23. fejezet

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy csak most hozom a friss fejezetet, de nyakunkon a nyár, és nem nagyon kerültem nethez...De most már itt van, úgyhogy jó olvasást mindenkinek :) Kárpótlásul jó hosszú lett, és képet is hozok hozzá :)

Em csizmája

Lovaglónadrág

Ő lenne Dona

A kis Claire

Reggel ugyanolyan fáradtan ébredtem, mint máskor, csak még korábban.

Még Erik sem volt ébren, kivételesen én keltem fel előbb, így előszedtem a lovagló cuccomat, és írtam egy kártyát Eriknek, hogy hol vagyok. Tudom, hogy nagyon aggódós típus, főleg, ha rólunk van szó. Magamra vettem a ruháimat, és kimentem a lovakhoz. Jelenleg három ló volt nálunk, mindegyik nagyon békés állat, de volt egy póni, akire fel nem ültem volna semmi kincsért. Az én személyes kedvencem Dona volt. Gyönyörű barna volt, és mindig rajta lovagoltam, még a terhességem elején. Nagyon szelíd állat volt, most is hozzá mentem, hogy kicsit sétáljak vele. Ugyan fel nem ültem rá, de egészen a kifutó végéig sétáltunk. Néha megsimogattam a fejét, és egész végig beszéltem hozzá.

Egy idő után megint éreztem egy fájást, most egy kicsit hosszabb, és erősebb volt, de még mindig semmi komoly. Adam csak ijeszteget engem – gondoltam, és átöleltem Dona nyakát, kicsit még belé is kapaszkodtam, mert állva biztos nem bírok ki egy ilyen fájást.

Erik egy idő után kijött, ő rajta kobak is volt, gondolom lovagolni fog egy kicsit. Ahhoz képest, hogy régebben mindig futottunk, mára ezt a szokást teljesen elhagytuk. Majd szülés után belehúzok egy kicsit.

-          Jó reggelt, Szerelmem! – mosolyogva jött közelebb hozzánk, és a kezembe adott egy pohár kávét. – Koffeinmentes, három cukorral és tejjel, ahogy szereted. Ugye nem lovagoltál?

-          Nem, pedig szeretnék! Annyira jó lenne felülni Donára…

-          Amint megiszod a kávédat, felültetlek rá, de csak amíg visszaérünk. Nem akarom, hogy bármi bajotok essen! – belekortyoltam a kávémba, aztán a kerítésre tettem a poharat. Halványan elmosolyodtam, és egyik kezemet Adam fölé simítottam.

-          Nem fog, ha te vigyázol ránk, hidd el! – közelebb léptem hozzá, és egyik karomat a nyakába fűztem. Ajkamat nagyon finoman az övéhez érintettem egy pillanatra, aztán átöleltem a derekát, és hozzásimultam.

-          Vigyázok rátok… - suttogta a hajamba, és Donához vezetett. Szőrén ültem meg, mivel nem gondoltam, hogy fel fogok rá ülni, ezért nem nyergeltem fel. Egyébként sem emelhetném meg a nyerget, olyan nehéz. Bakot tartott, óvatosan felmásztam, és a kezembe adta a kávét. – Idd meg gyorsan. – kettőt kortyoltam, és máris kiürült a pohár.

-          Úgy érzem magamat, mint a hét évesek a vásárban! – nevettem fel, de Dona ezt nem értékelte, és majdnem megugrott. Nagyot dobbanta a szívem, Erik azonnal nyugtatni kezdte a lovat, de ő egyre csak rángatta magát.

-          Nem tudom, mi van vele! Gyere, segítek leszállni róla. – egyik kezével a kötőféket fogta, míg másikkal engem igyekezett lesegíteni. Mikor ez sikerült nagyot sóhajtottam, és én is segíteni akartam lecsillapítani Donát. – Emma, ne gyere ide! Teljesen meg van vadulva, át tudsz mászni a kerítésen? – elég alacsony volt, úgyhogy bólintottam, és átküzdöttem magamat a barna fatákolmányon. Pár lépést hátráltam, amíg bele nem ütköztem a fenyőbe, aztán néztem, ahogy Erik küzd a lóval.

-          Engedd el, hadd fusson! – kiáltottam neki, de ő még mindig tartotta a kötőféket. – Engedd, mielőtt neked ugrik. Erik, meg fog vadulni, kérlek, engedd el!

-          Oké, elengedem. – hátat fordított neki és igyekezett átmászni a kerítésen, de rosszul lépett. Megbotlott a kerítésben, és leesett róla, mire én egyből hozzá léptem. Dona már rég elvágtatott, talán meg sem áll egészen a kifutó elejéig.

-          Úristen! Jól vagy? – guggoltam le hozzá, igyekeztem valahogyan segíteni neki, de nem tudtam igazából, mi történt.

-          Persze… csak megbotlottam a kerítésben. – segítettem felülni neki, aztán óvatosan a csizmához nyúltam, mire felordított.

-          Le kell venni! Csak így tudom megnézni. – az ápoló tanfolyamra gondolta, amit három éve végeztem el, csak hogy legyen mit csinálnom, meg persze a szakma. Erik nem szólt semmit, csak a kerítésnek támasztotta a hátát, és szorosan összezárta a szemét. – Akkor most leveszem, szólj, ha fáj, megpróbálom máshogy.

-          Oké… - óvatosan húzni kezdtem a csizmát, egy darabig szépen is ment. Amikor be kellett volna hajlítania a lábát, láttam, hogy alig tudja visszatartani a kiáltást.

-          Nem tudod behajlítani ennél jobban?

-          Nem, ez a max.

-          Akkor hajlítsd be, amennyire tudod, és gyorsan fogom levenni. – szinte egy másodperc alatt levettem, de Erik felordított. – Oké, kész.

A csizmát a földre tettem, aztán a zoknit is óvatosan lehúztam a lábáról, és szemlélni kezdtem a sérült részt. Be volt dagadva, és egy kicsit meg is lilult, de nem látszott komolynak. Egy picit megmozgattam, aztán úgy döntöttem, mentőt hívok. Ha csak enyhe ficam volt, akkor is veszélyes.

Nagyon hamar készen lett a röntgen, szerencsére nem törött, és nem is szakadt semmi. Azt mondták pihentetni, meg jegelni kell, aztán fokozatosan terhelni. Beugrottam a gyógyszertárba véralvadásgátlóért, és fásliért, aztán besegítettem Eriket a kocsiba, és hazamentünk.

-          Nehogy megpróbálj egyedül kiszállni, mindjárt jövök! – parancsoltam rá, és azon gondolkoztam, be kell e zárnom a kocsiajtót, hogy biztos ne tudjon kijönni.

-          Rendben, itt várok. – mondta szemét forgatva, én pedig egyből felmentem az emeletre, Lena segítségét kérni. Szerencsém, hogy itthon volt, egyedül nem tudnék segíteni Eriknek.

-          Szia, Lena! Segítenél egy kicsit?

-          Aha, persze! Miben? – kikapcsolta a tévét, és elindultunk lefelé.

-          Hát… Eriknek kificamodott a bokája, és egyedül nem szabad mennie. – Lena idegesen felém fordult, és egy pillanatra meg is állt.

-          Mi történt?

-          Dona megugrott… és amikor megpróbált átmászni a kerítésen, elesett. Szerencsére nem súlyos, de kell egy pár hét, mire meggyógyul. – nyugtattam meg Lenat, aki idegesen tördelte ujjait.

-          Pedig ő a legnyugodtabb lovunk! Mi történt?

-          Lehet, hogy én zavartam meg. Felültem rá egy kicsit, de nem lovagoltam – tettem közbe azonnal, mielőtt még jobban megijed – Aztán elkezdett alattam mozgolódni, pedig tényleg nem csináltam semmit. Bár… lehet, hogy a nevetésem zavarta meg. Erik lesegített róla, és átmásztam a kerítésen, és amikor elengedte a lovat, ő is át akart mászni, de megbotlott… - emlékeztem vissza.

-          Milyen régen lovagolt utoljára Erik?

-          Már nagyon régen. Több mint egy hónapja. Lehet, hogy elszokott tőlünk? – találgattam. Majdnem a kocsinál voltunk, úgyhogy előreengedtem Lenat.

-          Szia, bátyó! Hallom, ügyes voltál. – dorgálta meg finoman, és felhúzta az ülésről. Óvatosan segített neki felmenni a lépcsőn, aztán az ágyhoz vezette, és leültette.

-          Köszönöm, Lena, rengeteget segítettél! – mosolyogva ajánlotta fel további szolgálatait, de most már egyedül is elboldogulok. – Bekenem a krémmel, aztán átkötöm újra a fáslival. Holnap reggel segítek lezuhanyozni, de ma este pihenned kéne egy kicsit, jó?

-          Szerintem egyedül is menni fog, de nem bánom, ha segítesz. – mosolygott rám csibészesen, mire megforgattam a szemeimet. Elővettem a véralvadásgátlót a dobozból, és injekciós tűvel a kezemben mentem felé.

-          Feküdj el, be kell adnom a véralvadásgátlót.

-          Tűvel? – szóval nem csak engem zavartak a tűk. Óvatosan hátradőlt, és felhúztam a pólóját. Fertőtlenítettem a hasfalát, aztán egy gyors mozdulattal beadtam az anyagot.

-          Nem is volt olyan rossz, ugye?

-          Nem is éreztem egyáltalán. – mosolygott rám.

-          Te pihenj le egy kicsit, én pedig főzök egy teát.

-          És neked nem kellene pihenned? – vágott vissza somolyogva. – Hoztam málnalevél teát. Magadnak olyat főzz, segít a terhesség utolsó szakaszában.

-          Rendben.

Feltettem a vizet, elővettem a filtereket, és amíg nem forrt fel a víz, pakolásztam a konyhában. Azt a két bögrét vettem elő, amit még múlt héten hozott, és összeillettek. Elolvastam a málnalevél tea hatásait, addigra pont fel is forrt a víz, és már raktam is a filtereket a poharakba, aztán rá a víz. Nem szoktuk megízesíteni a teát általában, de most megízesítettem. Amikor elővettem a tálcát, megint jött egy fájás, azt hittem, ott helyben összeesek, annyira erős volt. Szerencsére csak rövid ideig tartott, így már tudtam is visszamenni Erikhez. Nagyon bántam, hogy erőltettem a lovaglást! Ha ez nincs, akkor nem ficamodik ki a lába…

-          Milyen teát főztél? – mosolygott rám, amikor beléptem.

-          Neked Roibos sültalmát, a kedvenced. És hoztam fájdalomcsillapítót, de nem biztos, hogy beveheted.

-          Miért? – a kezébe adtam a meleg bögrét, és a véralvadásgátló papírját kezdtem szemlélni. Meg is találtam azt a részt, ahol leírja, mit nem lehet bevenni, és sajnos, nekünk pont olyanunk volt otthon.

-          Be kell ugranom a gyógyszertárba!

-          Ráér holnapig, nem fáj annyira…

-          Aztán ha éjszaka fel fogsz ébredni, akkor meg nem lesz! Szóval tíz perc, és itt vagyok, maradj nyugton addig.

Magamra kaptam egy kardigánt, és bepattantam a kocsiba. Valami pörgős számot raktam be, nehogy elaludjak, mert ez a nap engem is kimerített nagyon. Máskor meg többet szoktam pihenni, van, hogy egész nap alig kelek fel. Ahogy beértem a városi forgatagba, eszembe jutott, milyen rég nem voltunk már sehol… és miután megszületik Adam, megint nem mehetünk majd sehova. Elterveztem, hogy mindenképpen elmegyünk még valahova ezen a héten. Amikor beértem a gyógyszertárba, le kellett ülnöm a padra, olyan erős fájás jött.

-          Hölgyem, jól van? – kérdezte egy férfi.

-          Persze… semmi baj. – szuszogtam, és igyekeztem rátalálni magamra.

-          Mikorra van kiírva? – értetlenül néztem rá.

-          Pardon?

-          A baba… mikor fog megszületni?

-          Ja! Július tizennégy, elvileg, de az orvosom rosszul számolt. – hátradőltem a kényelmes padon, és a férfi arcát néztem. – Azt hitte, három héttel később fog születni, pedig már harminchét hetes vagyok, harmincnégy helyett.

-          És miért van itt? – érdeklődött tovább. Igazából furcsának találtam, hogy egy vad idegen fickóval beszélgetek, de nem nagyon vettem tudomásul az agyamban motoszkáló gondolatokat. Lazítani akartam öt percre. Beszélgetni. Megnyalni egy kicsit a világ felé.

-          A vőlegényemnek kificamodott a lába, mert megvadult az egyik lovunk. És fájdalomcsillapítót jöttem venni, ami nekünk van otthon, azt nem lehet véralvadásgátlóval bevenni. – foglaltam össze röviden.

-          Jaj, de illetlen vagyok, még be sem mutatkoztam. Tyler Johnson vagyok, rezidens szülészorvos. – mosolygott rám, és kezet fogtunk.

-          Emma Knowles, főállású kismama és menyasszony. – mosolyogtam vissza. – Melyik kórházban rezidens?

-          A Szent- Annában.

-          Valóban? Én ott fogok szülni!

-          Ki a szülészorvosa? – nyilván ismeri őt.

-          Jacob Fellman. Nekem viszont lassan mennem kellene. Megveszem a gyógyszert, aztán hazamegyek. – mosolyogtam rá.

-          És tudja, ki van beosztva magához rezidensnek? – elég fiatal volt, ráadásul civil ruha volt rajta, úgyhogy belevágtam.

-          Tegeződjünk, ha nem gond. – elkezdtem felállni, és hagytam, hogy Tyler finoman segítsen.

-          Rendben, Emma!

-          Nem tudom, ki van beosztva hozzám. Azt hiszem, egy nő. – beálltunk a sorba, előttem hárman álltak, a legelső egy alacsony, ősz néni volt. Egy halom receptet váltott ki, úgyhogy ez megint csak hosszú lesz.

-          Sara elment. Az összes helyét én vettem át, szóval akkor én lesek benn magánál. – nagyon szimpatikusnak tűnt Tyler, és nagyon fiatal is volt. – Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy?

-          Huszonhárom múltam nemrégen. - mosolyodtam el. – És te?

-          Huszonnégy leszek hamarosan. Tavaly fejeztem be az egyetemet, és most vagyok gyakornok. Úgy látszik, hamar munkába is fogok állni, de nem akarok dicsekedni. – nevetett fel hamiskásan. Szőke, rövid haja volt, és kék szeme.

-          Úgy gondolom, kell lennie egy egészséges önbizalomszintnek. – végre sorra kerültem, és már kértem is a fájdalomcsillapítót. Gyorsan fizettem, és megvártam, amíg Tyler is végez.

-          Hát akkor… hamarosan találkozunk. Vigyázz magadra, Emma!

-          Szia!

Tyleren gondolkozva szálltam be a kocsiba, és hajtottam gyorsan haza, hogy minél előbb elmúlathassam Erik fájdalmát. Tényleg nagyon hiányzott az ismerkedés, és elterveztem, hogy összebarátkozom vele, mielőtt még Adam megszületik. Hiszen első ránézésre egy rendes, és kedves is. Talán Erik is jóban lesz vele, és Jake után lesz egy normális barátja. A többiekkel úgysem tartja egyáltalán a kapcsolatot, nem mintha én annyira példás lennék ebben. De megfogadtam magamban, hogy holnap elmegyek Lucyvel és Susannal vásárolni valamit.

Mire hazaértem, Erik már aludt, és nem volt szívem felébreszteni, csak néztem békés arcát. Óvatosan betakargattam, odatettem mellé egy pohár vizet és a gyógyszert, ha netán felébredne. Még egyszer visszafordultam az ajtóból, hogy rápillantsak aztán, Lena szobája felé indultam. Ő sem volt otthon, és Claire-t is magával vitte, azt hiszem, vásárolni mentek.

Egy ideig az előszobában tévéztem, aztán egy pillanatra elszundítottam, míg meg nem hallottam a közeledő léptek zaját.

-          Te meg mit csinálsz? – korholtam Eriket, de olyan ártatlanul nézett rám, hogy nagyot sóhajtva segítettem őt a kanapéhoz.

-          Csak hiányoztál… meg fájt a lábam, és felébredtem rá. – mosolygott fel rám.

-          Bevetted a gyógyszert?

-          Igen, de még nem használ egyenlőre. – hátrahajtotta a fejét, és szorosan összezárta a szemét.

-          Nagyon fáj?

-          Mindenkivel megesik az ilyen… csak a bénaságomnak köszönhetem az egészet. – nevetett magán.

-          Ha nem akartam volna annyira felülni Donára, nem lett volna semmi baj! – idegesen beletúrtam a hajamba, és a bejárati ajtó felé fordultam.

-          Ugyan már, Em! Nem a te hibád… már máskor is vadult meg Dona. – meghökkenten néztem magam elé, de még mindig ott volt bennem a kisördög. Ha nem lennék olyan erőszakos…

-          Ah… - nyögtem fel, és azt hittem, ott helyben összeesek. olyan erővel tört rám a fájdalom, mint eddig még soha, terhesség alatt.

-          Mi az? – óvatosan leültem a kanapéra, és lihegve vártam a kín végét. Most hosszabb volt, mint máskor, és intenzívebb is. Körülbelül fél percig tartott, de én azt hittem, ott helyben rosszul leszek. Mikor vége lett, fáradtan dőltem hátra, és arcomra tettem a kezemet.

-          Ezt én nem fogom bírni. – kezét lazán átvetette a vállamon, és csókot nyomott a homlokomra.

-          Dehogynem! Eddig is olyan jól csináltál mindent!

-          Jóformán semmit nem kellett csinálnom. – nevettem fel kínomban.

-          Emma! Ahhoz képest, hogy eddig súlyos beteg voltál, nézz magadra! Egészséges kismama vagy, és a szülés is rendben lesz… - ecsetelte tovább.

-          Sokat nyavalygok, igaz? – néztem rá fáradtan mosolyogva. – Biztos a hormonok… bár, akkor mindent rá lehetne fogni! – ajkával végigcirógatta nyakamat, egészen a fülemig.

-          Akkor azok a hormonok rám is kihatnak egyfolytában. – suttogta a fülembe, és éreztem, hogy mosolyog.

-          Hogy kellhet neked egy bálna… - sóhajtottam, a kényeztetést élvezve.

-          Jaj, Emma! Dehogy vagy bálna! – elképzeltem magamat egy óriási tengeri állatként, és még a hideg is kirázott.

-          Majd meglátjuk a szülés után.

-          Néztél már tükörbe? Szerintem nem vetted észre, hogy mennyire tökéletesen őrjítő vagy minden egyes nap! – elakadt a lélegzetem. – Ha csak rád pillantok, szinte elveszed az eszemet, tudod? Megőrülök érted… - erősen csókolni kezdett, de én csak gyengén olvadtam ölelésébe. Teljesen szétcsúsztam az előbb hallottak miatt. Kezemet izmos mellkasára csúsztattam, hogy végigzongorázzam minden egyes négyzetcentiméterét. Ujjaim alatt néha megrándult egy-egy izom, és lábaimat időközben az ölébe húzta, hogy még közelebb legyek hozzá.

-          Szeretem, hogy izmos vagy… - suttogtam a fülébe.

-          Tényleg? – mormogta izgatóan, megint csókolni kezdett, ezúttal még vadabban.

-          Már alig várom a nászutunkat… addig úgysem fogjuk kibírni szerintem. – kacagtam halkan, miközben ölébe ülve csókoltam végig a nyakát.

-          Szerintem se! Én már most annyira…

-          Ki ne mondd! – pihegve leheltem csókot arcára, ahol csak értem. – Ha kimondod, esküszöm, nem fogok tudni megállni. – persze, hogy akartam hallani, mennyire kíván, de most egyikőnk sem volt abban az állapotban.

-          Akkor állíts le!

-          Nem fog menni, te is tudod. – nyelvemmel végigsimítottam ajkán, mire nagyot sóhajtva csúsztatta derekamra kezeit. Éreztem, hogy már igen szűk a nadrágjában a hely, de most tényleg nem szabadott.

-          Akkor menjünk fel!

-          Nem lehet, neked a lábad fáj, nekem meg a hasam nagy. Nem jó kombináció… - mosolyogtam bele csókunkba, és már egy kissé ködös volt már mindkettőnk tekintete.

-          Majd valahogy megoldjuk, nekem ez nem jelent akadályt. – vigyorgott rám.

-          Ha majd jobban leszel, akkor talán, de ma nem.  – lecsúsztam az öléből oldalra, és vállára hajtottam a fejemet. – Ne haragudj, szerelmem!

-          Te most élvezed, hogy kínzol engem?

-          Egy kicsit… 

22.fejezet

Sziasztok!

Kis késéssel meghoztam a friss fejezete, amiben előrehaladnak a dolgok, minden egy kicsit felgyorsul. Az év végi hajrá miatt késett, de megérte, hiszen jó lesz az átlagom :) 

Mindenkinek jó olvasást, a kommentet köszönöm :) Hajrá, már csak két nap van a suliból!

Erik szemszög

Reggel korán felkeltünk, egyikünk sem tudott aludni. Emma zaklatott volt a tegnap esti beszélgetésünk miatt, és ez egész nap kihatott a viselkedésére. Zárkózott, és letört volt, semmi nem volt jó úgy, ahogy van. Mindent arrébbpakolt, és ha valami nagyon nem stimmelt, akkor éreztem, mindjárt sírásban tör ki. Sétált a kertben, Egyedül reggelizett és ebédelt, napközben ügyetlen volt, este a vacsoránál alig evett, nem beszélt nagyon a szüleivel, pedig igazán próbálkoztak, aztán Carmen félrehívta őt, és Richard meg én egyedül maradtunk.

-          Mi baja van Emmának? – kérdezte, miután felmentek a szobába. Gyanakvóan nézett rám mindkét szülője a vacsora alatt, pedig őszintén, nem csináltam semmit!

-          Tegnap itt voltak a szüleim… és apám nem volt józan. Az este valahogy szóba került, hogy apám gyerekkoromban megvert engem, és anyámat néha. Ez nagyon felzaklatta… de nem mondott semmit erről, bárhogy faggattam. – a bőr fotelben ültünk le egymással szemben, egy pohár wiskhey-vel a kezünkben.

-          Emma mindig nagyon érzékeny volt. Nála nem volt olyan, hogy közömbös hangulat, vagy nagyon vidám volt, vagy szomorú. – mosolyogva emlékezett vissza a lányára, majd kiitta a poharat. – Szóval szülők lesztek. Emma már a legelején felhívta Carment, viszont engem csak később. És kiborultam, olyanokat vágva a fejéhez, amit nagyon megbántam utólag. Azt hittem, még nem érett rá, de ez nem így van… - mondta merengve.

-          Emma milyen volt babaként? – ezt muszáj volt megkérdeznem. Mindig úgy képzeltem el, hogy ugyan az a szőke haj, és kék szemek.

-          Gyönyörű baba volt! – a zsebébe nyúlt, elővette a tárcáját, és egy képet mutatott nekem. – Először barna haja volt, de a kék szeme már akkor is megvolt. Aztán valamivel később kiszőkült, ezen a képen már szőke. Sajnálom, hogy nem tölthettem vele annyi időt, amennyit kellett volna, és amennyit szerettem volna. Minden időmet lefoglalta a munka, a maradékban pedig eljátszottam az apa szerepet. Fociztam Masonnel, vagy hercegnőset játszottam Emmával. Csodálatos gyerekkoruk volt, egy nagyszerű anya mellett… - merengett tovább, és én még mindig a fényképet bámultam. Csodálatos baba volt. Pufók, de mégis apró, és olyan kék szeme volt, mint a tenger. Itt már szőke, göndör haj fedte aprócska fejét, és olyan volt, mint egy angyalka. Már ő lett az én angyalom…

-          Remélem, hogy sokat lehetek majd Adammel. ár most meghatározza a kapcsolatunkat… Nagyon várom már, hogy megszülessen. El sem tudom képzelni, milyen érzés lesz apának lenni! – felnevettem, aztán észrevettem, hogy Richard hogy néz rám.

-          Nagyon nagy felelősség apának, és férjnek lenni. Én fiatalon lettem apa, alig voltam huszonöt.

-          Már nem vagyok annyira fiatal apának lenni. Most fogom betölteni a harmincegyet, és a legtöbb embernek gyereke van az én korosztályomból. – bár fiatalabb lennék egy-két évvel… kicsit korban is közelebb lennék Emmához, és nem lennék „idős” apának sem.

-          Nem volt komolyabb kapcsolatod ezelőtt? – hátradőlt, és érdeklődőn nézett rám.

-          Nem igazán. Nem értett meg senki, és nem tartoztam abba a rétegbe, ahova a szüleim kívántak engem. A pénz nem boldogít, és ezt apám másképp gondolta. Neki is fontos a családi kötelék… de az az érzésem, hogy anyámat a pénzéért vette el.

-          És ha gondok lesznek a kapcsolatotokban? Ha Adam sem akar majd abba a rétegbe tartozni? – felvonta a szemöldökét, és várt.

-          Nem számít. Egyedül az, hogy az életemnél is jobban szeretem őket. Nekem már ők a családom, és képtelen lennék lemondani róluk egy kisebb vita miatt. Soha, semmiét nem hagynám itt őket. Soha! – nyomtam meg az utolsó szót, aztán éreztem, hogy Em tenyere a semmiből előtűnve az arcomra csúszik. Richard felállt, mellém sétált, és megveregette a hátamat.

-          Csak szeressétek egymást! Ez a legfontosabb! Az unokámnak egész családban kell felnőnie, így utólag már okosabb vagyok én is. Nem könnyű szülőnek lenni, viszont az eredmény mindent megér. – megölelte Emmát, akinek az arcán a félelem mellett még a boldogság is feltűnt. Miután elengedte, mély levegőt vett, és felém nyújtotta törékeny kezét. Mögé léptem, kezeimet pocakjára csúsztattam, és csókot nyomtam arcára.

-          Apa… beszélnem kell Erikkel négyszemközt. Remélem nem haragszol, ha…

-          Persze, menjetek csak! – mosolyodott el, és kiment a nappaliból. Em szemében megint félelem játszott, és keserűség.

-          Mi a baj, Emma? – magam felé fordítottam, arcát kezébe vettem, és kérlelően néztem rá. Nem beszélt semmit erről nekem… eddig.

-          Amikor tegnap este mondtad, hogy az apád… vert titeket, rájöttem, hogy egy buborékban élek. – egy könnycsepp csordult végig az arcán, de egyenesen a szemembe nézett. – Nem gondoltam, hogy bármi át tudná ezt a falat törni, de… ez nem így van. Én… nem tudlak megvédeni titeket! Csak egy átlagnál gyengébb ember vagyok, aki mindent meg akar adni a családjának. De amikor mondtad ezt, egy kicsit megijedtem. Ebbe bele sem gondoltam, hogy bárki bánthat minket…

-          Nem a te feladatod, hogy megvédj minket! Én vagyok a családban a férfi, és megígértem neked valamit, emlékszel? Nem engedem, hogy bajotok essen, Emma! – mélyen a szemébe néztem, és hüvelykujjammal arcát cirógattam. – Hé, e miatt ne legyél szomorú! Neked most boldognak kell lenned, hogy Adam is az legyen! Ezt a részét hagyd rám… remélem, tudod, hogy minden tőlem telhetőt megteszek érted, és a fiunkért. Már egy család vagyunk, és csak ez számít, oké?

-          Oké! – csupa könny szeme csillogott, de valami megfoghatatlan bizonyosság volt benne.

-          Emma! Emma, nézd mit kaptam anyutól! – szaladt hozzánk Claire, egy rózsaszín bugyorral a kezében.

-          Kicsim, ne rohangálj! Egész nap ezt csináltad, és a mami már nem bírja! – lépett hozzánk kissé lihegve Lena, de Emma még mindig engem nézett. Aztán elkezdte rángatni a kicsi Emma kezét, kénytelen volt rá figyelni, de én egyik kezemmel átkaroltam, és magamhoz húztam. Államat a fejére támasztottam, és igyekeztem visszanyerni a boldogságomat, most, hogy tudom, minden rendben van.

-          Nagyon szép a táskád, Clarie! – felelte halkan Emma, hozzám simulva.

-          Drágám, mi lassan megyünk. Hosszú nap lesz a holnapi, elmegyünk meglátogatni Masont! Küldött nekünk két repülőjegyet Amerikából! – mosolygott kedvesen Carmen, és előhúzta a jegyeket a táskájából.

-          Mason? – kérdezte Lena, Em pedig egyből odalépett hozzá, hogy megvigasztalja.

-          Vissza fog jönni… - suttogta halkan Lenanak, és bíztatóan a hátát. Mióta Jake és Mason kiléptek az életéből, nagyon le van törve…

-          Akkor három nap múlva találkozunk! – mondta mosolyogva Carmen, és megölelt mindkettőnket. Richard mélyen a szemembe nézve kezet fogott velem, és Emmához lépett.

-          Kicsim… jól választottál!

-          Tudom! – mondta őszintén Emma, rám pillantva.

-          Vigyázzatok egymásra, és az unokánkra. Kitartás, már hamarosan kint lesz! Hány hetes is vagy? – egyik kezét Em pocijára tette, és mosolygott.

-          Harmincnégy lettem tegnapelőtt. – még mindig büszkeséggel tölt el ez a szám, akárhányszor hallom.

-          Még csak annyi? Ahhoz képest elég nagy a pocid. Biztos vagy benne? – kérdezte Carmen érdeklődéssel. Végül is… van benne valami, amit mond.

-          Hol a papír, Emma? – elindultam a szekrény felé, és kinyitottam az üvegajtót.

-          A harmadik polcon. – mondta egy kicsit sokkosan. – Jake elszámolta volna? Amikor utoljára voltunk, egy hete, azt mondta, harminchárom.

-          Na, nézzük csak… - szememet a papírra szegeztem, miután hátamat a pultnak döntöttem. Számolni kezdtem, de többet kaptam, úgyhogy még egyszer. Nem tévedtem. – Harminchét, ha jól számolom.

-          Drágám, jól vagy? – mikor Emmára pillantottam, nagyon megijedtem. Lenara támaszkodott, míg másik kezét Adamen tartotta. – Gyere, ülj le! – Richard a kanapéhoz vezette Emmát, és óvatosan leültette. Szerettem volna meggyőződni róla, hogy jól van e, de teljesen le voltam döbbenve. Harminchét, harminchét… ez járt a fejemben, nem is engedve teret más gondolatoknak.

-          Hogy számolhatta el magár ennyire? – kérdeztem egy kis idő múlva, a fejemet masszírozva. – Három héttel? Nem hiszem el, hogy nem vette észre! – elővettem a telefonomat a zsebemből, és felhívtam Jaket.

Emma szemszög.

Amikor meghallottam azt a számot, nagyon meglepődtem. Egy pillanatig ki is hagyott a szívem, aztán Adam mozgolódni kezdett. Rájöttem, hogy semmi nem változott, csupán megtudtuk, hogy előbb tarthatjuk majd a karunkban a vártnál. Megint előjött az angyali baba képe, ami melegséggel töltött el, de még így is szédültem egy kicsit. Egy ideig a kanapén kellett ülnöm, csak mosolyogtam, viszont amikor beszéltek hozzám, nem igazán hallottam, és a látásom is homályos volt. A könnyektől.

Aztán amikor Erik letérdelt elém, és egyik kezével végigsimított arcomon, azt kérdezgetve, hogy jól vagyok e, megvilágosodott minden. Értelmet nyert a baba, és a kapcsolatunk, amit az utóbbi időben hagytam ellaposodni egy kicsit. Tiszta szívvel mosolyogtam rá, és szorosan magamhoz öleltem.

-          Előbb leszünk szülők! – suttogtam halkan a fülébe. – Hogy ne lennék jól?

-          Nagyon elsápadtál, azért ijedtünk meg annyira… – mondta valamivel később, már mellettem ülve. – Biztos jól vagy? – aggodalmaskodott továbbra is.

-          A jónál ezerszer jobban, hidd már el! – nevettem fel, és óriási boldogság áradt szét a bensőmben.

-          Hogy tévedhetett három hetet? – méltatlankodott apa, teljesen jogosan. Vagy az elejétől fogva mi számoltuk rosszul…

-          És nem lehet, hogy mi számoltuk el az elején? Végül is nem biztos, hogy Jake a hibás. Lehet, hogy tévedtünk. – egyik kezemmel végigsimítottam izgalomtól kissé kipirosodott arcán, és elnézően mosolyogtam.

-          Nem gondolom. Akkor kijavított volna minket! Mégis csak ő az orvos, nem?

-          Akkor viszont… nem július tizennegyedike, hanem június huszonhárom, körülbelül. – fel akartam állni, de Erik nem engedte.

-          Hova mész?

-          Egy pohár vízért csak kimehetek, nem? – csókot nyomtam ajkaira, és nevetve próbáltam felállni.

-          Majd én hozok neked! Menteset kérsz? – kérdezte, és elindult a konyha felé.

-          Igen! Anya, apa, kértek valamit? – fordultam szüleim felé, akik még mindig idegesek voltak egy kicsit.

-          Nem, de már tényleg mennünk kellene. Tudod, hogy nem öt percre lakunk innen, drágám!

-          Nem tudtok még egy kicsit maradni? Olyan régen láttalak már titeket, és ki tudja, mikor fog születi Adam, utána már nem lesz olyan rugalmas a napi menetlenünk. Annyira hiányoztatok! – óvatosan felálltam, anyu felé lépve, és igyekeztem marasztalni őket.

-          Egy kicsit még maradunk, de neked is pihenned kell! Amikor anyád várt téged, egyfolytában aludt, egész álló nap. – nevetett fel apa, játékosan megpöccintve az orromat.

-          Erik már így is elkényeztet, egész nap pihenek, úgyhogy tényleg jól esik, hogy itt vagytok! – fejeztem ki még egyszer érzéseimet, aztán Erik visszajött, kezében egy nagy pohár ásványvízzel.

-          Tessék, hercegnőm! – adta kezembe mosolyogva a poharat, és átkarolta a derekamat. Nagyot kortyoltam a hűsítő italból, energiát merítve.

-          Meg akarjátok nézni Adam szobáját? – kérdeztem végül, a poharat az asztalra rakva. – Majdnem az egészet az én ezermesterem csinálta! Én csak a berendezésben segítettem, amikor megmutatta, mit is alkotott. – végigsimítottam Erik arcán, és igazán büszke voltam rá. Csodálatosra csinálta a szobát.

-          Eleinte a ti szobátokban fog aludni? Te és Mason velünk aludtatok majdnem egy éves korotokig. Az lenne a legjobb a baba szempontjából! – mondta anya, amikor felértünk a lépcsőn.

-          Még nem nagyon beszéltünk erről… de ha sírós lesz, akkor biztosan! – mosolyogtam le pocakomra, megint arra gondolva, hogy most már bármikor megszülethet.

-          Készüljetek fel, hogy nem fogtok sokat aludni, miután megszületett. – dörzsölte meg apám a tarkóját.

-          Hát… ez lenne Adam szobája! – a kiságyhoz sétáltam mezítláb, és az egyik felhúzható ketyerét elindítottam. Éreztem, hogy Erik óvatosan átkarol, és a pocakomra rakja a plüsst. Ez volt Adam kedvence, mindig mozgolódni kezdett, ha meghallotta a csengő dallamot.

-          Gyönyörű ez a szoba! És nagyon egyedi, főleg a bölcső. – ugyan hallottam, hogy anyám beszél, de csak a kis családomra tudtam gondolni. Ahogy a vőlegényem magához ölelt, ahogy a fiunk mozgott a pocimban… annyira tökéletes volt minden! Percekig élveztük Adam mozgolódását, aztán sajnálattal fogadtuk a dallam végén, hogy elaludt. - Richard, hoznál nekem egy pohár vizet? Addig én beszélgetek kicsit Emmával és Erikkel, rendben?

-          Persze, csak nyugodtan! – apu behúzta maga mögött az ajtót, és idegesen pillantottam Erikre. Vajon mit akar mondani?

-          Nem tudom, mennyire vagy tájékozott a szülést illetően… Mindenesetre egy-két tanács jól jöhet. – vágott bele anya, én pedig a rácsos kiságyba kapaszkodtam. Lenaval nem volt „ciki” erről beszélgetni, de teljesen más volt a helyzet anyuval. – Fogadtatok szülésznőt?

-          Igen.

-          Az nagyon sokat fog segíteni! Mivel én is az vagyok, és mellettem is volt szülésznő, amikor ti születtetek, tudom, mennyit segít. Az ára húzós, de nagyon megéri! – bólintott anya, és leült a székre. – Mikorra voltál kiírva?

-          Július tizennégy. Ha jól számoltam, és valóban harminchét hetes vagy, akkor június huszonháromra várható Adam. – mondta Erik, és meglökte az ágy felett himbálózó díszeket.

-          De gyakorlatilag bármikor szülhetsz, és most már nem is számít koraszülöttnek.

Még egy kicsit beszélgettünk erről, arról, aztán anyuék elmentek, és megígérték, hogy eljönnek két nap múlva, pénteken. Erik szülei is itt lesznek…

Gyorsan lezuhanyoztam, és bebújtam a jó meleg ágyba, Erik mellé, miután fél órát forgolódtam, szerelmem felnevetett, és felkelt.

-          Hová mész?

-          Hozok neked valamit. Igazából teljesen kiment a fejemből, hogy megvettem, de… jól fog jönni szülés után is. – mondta, és eltűnt a gardróbba.

-          Akkor odaadhattad volna előbb is! – szusszantottam, és hátamat az ágytámlának támasztottam.

-          Tessék? – kiáltott ki, aztán megjelent a kezében egy kék… valamivel. Leginkább egy ékre hasonlított, de puhának látszott. – Hát ez lenne az. – a párnát az ágyra tette, engem pedig óvatosan lejjebb húzott, és lefektetett. mellém rakta a párnát, aztán oldalra fordított, épp úgy, hogy pocakomat a párna tartotta. – Milyen?

-          Kényelmes! Végre egy éjszaka jól fogok a… - nagyon fura dolgot éreztem. Mintha feszülne a hasam, de elég erősen.

-          Mi a baj? – azonnal mellém lépett, és aggódón nézett rám.

-          Nem tudom. Valami nem jó… görcsölök.

-          Hívjam az orvost? – azonnal a telefonjáért nyúlt, de semmi szükség nem volt rá, ezek még nem komolyak.

-          Nem, nem kell, ezek még csak jósló fájások, mindjárt el fog múlni. Ez teljesen természetes! – próbáltam nyugtatni, de közben magamra is figyelnem kellett, mert nagyon görcsöltem. Körülbelül fél percig tartott, addig elég gyorsan ettem a levegőt, szinte ziháltam, aztán, mintha elvágták volna, elmúlt teljesen. – Oké, elmúlt!

-          Akkor hamarosan meg fog születni? – kezével végigsimított arcomon, és mellém ült.

-          Vagy igen, vagy nem. De szerintem nem, hiszen ez volt az első, és sok jósló fájás van szülés előtt.

-          Mit éreztél, amikor megmondtam, hogy három héttel fejlettebb a baba, mint tudtuk? – a homloka ráncokba szaladt.

-          Először egy kicsit lesokkoltam, de… nagyon boldog vagyok! Ez nem változtat semmin! – rám pillantott, és mosolyogva tette kezét pocakomra. Lehunytam a szememet, mert hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Erik egy ideig mellettem ült, aztán mögém feküdt, és átölelt. Csókot lehelt a nyakamra, és a fülembe suttogott.

-          Aludj jól, hercegnőm!

Mosolyogva aludtam el, Erik karjai között. Minél közelebb akartam tudni magamhoz, ezért amennyire csak lehet, hozzásimultam, és pocakomon lévő kezére simítottam a kezemet. Ujjait szétnyitotta, így összefűztem kezünket és elaludtam.

Éjjel többször felébredtem a görcsökre, de egyik sem volt hosszú, vagy rendszeres. Mindenesetre lehet, hogy a párna segített az alvásban, de a fájások nem tettek jót nekem.