12. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, egy kis késéssel, amiből kiderül, hogy Emmának és Eriknek kisfia lesz, vagy kislánya.
Nem lett annyira hosszú. de több esemény van benne. Viszont nem zsúfoltam nagyon össze :) 
A következő fejezet időpontja még változó, mivel hamarosan itt lesz a tavaszi szünet, ezért többet tudok majd írni a tanulás mellett, ráadásul van egy plusz napunk az én imádni való sulimban! *.*
Mindenkinek kitartást, higgyetek a nyusziban, és kiránduljatok sokat, mert itt a tavasz :D
Jó olvasást, a komikat köszönöm szépen, az előző fejezeteknél :)

Kisfiunk lesz! Egy angyali, szőke, zöld szemű kicsi fiú…

Hamarosan el is elmegyek, meszek ruhákat a kicsinek. Eszembe jutott, amikor Erik neveket próbált a babához, ő szinte biztos volt benne, hogy fiú lesz. Megvallom, és kislányt szerettem volna, de az a fő, hogy egészséges legye, nem? A képeket kinyomtatta Jake, majd sietve távoztunk, de előtte, még a Doki mondott valamit.

-         Hé, srácok! A jövő héten lesz egy alapítványi bál… egy kisfiúnak gyűjtünk, leukémiás. – minden vér kifutott az arcomból, és Erikbe kellett kapaszkodnom. – Jól vagy, Emma? – aztán hirtelen zúdul az arcomba, az előbb gyáván futamodó nedű, pirosságot csalva színtelen arcomra.

-         Persze! – Erik aggódon nézett szembe, és némán szegezte nekem a kérdést, amit előbb Jake mondott. – Tényleg, csak egy kicsit megszédültem… Szóval mikor lesz? – izgatottan arcomon gyermeki örömmel tettem fel kérdésemet, miközben kiléptünk a rendelőből.

-         Hétfőn este… a parton, Erik, te ismered ezt a helyet. Kicsit közel van, de remélem, el tudtok jönni.

-         Szívem? – nézett rám Kedvesem kérdőn, mint egy megerősítést várva.

-         Persze! - bukott ki belőlem a válasz - Mármint, van kedvem! – az újabb nekifutás kicsivel jobban sikerült, kevésbé hangzott követelőzőnek.

-         Akkor… jövő héten! Sziasztok!

Miután elköszöntünk, a fényképeket szorongatva szálltam be a kocsiba. Most nem volt kedvem vezetni, túlságosan zsongott a fejem ehhez az egészhez…

Az eső viszont szakadni kezdett, mintha dézsából öntenék, úgy kopogott a kocsi tetején. A homályos úton száguldva mentünk be a városba. Valamilyen papírok kellettek Eriknek, a munkahelyéről… Gondoltam, ha már bemegyünk, ideje egy kicsit vásárolni.

-         Itt is vagyunk, akkor… mit szólnál ahhoz – és kiszállt a kocsiból engem is kisegítve – ha idejönnék negyed óra múlva. Addigra keress egy szép ruhát, aztán én is megnézem majd. – rám mosolygott, és a kocsiajtót becsapva bementünk az üzletbe.

-         Hűha… - csak ennyit tudtam mondani, mert mikor beléptem, megcsapott a ruhák illata, és a fényes, szép estélyik kecsegtetve ringtak a vállfákon… - Nem lesz egyszerű találni egy ruhát!

-         Az egyik eladó majd segít, de most mennem kell, Szerelmem! – rám mosolygott, és végigsimított az arcomon.

-         Siess vissza! – sóhajtottam, és csókot nyomtam szájára, mintegy búcsúzólag.

-         Az egyik ruha jött a másik után, szinte röpült az idő felettem, már csak ezt vettem észre, hogy alig látok ki a körülöttem tornyozódó ruhák tömkelegétől… Még nem találtam meg az igazit.

Az a baj, hogy semmi elképzelésem nem volt, hogy mit szeretnék. Az eladók készségesen adták nekem a ruhákat, mindig újat, és újat. Végül, egy ruhába beleszerettem… Mikor belenéztem a tükörbe, olyan szép volt, minta egy meséből adták volna rám…

Szépen simult testemre, kiemelte pocakomat, és tengerzöld színe szépen ment szememhez. Mell alatt vágott volt, és fátyolszerűen omlott lefelé, mint egy zuhatag. A sok ezredik ruha után kiléptem a fülkéből, és rámosolyogtam az eladókra. Elismerően bólintottak.

-         Szerintem ez lesz az! – visszafordultam a tükör felé, és tovább szemléltem magamat. Teljesen el voltam ámulva, szinte madarat lehetett velem fogatni az örömtől…

-         Előnyös a ruha az… állapotához. Ajánlhatok esetleg egy cipőt hozzá? – komoly arccal darálta az előre betanult, már kitudja hányszor elmondott szöveget.

-         Igen, köszönöm. – egy aranyszínű magas sarkú passzolt hozzá leginkább, és csak mertem remélni, hogy a terhesség miatt nem kell másikat választanom. – Elég magas a sarka, nem tudom, hogy fel tudom e venni. – sopánkodtam.

-         Nem kell egész este táncolnod, sőt, eléggé el fog húzódni a vacsora, valószínűleg, ahogy Jaket ismerem… – Erik mögöttem állva magyarázott, hangjában döbbenet ült. Így hát felálltam, és körbefordultam, hogy minden szögből láthassa ruhámat. A hozzá választott kiegészítőket közben felvettem, és újra szemügyre vettem magamat.

-         Hogy tetszik? – mögém lépett, és eltűrte az egyik oldalra hajamat. Most vettem észre csak, hogy öltönyben van, kivételesen csinos inget viselt, egy elegáns nyakkendővel a fekete zakó alatt. Így hát odafordultam hozzá, és megigazítottam az így is tökéletesen megkötött nyakkendőt.

-         Meseszép vagy! – mondta, miközben egyik kezével végigsimított a hajamon.

-         Nem én, hanem a ruha! – oldalra billentve a fejemet vártam, aztán hátralépett, és karba fonva a kezét, felöltötte az elgondolkozó nézését. Kicsivel később levette a zakóját, és hozzám lépett.

-         Akkor tudjuk meg igazán, hogy jó lesz e a ruha, ha táncra is alkalmas. – eltátottam a számat, és igyekeztem érveket találni…

-         Nem tudok táncolni! – mondtam halkan, a fülébe suttogva, amikor közelebb lépett hozzám, és a derekamat átkarolva húzott magához.

-         Engedd, hogy vezesselek!

Szinte csak pár lépést tettünk, de kellemes volt a tánc, azon kívül, hogy egypárszor ráléptem Erik lábára… a végén mosolyogva nyugtázta véleményét a ruháról, miszerint tökéletes, majd visszaöltöztünk. A kasszánál mégiscsak tiltakozni kezdtem a ruha miatt, mert az ára a fellegekben táncolt, de Kedvesem leintett.

-         Hadd kényeztesselek! – majd átnyújtotta a fényes kártyát az készségesen mosolyogó eladónak.

-         De ez nem fair! – mondtam, miután kimentünk az üzletből, a hatalmas szatyorral kezemben.

-         De, nagyon is! – vitatkozott tovább, amikor a kocsihoz értünk. Csak beraktam a hátsó ülésre, majd villámgyorsan bepattantam az anyósülésre, hogy tovább érvelhessek. Erik már bent ült a kocsiba, fejét felém fordítva, úgy nézett rám, hogy szinte bűntudatom támadt.

-         Ne nézz rám így! Nincs igazad, így is sok ajándékkal elhalmozol…

-         De ha megtehetem, akkor miért ne? – állam alá nyúlva emelte fel fejemet, hogy szemébe nézzek… a csendet csak a kopogó eső törte meg. Nagyot sóhajtva öleltem át nyakát, minél közelebb akartam tudni magamhoz ezt a csodát, aki hamarosan törvényesen is hozzám tartozik.

-         Kimondhatatlanul szeretlek! – suttogtam a fülébe, amikor átkarolta a derekamat, és még-még közelebb húzott magához, ha lehet.

-         Tudom! Én is szeretlek…

Egész nap esett az eső, úgyhogy a pikniket átraktuk keddre… Hétvégén nem fog felszáradni a talaj, és hétfőn pedig a bálra megyünk, úgyhogy nem maradt más lehetőség.

Viszont közeledett a szülinapom! Március huszonhetedikén van, és ma van huszonharmadika. Keddre esik idén a szülinapom, pont egy nappal a bál után, és a piknik napján!

A nap további része csendben telt, mivel Claire és Lena nem voltak otthon. Miután a hatalmas ruhát beakasztottam a szekrénybe, szépen elrendezve, gyorsan lezuhanyoztam és hajat mostam. Este békésen hajtottam álomra a fejemet Szerelmem ölelő karjai között, lassan hajózva az álmok bízhatatlan világa felé…

Többször is felébredtem, talán tudat alatt Jeremytől félve… így hát reggel álmosan, fáradtan ébredtem fel, és semmihez nem volt kedvem. Éppen ideje volt egy lustálkodó napnak.

-         Jó reggelt, Szerelmem! – köszöntött szokás szerint csókkal Erik, mint minden tökéletes reggelen.

-         Szia! – üdvözöltem kedvetlenül, egy hatalmas ásítás után.

-         Mit szólnál, ha elmennénk ebédelni a Kék Lagúnába? Kellemes hely, innen nem is olyan messze… Mondanám, hogy sétáljunk, de… nézz ki! Az idő borzalmas. – igaza volt, az eső szakadt odakinn, viszont nekem semmi kedvem nem volt étterembe menni. Erik teljesen be volt zsongva, arcán látszott a lelkesedés, így kelletlenül, de kedvére tettem.

-         Jól hangzik! – az erőltetett mosolyogástól egy újabb ásítás mentett meg.

-         Akkor foglalok egy asztalt, egy órára, úgy jó lesz?

-         A jónál is jobb! – mosolyodtam el halványan. – De… előbb gyere, bújj ide egy kicsit! – motyogtam még mindig álmosan.

11. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a frisst, és még egy kicsit húzom a türelmeteket azzal, hogy csak a következő fejezetben lesz benne, hogy kislány, vagy fiú! :]
A fejezethez jó olvasást, és a következő alkalommal képet is hozok az orvosról :P

Miközben lefelé mentünk, Erik védelmezően fonta körém karját, mintha a legkisebb széltől is óvni akarna. Nem is csodálom, hisz annyi minden történt… Volt min gondolkoznom, és volt olyan, amin nem tudtam, és nem is akartam túltenni magamat. De Erik miatt muszáj volt… Erik és a baba.

-         Utólagos engedelmeddel időpontot kértem ultrahangra. Kilencre… úgyhogy még el tudunk menni utána piknikezni, persze csak, ha van kedved. – mikor leértünk a lépcső aljára elmosolyodtam.

-         Felébredt. – apró kis bökések, amik boldoggá tettek. Kezét hasamra húztam, mielőtt abbahagyná a rugdalózást.

-         Tornázol? – kérdezte pocakomtól, miközben mindig arrébb csúsztatta kezét. Szerelmem magához ölelt, a következő bökésekre várva, és fejemet mellkasára hajtottam. – Minden rendben lesz! Boldoggá foglak tenni, és nem engedem, hogy bárki bántson! – fogadta Szerelmem, és még szorosabban magához ölelt.

-         Nem is tudod mennyire hiányoztál! Elviselhetetlenül… szinte fizikai fájdalmam volt, amíg bent voltam a kórházban, és már „felébredtem”, te pedig nem voltál velem… fránya papírok! Minek kellenek? – dühösen fúrtam arcomat Erik nyakába.

-         Hé… most már ne gondolj erre! Minden rendben lesz.

Siettünk aludni, hisz holnap, vagy inkább ma ultrahangra megyünk. Már előre örültem, hogy láthatom majd a babát, nem csak érezhetem. Miután Szerelmem megivott egy nagy pohár vizet, – megjegyzem, csak úgy néztem, hogy lehúzta egy kortyra – visszamentünk a szobába.

Láttam, és éreztem rajta, hogy kimerítették az… események. Tényleg próbáltam túltenni magamat rajta, de sehogy sem ment… Nem olyan egyszerű, mint az egyesek hinnék.

Már régóta egy olyan buborékban éltem Erikkel, amit könnyen ki lehet pukkasztani, de a külvilági események nem tudnak behatolni a boldog belsőbe. Talán valami rendszer van benne, hogy meghatározott időnként szomorúnak kell lennem? Az egész életem egy nagy maszlag volt, mielőtt nem találkoztam vele… Ő rendszerezte, ő miatta élek, még mindig. Nem tudom meghálálni azt a sok szeretetet, és szerelmet, amit tőle kaptam, és kapok egyfolytában, most is. Folyamatosan vidít fel engem, pedig nem is érdemlem meg… Hányszor mondja nekem egy nap azt a szót, hogy szeretlek, meg se tudom számolni! Nem mintha számon akarnám tartani…

Hihetetlen emberbe voltam, és vagyok minden egyes percben szerelmes, akinek ki tudja hány arca van, és én már az összeset ismerem. Ez a tény szintén boldoggá tesz, csak úgy mint az a lehetetlenség, hogy szeretjük egymást!

De minden percben ott lebegett a fejem felett egy láthatatlan viharfelhő, és nem tudtam, melyik percben fogy rám szakadni az élet.

Ennek ellenére abba n biztos vagyok, hogy az élet akkor már ránk fog szakadni. Soha nem fog magamra hagyni, ezt jól tudom… legalábbis remélem.

Miután hivatalosan is egymáshoz fogunk tartozni, mégpedig augusztus huszonötödikén, már semmi nem választhat el minket egymástól. Boldogan fogunk élni, amíg… de erre most nem akartam gondolni sem.

Gombóccal a gyomromban ébredtem a hajnal első napsugarára. Izgultam…

Ma megyünk ultrahangra, és egyben piknikre is. Mindkettő miatt izgultam, de nem erre ébredtem fel.

Claire ugrált az ágyon, miközben hangosan kacagott magas, de csilingelő hangján.

-         Claire! Hagyd abba! – szólt rá Erik, és morgolódva húzta fejére a takarót.

-          Bácsikám! Bácsikám! Már nyolc óra van! Kelj már fel! – kiabálta nevetve a kicsi, nem is gondolva, nekünk ezzel mekkora megdöbbenést okozva.

-         Hogy mi? Nyolc óra? – kipattantam az ágyból, és előrángattam a ruháimat. Egy fehér félvállas felső, fekete csíkozással, és egy fűzöld harisnya. A felsőm dereka hosszított volt, és elég bő volt a pocakomnak is.

-         Megkérem Mrs. Deant, hogy készítsen nekünk reggelit, majd a kocsiban megesszük. – kiabált ki Erik fürdőszobából, miközben én a harisnyámat rángattam fel magamra.

-         Claire már lement. – a fürdőbe mentem, hogy gyorsan megmosakodjak, és emberi kinézetűvé varázsoljam magam. Pillanatnyilag úgy néztem ki, mint egy élőholt… karikás volt a szemem, és álmos volt az arcom. Ezen gyorsan segített egy kis smink, de a hajammal nem tudtam nagyon mit kezdeni.

-         Gyönyörű vagy! – bazsalygott Szerelmem a nagy sietség közepette, csókot nyomva homlokomra

-         Ezzel itt – mutattam a fejemre, ami úgy nézett ki, mint a szénakazal – nem tudok mit csinálni. De köszönöm! – mosolyogtam Erikre.

Viszonylag gyorsan elkészültünk, majd bevágódva a kocsiba startoltunk az orvoshoz, szendvicsit majszolva. Kivételesen én vezettem. Mivel nagyon szerettem ezt a kocsit, és még soha nem volt rá alkalom, hogy vezessek, hát megkértem Eriket, aki készségesen dobta oda nekem a kulcsot, majd kinyitotta nekem az ajtót. Nagyon jó érzés volt újra vezetni… szinte száguldottam az úton, és néha pillantottam csak rá Erik békés, tájat kémlelő arcára.

-         Itt fordulj jobbra! – figyelmeztetett gyorsan, mielőtt elmentem volna a kis utca mellett. Igazán békés környék volt, mindenhol nagy házak és parkosított helyek. – Állj meg! – annyira belefeledkeztem a környékbe, hogy észre se vettem a nagy, fehér feliratot. – Nem kel aggódnod, Dr. Fellman nagyon jó orvos, és… jó barátom. – mosolyogva kászálódtam ki a kocsiból Erik fegyelmeztetésére, miszerint el fogunk késni, miután utoljára végigsimítottam a szép műszerfalon és a kormányon. – Középiskolában osztálytársak voltunk. Ha gondolod, később szívesen elszórakoztatlak a… történetekkel. – kacagott Szerelmem, miközben kinyitotta előttem a nagy, szintén fehér ajtót. Kezdtem izgulni, a szívem csak úgy püfölte bordáimat, ki akart ugrani a helyéről. Izzadt a tenyerem, és remegett a kezem, amikor leültünk a székre.

-         Huh… - vettem mély levegőt, és próbáltam megnyugodni, de sehogy sem ment… lassan kezdtem átcsapni remegésbe.

-         Emma… - figyelmeztetett Erik, és végigsimított kézfejem. – Nyugi! Minden rendben… - kezdte, de a szavába vágtam.

-         Oké, oké, tudom, de ne mondd, hogy te nem izgulsz! – néztem rá bocsánatkérően. Elmosolyodott, azzal a mosollyal, amit úgy szeretek, és egy apró puszit nyomott arcomra. Összetámasztotta homlokunkat, majd nagyon lassan beszélni kezdett.

-         Nem mondom… sőt, ha tudnád, néha mit érzek, eléggé elcsodálkoznál. Nagyon várom már, hogy apa lehessek! El nem tudod hinni, mennyire… - éppen csak hozzáérintettem ajkamat övéhez, amikor az ajtó kinyílt, és valaki kacagva lépett ki rajta.

-         Szevasz, Erik! – az említett felpattant, majd engem is felhúzott, és kezet nyújtott Dr. Felmanek.

-         Jake! Szevasz, öreg! – szélesen elvigyorodtak, majd Erik átkarolta a derekamat, és magához húzott. – Jake, ő itt a menyasszonyom, Emma. – a Doki lehajtott fejjel kuncogott, majd kezet csókolt.

-         Hölgyem, fáradjon beljebb! – elég kínos volt e nekem… úgyhogy miután beléptem a rendelőbe, léptem.

-         Tegeződjünk, légyszi! – néztem rá bocsánatkérően.

-         Rendben, Emma! – megint szélesen elvigyorodott. Ezt a reakciót annak tudtam, be, hogy Erik átölelte a derekamat, és állát a vállamon nyugtatta. – Öcsém, csak úgy árad belőled a boldogság! Valami buborékfelhő van körülötted! Hallasz egyáltalán? – hű… ez az orvos nagyon vidám ember lehet!

-         Emma mellett könnyű boldogak lenni. – nézett rám Erik, mire fülig vörösödtem.

-         Egyszer mindenképpen összefutunk! Ígérd meg! – össze-vissza mutogatott, és kalimpált a levegőben, még jobban nevetve.

-         Naná, Jake! Jövő héten?

Már nem tudtam rájuk figyelni. Lefoglaltak az ábrák, a térbeli képek a falon, és mindenféle plakát. Mindenhol babák és mamák, mindenhol a terhességgel kapcsolatos dolgok. Egy hatalmas has – nem tudok rá mást mondani – lógott le a falról, a terhesség végét ábrázolta, egy kismama, aki már a kilencedik hónapban volt…

-         Akkor… lássunk hozzá. – Jake odaült a géphez, pötyögött valamit, majd intett, hogy feküdjek fel. Erik leült mellém a székre, és bíztatóan rám mosolygott. – Ez egy kicsit hideg lesz, de nem vészes. – valami fehér cuccot nyomott a hasamra, miután felhúztam a pólómat, mire megborzongtam.

-         Már látszik, hogy kislány, vagy fiú? – érdeklődött Erik, arcán felcsillant a gyermeki lelkesedés.

-         Igen, a harmadik-negyedik hónapban már igen. Hány hetes vagy? – tanácstalanul néztem Szerelmemre, aki szintén tehetetlenül bámult rám.

-         Hát… ha jól számolok, tizennyolc. – büszkén mosolyogtam, és vártam, hogy a képernyő búgva jelenítse meg az első képeket.

-         Akkor már biztosan. – bólintott, majd megindult a film.

Kíváncsian bámultam a monitor, hogy ki tudjak venni valamit. Aztán megláttam.

Halkan dobogott a kicsi szíve, miközben a kezecskéjét a fejéhez emelte. Mozogni kezdett, de már nem is láttam a képernyőt… néma könnyek csorogtak az arcomon, a boldogság nedves formája. Erik a kezemet simogatta, és tátott szájjal pillantott le rám. Jake is mosolygott, bár neki ez a munkája…

-         Ott a feje, és ott… ott lent a lába. Ott pedig az egyik keze, ott arrébb a másik. Ott az arca… aranyos.

-         Még szép, hogy aranyos, ha egy ilyen tündér az anyukája! – mondta még mindig csodálkozva Erik.

-         És ha egy ilyen nagyszerű, jóképű ember az apukája… biztosan boldog baba! – suttogtam, s vártam, hogy kiderüljön, fiú lesz, vagy kislány.

-         Látom is! Ott, látjátok? Gratula, haver! És neked is, Emma! Ezt jól összehoztátok, haver…– nem is láttam semmit, csak boldogan öleltem vőlegényemet, csókot nyomva szájára. 

10. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de még így is rövidre sikeredett.

Kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! :)

Jeremy már a nyakamat csókolta, és senki nem segített! Már az erőm is elfogyott, már reményem sem volt. Minden elveszett! Itt helyben meghalok… Miért nincs itt senki? Miért nem segít senki? Mit tettem, amiért a pokol tüzében kell égnem? Kiáltani akartam, ordítani, és sírni, de néma fájdalom törte ketté bizonytalan tükör lelkemet. Rosszabb volt mindennél… Ha ezt túlélem… ha ezt túlélem, már semmi sem választhat el minket egymástól Erikkel. Ez adott erőt, hogy utolsó leheletemmel álmomért harcoljak.

-         Valaki segítsen! – utolsó kiáltásomat az égre lőttem, és lábam összecsuklott, s elmenekültem a valóság elől, talán el is ájultam egy rövid időre, de a kegyelmet adó sötétség nem szippantott be újra, ahogy azt vártam, s kívántam.

-         Mássz le róla, te patkány! – hallottam meg Erik dühös kiabálását, majd Jeremy elengedett. A földre rogytam, és minden erőm elhagyott, csak levegőt vettem… Nehézkesen, szakadozva jutott tüdőmbe a levegő.

-         Betörted az orromat, te barom! – fájdalmas jajdulás, és reccsenés előzte meg ezt. A hangokat nem ismertem fel, reméltem, hogy Jeremynek törött el az orra. Kissé szédültem, de megpróbáltam felállni, hogy bemenjek, minél előbb eltűnni innen! Csak messze, messze, minél távolabb ettől az aljas embertől.

-         Máskor gondold meg kétszer, mit csinálsz a menyasszonyommal. – már csak azt vettem észre, hogy Erik előttem terem, és a keze véres. Meg akarta érinteni az arcomat, de aztán kezére nézett. Gyorsan beletörölte a pólójába, alaposan, majd kezével megtámasztotta a nyakamat.  – Emma, Emma, nézz rám! Jól vagy? Nézz rám Emma! Hallasz engem? Emma? – felnéztem, de nem láttam túl sokat. Nagyon szédültem, és vágytam a másvilágot… borzalmas volt! – Jól vagy? – nem tudtam válaszolni, csak nagyokat sóhajtva, kissé imbolyogva dőltem neki Eriknek, bújtam nyugtató karjai közé, próbáltam magyarázatot találni mindenre… arra hogy miért éppen velem, miért most, és egyáltalán miért történt ez... Hirtelen nagy tömeg támadt körülöttem, de nem értettem mit mondanak, csak a kiabálást hallottam. Felvittek és lefektettek az ágyra, mindenki engem szólongatott. A válaszom egy bamba nézés volt mindegyikre.

Mikor kicsit jobban lettem sírni kezdtem, az oldalamra fordulva. Hasam köré gömbölyödtem, és nem akartam élni… Meggyaláztak… Kihasználtak…

Felismertem az embereket lassanként. Ott volt Erik, Lena, Mrs. Dean, és még valaki… Őt nem ismertem fel. Eriket nézem, ő is ugyan ezt tette. Engem nézett… Próbáltam nem sírni, próbáltam megnyugtatni, de először magamat kell meggyőznöm, hogy ez nem a világ vége, csak ez én világom dőlt össze. A gondosan építgetett, tökéletes palotám. Átkaroltam magam, és még jobban zokogni kezdtem, mire hirtelen felállt, és dühösen kiabálva ki akart menni. Lefogta valaki, igaz nehezen, folyamatosan tartania kellett… Ha kiment volna innen, lapossá veri őt… Nem mintha nem érdemelné meg, de baja esne! Miattam, és ezt nem tudnám elviselni. A gondolat kissé erőt adott, jobban tudtam koncentrálni. Zsibbadt karom automatikusan tette a dolgát.

-         Ne menj el! – szólaltam meg félhangosan, és kezemet felé nyújtottam, de az visszahullott a takaróra. El voltam gyengülve, ez volt az utolsó dolog, amit még nagyjából felfogtam. Fejemet kissé megemeltem, próbáltam felülni, utánamenni, visszahozni őt, de nem volt erőm… Csak biztonságban szerettem volna tudni őt is, minél előbb. Nem keverhetem őt is veszélybe, ha már egyszer magamra nem tudok vigyázni eléggé. Utolsó leheletemet neki adtam. – Kérlek! – többet már nem láttam, csak vártam, hogy visszajöjjön, tombolt bennem a vak remény. Szinte már síri sem volt erőm… 

-         Nem megyek el, Szerelmem! Itt fogok maradni veled! – az ágyra feküdt, és fejemet a mellkasára fektette, úgy ringatott. Ő egy olyan csoda volt az életemben, amit nem szerettem volna elengedni! A sors meggyötört, sokszor betört, így egy idő után feladtam a harcot. De Erik mellett megerősödtem, már nem csak sodródtam, magamtól kezdtem úszni, egyenlőre még nem az árral szembe, de az az idő is el fog jönni!

Egy idő múlva mindenki kiment, csak Erik maradt itt velem. Már eléggé megnyugtatott, nem sírtam, de lelkem még mindig darabokban hevert, amit egyedül nem voltam képes megragasztani. Az évek során sok darabra tört a lelkem, kisebb törések voltak benne… de ez más volt! Az egész összetörött, sok kicsi darabra. Csakis egy valakivel tudom ezt feldolgozni, de nem vagyok még készen rá… Tudom, hogy ő itt lesz mellettem, akármi történik is.

-         Köszönöm, hogy… hogy… megmentettél. – suttogtam mellkasába, és még jobban belebújtam ölelésébe.

-         Az a szemét állat megérdemelte volna, hogy laposra verjem! Csak egy orrtörés jutott neki. – morogta a szavakat, mire felnéztem arcára. Olyan fájdalmas arckifejezés torzította el gyönyörű angyalarcát, amit meg sem tudok fogalmazni… Megenyhülve néztem rá, ha lehet, még közelebb húzódtam hozzá, még szorosabban simultam izmos mellkasához.

-         Nem is értem, hogy mit gondolt! – megborzongtam, mire Erik ránk húzta a takarót, és körém fonta karjait. – Én nem akartam veszekedni veled… csak… mostanában ingerlékenyebb vagyok, mint máskor! Tényleg sajnálom! – félve hunytam le szememet, és vártam. Hallottam, hogy Erik fogát csikorgatja, és kicsit mélyebbeket lélegez, mintha le akarna nyugodni.

-         Én… nagyon jóban voltam a húgommal, ő volt a mindenem. És ő… bepasizott, én pedig egyedül maradtam. Elromlott a kapcsolatunk, és… ő elköltözött. Nem tudtam, hogy mit csináljak, annyira dühös voltam rá!  Ez volt az… oka, hogy annyira megromlott a… a… kapcsolatunk. – szaggatottan, nehezen beszélt, nem találta a megfelelő szavakat. Felnéztem angyal arcába, és gyötrődve bámult vissza rám. Ezt gondolom nem mondta el sok embernek, mert nehezen találta a szavakat. Egyik tenyeremet arcára simítottam, és szemébe néztem. Mindent láttam ebben a pillanatba. Az örömöt, a fájdalmat, a reményt, a dühöt, a boldogságot, a keserűséget, a gyötrődést… és aggódást. Értem aggódott, mint mindig. Ki sem érdemeltem, de ő mégis szeretett. Soha nem leszek képes felfogni ezt…

-         Köszönöm, hogy elmondtad! – keserűen elmosolyodott, és aprót bólintott.

Volt min gondolkodnom… Lena, Jeremy, Erik, Claire, és újra Erik… csak úgy zsongott a fejem. A tévé halkan szólt a szobában, nem igazán néztem, csak hogy megtörje a csendet. Idő közben Szerelmem egyik kezét hasamra csúszatta, és csókot nyomott hajamba.

Lassan elaludtam, az álmok világa magával rántott, ólomsúlyok nehezedtek pilláimra. Álmodtam. Jeremyvel, és azzal, amit tett velem. Borzalmas volt az álom, és olyan valóságosan látszott.

Hirtelen pattant fel a szemem, lassan tértem vissza a valóságba, ami ne sokkal különbözött az álomtól. Mély levegőt vettem, és szabad utat engedtem könnyeimnek, a halk hüppögést nem tudtam visszatartani. Aztán kinyílt az ajtó, hatalmas fényáradat tört be, és egy alak takarta el a fényt valamennyire. Nyikorogva lépet beljebb, megpróbáltam mozdulni, de nem ment. Kiáltani próbáltam Erikért, de nem volt velem senki.

Aztán tényleg felébredtem. Nagyokat kortyoltam a meleg levegőből, és Erik felé fordultam. Közvetlenül mellettem feküdt, éppen fel akart könyökölni a párnán, hogy felkapcsolja a villanyt.

-         Jól vagy? Rosszat álmodtál? – a lámpa felkattant, mire hunyorogva visszadőltem a párnára.

-         Nem, és igen. – hangomat tompította a párna, megéreztem hátamon egy simogató kezet, mire összerezzentem.

-         Semmi baj, csak én vagyok! – válaszolt gyorsan, a reakciómra, és elhúzta kezét. Felemeltem a fejemet, és az oldalamra fordultam. Ujjaimat összefontam övével, és az arcomra vontam másik kezét.

-         Sajnálom! Ez egy ideig még… egy ideig így marad. – szomorúan elmosolyodtam, és hagytam, hogy Erik belecsókoljon tenyerembe. Elengedte arcomat, és kikászálódott a meleg párnák közül. – Hova mész? – csak remélni mertem, hogy nem haragszik rám…

-         Nyugi, csak lemegyek inni. Hozzak neked is valamit? – mondta, miközben mosolyogva fordult felém.

-         Veled megyek inkább. – semmi kedvem nem volt egyedül maradni, és egy kicsit féltem is bevallom. Néha még mindig magamon éreztem Jeremy kezeit… Borzongva keltem fel az ágyból, és belebújtam a köntösömbe.

-         Sietek, ne fáradj! – kétségbeesve néztem rá, csak úgy sütött arcomról a félelem. – Vedd fel a papucsod. – mondta kissé szomorkás mosollyal.