül, a lábam pedig semmiség.
-
Rendben, azonnal megkeressük. nyugodjon meg! –
lenyomott egy székre az ápoló, de én felálltam.
-
Nézze… nem nyugszom meg, mert a menyasszonyom mellett kell lennem! Szóval csak mondja meg,
hova kell mennem! – el is indultam valamerre, mire a hölgy megállított.
-
Várjon egy percet! Biztosan már bediktálták az
adatokat. Mi a neve a menyasszonyának?
-
Emma Knowles… - mondtam, és meghallottam, hogy valaki
szalad felém.
-
Erik, de jó hogy itt vagy! Emma már teljesen készen
van, és bármelyik percben megszülhet! – hadarta Lena. Óvatosan segített a
lifthez, miután a megköszöntem az ápoló segítségét, és felmentünk az emeletre.
-
Hogy van Emma? Mikor jöttetek be?
-
Körülbelül húsz perccel ezelőtt. Nagyon gyorsan
tágult, valószínű, hogy a mai fájások már nem jósló fájások voltak. –
idegesített, hogy ilyen lassan megy a lift, de mégis felértünk.
-
Anya hamarosan itt lesz, ő hozott el engem. –
magyaráztam, még mielőtt megkérdezte volna. – Egy pár napra hozzánk fog
költözni.
-
Hogy mi?
-
Ne akadj ki! Nem bírtam már, hogy egyfolytában verte
őt. – véletlenül elkottyintottam, de aztán be is csuktam a számat.
-
Mit csinált? Megverte anyát? – sokkos állapotban
lépett ki a liftből, szomorúan pillantottam rá… Kellett nekem jártatnom a
számat!
-
Erik! – mondta Emma. Éppen most tolták át a
szülőszobába, de sajnos nem tudtam lépést tartani velük, akármennyire
igyekeztem. Mikor odaértem, egy nővér az utamba állt, és kezembe nyomott egy
zöld köpenyt.
-
Ezt vegye fel, aztán bemehet. – mondta monoton hangon,
mire gyorsan magamra rángattam a kényelmetlen ruhadarabot.
-
Itt vagyok… itt vagyok. – megfogtam Emma kezét, és
bocsánatkérően néztem rá. – Ne haragudj, szerelmem, anyámmal beszélgettem.
-
Semmi baj. Most már itt vagy! – erőtlen mosoly jelent
meg izzadtságtól nedves arcán.
-
Miért nem hívtatok előbb? megígértem, hogy itt leszek
veled… - dorgáltam meg finoman.
-
Azt sem tudtam, mit csináljak, annyira megijedtem! –
rákapcsolták valami gépre, az egyenletesen pityegni kezdette, aztán egy
másikra, ami a fájásokat jelezte.
-
Most jön egy! – mondta a nővér, mire Emma arca
ráncokba szaladt, és szorítani kezdte kezemet.
Már felhívták az orvost, Jake-t, de sehogy
sem érték el. Emma aggódni kezdett, rólam nem is beszélve… én már a plafonon
voltam az idegességtől, mert tudtam, mennyire megbízhatatlan az az ember. Nem
lehetett tovább várni, mert Emmát átfektették a szülőágyra, és kaptunk egy
másik orvost. Jöttek az első tolófájások, én pedig igyekeztem támogatni őt, de
annyira fáradt volt, hogy alig bírt koncentrálni, nyilván a „koktél” miatt. A
fájdalomcsillapítónak egy kicsi altató hatása is van, éppen ezért, két fájás
között, majdnem elaludt. Felgyorsultak az események és mire feleszméltem
addigra még egy orvos lett a szobában. Valami
nincs rendben-gondoltam.
-
Mi történik? - kérdeztem kissé
ingerülten, miközben Emma úgy megszorította a kezemet, hogy majdnem
elrántottam. Tyler együtt érzően pillantott ránk, de inkább lehajtotta a fejét.
-
Nem akar kijönni, mindig visszahúzódik. Valószínűleg beleakadt a
köldökzsinórba valamije.
-
És akkor most mi lesz? – most már tényleg teljesen készen voltam.
-
Nem bírom tovább… - nyögte Emma lihegve.
-
Kinyomjuk belőle. – elkerekedett a szemem a doki szavai hallatára, és
nagyot nyelve néztem Emmára. Az orvos
fölé hajolt, és az alkarjával préselni kezdte őket. Ez nem tetszett nekem,
olyan… morbid volt az egész. A szülésznő utasította Emmát hogy tanult
légzéstechnika használatára, de ő csak össze-vissza lihegett.
-
Nem lehetne valami más megoldást találni? – kérdeztem, amikor Em megint
felordított.
-
Nem. Ne kiabáljon, inkább nyomjon.
-
Ha az olyon könnyű lenne… - szinte már sírt, és nagyon ki volt merülve. –
Nem bírom nyomni!
-
Már csak egy kicsit tarts ki, drágám, mindjárt kint van. – tartottam benne
a lelket, de ez elég nehéz volt.
-
Kint van a feje! – szólalt meg Tyler áhítattal a szemében. – Most még egy
utolsót, és kint lesz egészen! – ahogy az orvos megint belekönyökölt Emmába, velőtrázó
sikolyt hallatott. – Kisfiú született! – én teljesen ledermedtem, szinte sokkos
állapotban voltam, amikor felsírt, aztán odatették Emma mellkasára. A kicsi úgy
sírt, hogy vízhangzott tőle az egész szoba.
-
El akarja vágni a köldökzsinórt?
-
Ööö… igen. – tétován léptem oda, és fogtam kezembe az ollót. Egy
mozdulattal összezártam, aztán elvették a még mindig síró csöppséget, hogy
megfürdessék. Én csak áhítattal a szememben néztem Emmára, miközben ő is ugyan
ezt tette. Arca piros volt, és könnyek csíkozták. Még most is mosolyra húzódott
ajka, egyik kezét felém nyújtva hívott magához közelebb.
-
Apa lettél… - suttogta halkan.
-
Te pedig anya! – bíztatóan megszorítottam kezét, aztán hozták vissza
Adamet, és nekem adták. Óvatosan, bölcsőt formálva karomból fogtam meg a
vigasztalhatatlanul síró csöppséget, és mosolyogtam rá. – Kisfiam… Isten
hozott, Adam! – nagyon óvatosan homlokához nyomtam ajkamat, olyan finom
babaillata volt!
Amíg Emmát ellátták, addig a kicsi nálam volt. Már nem sírt, hanem néhányat
pislogott, és elaludt. Édesen feküdt a karomban, aztán óvatosan letérdeltem,
hogy Emma is láthassa őt.
-
Szerbusz, kincsem! Már nagyon vártunk téged… anya nagyon várta már, hogy ki
gyere! – mondta Emma halkan szipogva, miközben újabb könnyek áztatták el az
arcát. Én sem tudtam visszatartani egyet, mire Emma mosolyogva nézett rám.
Aztán fáradtan lehunyta szemét, és már végeztek is vele az orvosok. Szerencsére
semmi komolyabb komplikáció nem volt a szülés során.
-
Hamarosan hazamegyünk, meglátod a szobádat! Nagyon fog tetszeni, anya és
apa csinálta együtt! – egyik kezemmel végigsimítottam gyönyörű arcocskáján,
mire mozgolódott egy kicsit, de nem kezdett el sírni. Ahhoz képest, hogy
újszülött, egész jó baba.
-
Most elvisszük az újszülött osztályra, és három óra múlva visszük
szoptatásra. Addig pihenjen egyet! – elvették a kezemből óvatosan Adamet a
legnagyobb sajnálatomra, és Emmát tolószékbe ültetve tolták át egy privát
szobába. Rengeteg pénzt leperkáltam, hogy megkapjuk az egyágyas szobát, de
megérte.
-
Tényleg nagyon sajnálom, hogy nem voltam itt az elejétől! – már
felfektették az ágyra, és kimentek a szobából, egyedül hagyva minket. Erőtlenül
feküdt a kényelmetlen kórházi ágyon, szemét lehunyva.
-
Mit beszéltél anyukáddal?
-
Valamit nem mondtam el neked… - sóhajtottam gondterhelten. – Amikor
utoljára ott voltak nálunk a szüleim, apám megint… ivott. És veszekedtem vele,
és… és… lekevert egyet anyámnak.
-
Úristen! – nézett rám megriadtan.
-
Én ezt nem bírtam tovább. Tudom, hogy előbb meg kellett volna beszélnünk,
de… ideges voltam… és… - nyökögtem össze-vissza, pedig Emmának most igazán nem
erre lenne szüksége!
-
Mi az, Erik? – fáradtan vonta össze szemöldökét.
-
Mindegy… megbeszéljük később. Behozom a cuccaidat, meg szólok Lenanak, meg
anyunak. Aztán visszajövök, addig pihenj nyugodtan. – hátráltam ki a kérdés
elől. Az ágyhoz léptem, és csókot leheltem homlokára.
-
Nem! Addig, amíg nem beszéltük meg, nem fogok pihenni. – még most is makacs
volt.
-
Valószínűleg… anya pár napra eljön hozzánk. – nyögtem ki hosszú szünet
után.
-
És ezt nem akartad elmondani? – mosolygott rám elnézően.
-
De meg kellett volna beszélnem veled. Nem egyedül dönteni, csak… csak…
ideges voltam, és…
-
Hagyjuk! Örülök, hogy odaköltözik. Egyedül úgysem boldogulnánk Adammel. A
szoptatás… az meg főleg katasztrófa lesz! – fáradtan fordította felém a fejét,
és megint rám mosolygott.
-
Ha tudom, felhozom Adamet! – mondtam halkan. Még egyszer odaléptem hozzá,
végigsimítottam még mindig piros arcán, és puszit nyomtam homlokára.
-
Ha sikerül, felébresztesz, ugye?
-
Aludj csak! Ha szoptatás lesz, akkor mindenképpen! – kisétáltam az ajtón,
és megcsapott az erős kórház szag, ami eddig fel sem tűnt igazán. Lena az
előtérben várt anyámmal, és kissé bicegve mentem feléjük, de mosoly volt az
arcomon.
Lena egyből áradozni kezdett Adamről,
amikor leértünk az újszülött osztályra, és elkértük az ügyeletes nővértől.
Halkan feltoltuk Emmához, de egyiküket sem volt szívem felébreszteni, olyan
édesen aludtak. Elkértem Lenatól a gépet, hogy csináljak róluk egy két képet,
és csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől… Tényleg nagyon formás baba volt!
Pár óra múlva anya és Lena hazamentek, én
pedig leltem a nem túl kényelmes kórházi székre, és lehunytam a szememet.
Viszont feltűnően éber voltam, a legkisebb zajra is felpattant a szemem, hogy
megnézzem, minden rendben van e. Nem tudom, mikor aludhattam el, de úgy négy
óra felé Adam sírni kezdett, olyan hangosan, hogy mindketten felébredtünk rá.
Eljött az első szoptatás ideje, se nővér,
se senki, szóval teljesen egyedül vágtunk neki. Nem jártunk túl sok sikerrel, mert
Adam annyira sírt, hogy alig szopizott valamit, a másik, hogy még nem indult be
Emmánál a tejtermelés, csak egy kevés előtej volt, azt is kínkeservesen
sikerült Adammel megetetni. Végül, amikor már fél órája sírt Adam, bevetettük a
mellszívót, mert már szétrobbant a fejünk a hangzavartól. Bejött egy nővér,
cukros vizet adott a fiunknak, és ennyivel le is tudta a dolgot.
Aztán megint bejött egy másik nővér, ő
kedvesen magyarázta el, mit hogyan kell csinálni, és ennek hatására sikerült
megetetni Adamet, majd elaludt.
Nyolc óra körül hazamentem, mert a nővér
elküldött, hogy pihenjek, nem mellesleg a lábam miatt, és mondta, hogy holnap
héttől van látogatás.
Otthon aztán bezuhantam az ágyba, úgy
ahogy voltam, és fel sem ébredtem másnap reggelig, az ébresztőóra csörgésére.
Emma szemszög
Amíg Erik haza ment, eléggé kipihentem
magamat, hogy lemenjek Adamért, aztán persze jól leszidtak, hogy ekkorát
sétáltam, de megérte, hiszen a karjaimban volt most is a fiunk.
Annyira csodálatosan szép! Szerintem a
vonásai nagyrészt Erikhez hasonlítanak, szerinte meg az enyémekhez, szóval ezen
a téren nem jutottuk előre.
hét órakor már bent is volt az újdonsült
apuka, és tisztába tettük babánkat, aztán megint jött egy kínkeserves
szoptatás. Ez így ment három óránként, mindig próbálkoztunk, és vagy összejött,
vagy nem… de legtöbbször nem.
Ahogy néztem Eriket, mennyire szereti
Adamet, és ahogy gondoskodik róla, olyan aranyosak voltak együtt…
Ha minden igaz, három napot töltünk még a
kórházban, ha Adam nem sárgul be. Lena és Erik anyukája folyamatosan jöttek be
látogatni, sőt, még Lucy és Susan is bejött hozzánk, hogy gratuláljon. Tyler is
felbukkant egyik nap, ő vette észre, hogy Adam sárgulni kezd, ezért elvitte
tőlünk legnagyobb sajnálatomra a harmadik napon, és egyedül maradtunk Lenaval.
Erik hazament, mert nem aludt mostanában túl sokat.
-
És hogy ment a szülés? – kérdezte Lena, én pedig beleborzongtam az
emlékekbe…
-
Hát… mivel a pici könyöke beleakadt a köldökzsinórba, kinyomták belőlem, és
nagyon fájt… azt hittem, nem bírom tovább, de viszonylag gyorsan kint is volt.
Erik nagyon sokat segített, egyfolytában tartotta bennem a lelket, mondta, hogy
csak még egy kicsit bírjam, mert mindjárt kint van… Viszont csodálatos érzés
volt, amikor a mellkasomra tették…
-
Azt gondolom. Claire-nél szerencsére semmi komplikáció nem volt, viszont
egyedül kellett végigcsinálnom az egészet. És nem volt kellemes élmény. –
homlokráncolva gondolt vissza a Jeremy közelében töltött időszakra…
Nekem pedig eszembe jutott, hogy mit is éreztem, akkor, abban az
állapotban. Azóta egyszer sem jutott eszembe ő, talán mert annyira nem akartam,
hogy égetett, ha csak arra a féregre gondoltam…
És hogy Jeremy fenyegette Lenat? Ez engem olyan sokként ért, hogy Erik fél
percig szólongatott, és nem tudtam válaszolni. Nagy nehezen, kiszáradt torokkal
próbáltam megfogalmazni a bennem tomboló dolgokat…
De most nem akartam erre gondolni! Csak örülni akartam, hogy egy egészséges
kisbabám van, és én is az vagyok, és Erik is jól van. Bevallom… nagyon féltem,
hogy rosszul lesz, mert Jake egy bunkó, és mindennel teletömte a fejünket.
Aztán mi fizettünk neki, ő meg még a szülés előtt lelépett. Nagyon mérges
voltam rá! Ha megtalálom, rendes fejmosást fog kapni tőlünk, arra készülhet!
Ma már nem jött be Erik, viszont másnap már korán reggel jött be, úgy, hogy
Adamet is hozta magával, aki még mindig sárga volt. Ma voltunk bent három
napja, én már nagyon mentem volna haza, de úgy néz ki, még pár napot bent kell
töltenünk.
A negyedik nap reggelén éppen mentem le volna a fiamért, éppen akkor jött
Erik, búskomor, és kissé sötét öltözetben.
-
Jó reggelt, Szerelmem! – mosolygott rám fáradtan, és átölelt óvatosan.
-
Szia… már le akartam menni Adamért, de…
-
Hallottam, hogy te lesétáltál érte! Most éppen finoman leszidlak, hogy,
miért csináltad ezt! – dorgált meg az arcomat simogatva, mire megvontam a
vállamat.
-
Lebuktam… - az égre emelte szemét, aztán a távolba meredte a tekintete,
mintha nem is lett volna itt. – Erik, minden rendben? – kérdeztem óvatosan.
-
Nem, nincs… - mormogta, és leroskadt az ágyra.
-
Mi történt? – most már tényleg megijedtem. Egyik kezemmel felemeltem az
arcát, míg másikkal nyugtatón simogattam tarkóját. – Kérlek, megijesztesz! –
felnézett rám, szemében bűntudat, és megmagyarázhatatlan szomorúság.
-
Amikor Adam szülelett, Jake épp ide jött, és… karambolozott… és… és… nem
tudtak segíteni rajta. A kocsija
teljesen rommá tört, ki sem tudták szedni onnan. – motyogta közelebb húzva
magához.
-
Úristen… - mélyeket lélegezve igyekeztem nem rosszul lenni, mert ez nem
hiányzott most. Jake meghalt? Eszembe jutott, hogy mennyit szidtam, mert még
csak fel sem hívott. Erik busa fejét magamhoz ölelve csitítottam, mert nagyon
megrázta őt… Eddig nem tudtam, hogyan reagál egy halálra, hát most már igen,
szétesik. Legutoljára akkor láttam őt sírni, amikor összevesztünk nagyon. Most
viszont némán potyogtatta könnyeit, magához ölelve engem. Eszembe jutott, mi
lenne ha én is…
-
Nekem olyan bűntudatom van… azt hittem lelépett, pedig nem! – még mindig
szorítottuk egymást, én az arcát simogattam, és igyekeztem megnyugtatni, míg ő
tehetetlenül hullatta könnyeit.
