30. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy sokára hoztam a friss fejezetet, és nem is adtam magamról semmi jelet, elkezdtem javítgatni a történet elejét, mivel úgy döntöttem, hamarosan kinyomtattatom egy-két példányban. 

Szóval inkább a javítással foglalkoztam mostanában, de készen van a fejezet, és remélem tetszeni fog mindenkinek!

Annyit kérnék, hogy mindenki, aki ezt olvassa, egy kommentel tiszteljen meg, csak hogy tudjam, hányak vagyunk. 

Előre is köszönöm, minenkinek kellemes hetet :))

Emma szemszög

Nem sokszor randiztunk Erikkel, mert már az elején is komoly volt a kapcsolatunk. Az elején a vacsorákat, mozikat, kávékat randinak tudtuk be, de… én soha nem gondoltam ezt így. Inkább egy kellemes estének.

Viszont most jó volt egy kicsit felszabadulni, és amikor Erik megvette a jegyeket, úgy viselkedett velem, mintha nem is lennénk sok ideje együtt. Óvatos puszit adott az arcomra, illedelmesen előreengedett, és a moziban csak éppen a térdünk, és a kisujjunk ért össze. Belementem a játékba, és amikor ujjaival végigsimított a tenyeremen, bizseregni kezdett az egész testem, és arcomat elöntötte a tűz. Nem értettem a viselkedésem okát, de most az egyszer nem is érdekelt. Nagyokat nevettünk, és amikor vége lett a filmnek, megcsókolt a folyosón, én elaléltam, mint egy átlagos fiatal.

-          Lassan mennünk kell… - motyogtam a szájába.

-          Még várj egy kicsit. Ez egy kikapcsolódós este, emlékszel? – karját lazán átvetette a vállamon, és úgy mentünk kifelé a moziból. – Éhes vagy? Beülhetnénk enni valamit. – vágta rá, meg sem várva válaszomat.

-          Ó, istenem! Kínai kaját szeretnék enni. – jelentettem ki, és a pult felé mutattam.

-          Jó! – körülnéztem alaposan, aztán kértem egy adag mézes-szezámos csirkét, tésztával, Erikkel egyetemben. Komótosan ettünk, egymással szemben ülve. Pár perc alatt be is faltuk az egészet, aztán visszamentünk a kocsihoz.

-          Köszönöm a mai estét! Nagyon jól éreztem magam… - zavartan tűrtem el a hajamat a fülem mögé, majd hagytam, hogy kinyissa nekem a kocsiajtót.

-          Én is nagyon jól érezte magam. Jó volt nevetni látni! – keze az enyémet súrolta, aztán óvatosan, lábujjhegyre állva, a nyakába kapaszkodva csókoltam meg őt. – Hm…

-          Mi az? – kérdeztem, de hagytam, hogy kissé a kocsinak támasztva csókoljon tovább.

-          Már csak ezért a csókért is érdemes volt eljönni moziba. Ilyet többször csinálhatnánk. – egy szarkasztikus nevetést, és egy halk tapsolást hallottam meg.

-          Milyen megható, nem igaz? – olyan gúnyos nevetést hallottam, mint még életemben soha. – Azt hittem, a legutóbbi beszélgetésünk után már nem látlak titeket együtt.

-          Egy kicsit túllőttél a célon, Meg. Igazán leszállhatnál rólunk. – felé léptem. Kedvem lett volna széttépni ezt a kis… De Erik a csípőmnél fogva magánál tartott, nem engedett el, félve, hátha kárt teszek benne.

-          Engedd szabadon a cicádat, Erik! – közelebb jött hozzánk, úgy, hogy már teljesen a világosban volt. Nagyon élvezhette a helyzetet, mert az a gúnyos mosoly még mindig ott ült az arcán. – Na, mi az, csak nem meg vagytok szeppenve?

-          Meg, most már tényleg elég legyen. – Erik szinte teljesen nyugodt volt, bennem viszont izzott a düh. Mérgemben mondani sem tudtam semmit, és Erik még mindig magához szorított, hátha meggondolom magam. Olyan lehetetlen helyzet volt ez az egész!

-          Miért, mit fogsz csinálni? Leállítasz? – a kezében lévő pezsgősüvegből a szélvédőre öntött egy adaggal. – Tudod, azt hittem, ma este ünneplek. Vissza akarlak szerezni, Erik. És tudom, hogy te is akarod! – ezzel közelebb jött hozzánk, Erik maga mögé tolt engem, és kinyitotta a kocsiajtót.

-          Szállj be!

-          Véded a sajátodat… ez tetszik! – nevetett fel hangosan. Durcásan ültem be az anyósülésre, a szélvédőn csordogáló pezsgőt nézve. Tudtam, hogy nem lehet egy szabad esténk se. – Na, most hova mész?

-          Haza. És neked is ezt kéne tenned. Hívjak neked taxit, vagy haza tudsz menni gyalog is?

-          Szóval még emlékszel hol lakom. Jó pont! – kihívóan sétált el az ajtó mellett, majd kinyitotta Eriknek. – Vissza foglak szerezni!

-          Azt kétlem, Meg! – ezzel bepattant a kocsiba, és ráadta a gyújtást.

-          Fogsz te még engem szereti, Erik Lockwood! Ezt megígérhetem neked. – ezzel visszasétált a sötétbe, és mi haza indultunk.

-          Nem fog minket békén hagyni, ugye? – nyögtem, a száguldó tájat nézve.

-          Lehet, hogy el kellett volna engedjelek? – kacsintott rám mosolyogva.

-          Széttéptem volna, elhiszed? – de én mégsem vagyok olyan, hogyha magamban végiggondolom. Maximum egy pofon.

-          Ez most megint keresztbe tett nekünk. Úgy tűnik, elég izgalmas életük lesz a hátralévő ötven évben. Készülj fel. – kuncogott, és bekanyarodott a háznál. Igazából a mozi öt percre van kocsival otthonról, szóval nagyon hamar hazaértünk.

-          Veled bármikor! – mindketten kiszálltunk a kocsiból, és a garázson át mentünk be a házba. A mosókonyha kötötte össze a nappalit a garázzsal, és amikor le akartam nyomni a kilincset, mégis elbizonytalanodtam. Éreztem, ahogy Erik keze a derekamra csúszik, és a fejét vállamra támasztja a vak sötétben.

-          Szóval direkt csinálta. – motyogta. – Meg direkt mondta neked azt, hogy a menyasszonyom volt. – nem válaszoltam semmit, csak csorogtak az arcomon a néma könnyek. – Sajnálom, hogy elrontotta az estét.

-          Ez már mindig így lesz? Valaki folyton keresztbe fog nekünk tenni, ugye? Először Mason, az apád sem nézte jó szemmel, aztán Meg. Ennyire nem akarják, hogy együtt legyünk? – suttogtam magam elé.

-          Hé, ez minket nem befolyásolhat. Az, hogy mások mit akarnak, nem változtatja meg azt, amit irántad érzek. – megfordultam, ujjainkat összefűztük, és a sötétben rá meredve elmélkedtem.

-          Néha azt kívánom, hogy bárcsak… bárcsak mindenki olyan tökéletesen boldog lenne, mint én! – közelebb lépve hozzá, a mellkasának támasztottam a fejemet, fáradtan dőltem neki. Azt akartam, érezze, mennyire boldog vagyok, csak nem tudtam, hogyan mondjam el neki. – Nem értem, miért akar mindenki keresztbe tenni nekünk. Miért nem tudnak velünk örülni?

-          Nem tudom, Emma. Ez van, ez az élet. – kezemet arcára simítva kényszerítettem rá, hogy felém nézzen, ha nem is láttunk egymásból semmit, csak homályos körvonalak sejlettek fel néha.

-          De én nem akarom, hogy ilyen legyen.

-          Biztosan irigyek, hogy mi ennyire boldogok vagyunk. – kacarászott halkan, de nekem nem tetszett, hogy ilyen könnyedén veszi a dolgot. – Menjünk be, mielőtt Mrs. Deans azt hiszi, betörő vagyunk. – igen, Erik a nehéz pillanatokban is könnyed poénokat mondott. Jól esett, kicsit könnyített azon a terhen, amit régóta cipelek… cipelünk. Se csók, se semmi, csak kinyitotta az ajtót.

Némán baktattunk fel az emeletre, és köszöntük meg Lenanak, hogy vigyázott a kicsire. Aztán sírdogálni kezdett, én megpróbáltam megszoptatni, de ő nm kérte, csak egyre dühösebben sírt. Akkor a vállamra tettem, megpróbáltam büfiztetni egy kicsit, aztán megint visszaraktam, és megint nem kért. Amikor ezt huszadjára is eljátszottuk, feladtam. Elegem volt abból, hogy folyton sír! Látszik rajta, hogy éhes, de nem eszik semmit. Tárcsáztam Tyler számát, mert mindennel őt hívtam.

-          Szia… Emma vagyok.

-          Szia! Valami baj van? – meglepetten szólt a telefonba, mert ilyen későn nem szoktam hívni őt.

-          Bocs, hogy ilyen későn zavarlak, de Adam nem akar szopizni. Látszik rajta, mennyire nem éhes, és már napok óta ezt csinálja. Én meg tök fáradt vagyok, és a tejem is kezd elmenni. – hadartam idegesen. Eriknél volt a gyerek, a gép előtt ült, és valamit szerkesztett.

-          Akkor adj neki cumisüvegből, ha fagyasztottatok le tejet. És folyamatosan fejd le a tejedet, és minden etetéskor próbáld meg újra. És próbáld meg kétóránként etetni, és ha nem, akkor fejd le, de csak az egyiket. – győzött benne az orvos, a szülészorvos, és olyan komolyan monda ezeket, hogy ha nevetnem nem is, de mosolyognom kellett.

-          Köszönöm, Tyler. Én meg mindjárt elalszok, annyira fáradt vagyok.

-          Nem csoda, Emma, hiszen most jöttél ki a kórházból. – persze, valaki mindig emlékeztet rá!

-          Ez az egész szoptatás egy macera. Teljesen készen vagyok tőle, esküszöm, hogy feladom… - motyogtam.

-          Holnap elugrok hozzátok délelőtt, és akkor majd megbeszéljük, jó?

-          Angyal vagy, Tyler! Köszi!

-          Szívesen, szia! – ezzel letette a telefont.

-          Akkor melegítek neki tejet. Mást nem nagyon tudok csinálni, éheztetni meg nem fogom. – bólintott, de semmi egyéb reakció, ahogy kisétáltam mellette a folyosóra. A fáradtságtól alig álltam, és amíg a tejet olvasztottam ki, majdnem elaludtam. De hamar készen volt, a mikrónak köszönhetően, aztán cumisüvegbe tettem, és visszamentem a szobánkba. A mélyhűtő egyenlőre tele volt tejjel, de ha továbbra sem akar szopizni, akkor hamar meg fog csappanni a készlet.

-          Megeteted, vagy csináljam én? – kérdezte, rám pillantva, de látszott, hogy máshol jár az esze.

-          Dolgozol?

-          Igen, Marie azt kérte, holnap délutánra fejezzem be. És nem lesz kész, ha most nem húzok bele egy kicsit. – motyogta sűrűn kattintgatva, én meg elvettem tőle a babát. Ő már bóbiskolt, de ahogy elvettem, nyöszörögni kezdett. Adam nagyon apás baba!

-          Akkor mondd meg a Hárpiának, hogy hétvége van, és a menyasszonyodnak szüksége van rád. – vontam vállat egyszerűen, mire rám nézett, majd vissza a képernyőre. – Akkor a romantikus estének is lőttek, gondolom…

-          Drágám, tényleg sietek!

-          Jó! – egyeztem bele.

Kényelmesen leültem, Adamet a karomra fektettem, és a szájába a cumisüveget. Olyan mohó itta a tejet, hogy biztos voltam benne, mikor büfiztetem, ennek jó része vissza fog jönni. Amikor etetem, mindin nagyon figyel. Kék szemét az enyémbe fúrja, folyamatosan, fáradhatatlanul néz. Rövid idő alatt meg is ette az összeset, utána a vállamra terítettem egy kendőt, és megbüfiztettem, de szerencsére nem bukott nagyot. Máskor mindig Erikkel fürdetem, de ő most nem volt ott. Szomorú voltam…

Viszont Adam mosolygása felvidított, és a kurjantásai olyan édesek voltak, hogy a könnyem is kicsordult! Tüneményes baba volt… A fürdés után egyből el szokott aludni, ahogy most is tette, úgyhogy felkapcsoltam az éjjeli fényt, és kisétáltam a szobából. Erik mögé léptem, kezeimmel vállát, nyakát, hátát masszíroztam, mire ő kijjebb gurult a székkel, és az ölébe húzott.

-          Készen vagy?

-          Agyilag igen, de… - nem engedtem neki befejezni. Csak csókolni kezdtem őt, de eltolt magától. – Emma, ha ez nem lesz kész, röpülök, ugye tudod?

-          Erik, több mint egy hétig nem voltam itthon, ne merészeld azt kérni tőlem, hogy mondjak le a társaságodról.

-          Ha most megyek, az azt jelenti, hogy reggel hatkor fel kell kelnem. – bosszúsan szusszantottam, és felkeltem a székről. Magához húzott egy csókra, és a szemembe nézett. – Fél óra az egész, szerelmem!

-          Csak siess, vagy el fogok aludni! – pimaszul kacsintott rám, és újra a gépnek szentelte a figyelmét.

Átöltöztem hálóinge, és bebújtam az ágyba. Nagyon kényelmes ágy volt, olyan memória szivaccsal, és ez tette igazán kényelmessé.

Bekapcsoltam a tévét. Ahogy léptettem a csatornákon, az egyiken megakadt a szemem. A Titanic ment. Érdekes, hogy még soha nem láttam végig a filmet. Amint elárasztotta a hajót a víz, kikapcsoltam. Képtelen voltam felfogni, hogy áldozhatja fel magát a lány, és miért ugrik vissza a csónakból a fedélzetre. Abszurdnak tűnt az egész. Szóval tényleg nem hittem az igaz szerelemben. Sőt, magát a szerelmet is kétségbe vontam, mert nekem csak fellángolásaim voltak.

Mennyit változtam egy év alatt! Most már értettem Rose viselkedését, túlságosan is értettem. Ahogy néztem a filmet, teljesen belemerültem. Már egyáltalán nem voltam álmos. Teljesen magával ragadott a film! És mégis, bármit is tett Rose, a fiú ugyanúgy meghalt.

Aztán eszembe jutott az esküvő. Holnap megint elmegyünk ruhát nézni, de most Lena is velünk jön. Erik már talált magának öltönyt, egy nagyon elegáns mellénnyel, és igazán szexi volt benne. Jövő héten elmegyek tortát, és csokrot nézni, aztán megkérem Claire-t, hogy legyen a koszorúslányom. Neki is elmegyünk ruhát nézni, ami passzol majd az enyémhez, aztán hétvégén elmegyünk Erikkel az összes helyre, amit egyedül végigjárok majd, és közösen döntünk. Hiába, négy hét múlva esküvő.

A helyszín már megvolt. A hátsó udvarban fogjuk tartani, mert egyikőnk sem akart nagy felhajtást. Körülbelül nyolcvan-száz vendégünk lesz, és nem akkora felhajtás? Én már most izgultam!

A képzeletemben megjelent az udvar egyenletesen nyírt, zöld pázsitja, arra egy fehér, hosszú szőnyeg lesz terítve, kétoldalt fehér székek, és középen ott lesz, két oszlop között az egyszerű oltár. És Ő ott fog várni rám…

Elmélkedésemből az rántott ki, hogy az ágyon finoman rugózni kezdett mögöttem, és megéreztem Erik karját az oldalamon. Lehelete nyakamat csiklandozta, ahogy szorosan hozzám bújt, ahogy éreztem, ajka nyakamon játszik.

-          Ááá! – sikítottam, amikor észrevettem, egy pók komótosan mászik felém az ágyon, és préselődtem még jobban Erikhez.

-          Mi az? Mi történt? – reflexből húzódott ő is hátrébb, bár nem tudta az okát ijedelmemnek. Undorító, szőrös, és harap!

-          Vidd innen! Csinálj vele valamit! – meglátta a pókot, és kitört belőle a nevetés, ahogy szinte átesve rajta lemásztam az ágyról.

-          Ez csak egy pók, Emma! Szerencsét hoz, ne félj tőle. – nem csinált semmit, csak feküdt az ágyon.

-          Én be nem fekszek abba az ágyba, amíg nem viszed el azt onnan. Allergiás vagyok a pókokra, és ha nem akarod, hogy bedagadjon az egész fejem, akkor dobd ki az erkélyen. – nyöszörögtem tovább.

-          Te tényleg allergiás vagy rájuk?

-          Igen! – fújtattam szörnyülködve.

-          Jé, ezt nem is tudtam… - dobtam neki egy kis csomag zsepit, és a falnak préselődtem. Összecsípte a szerencsétlen állatot, és kihajította az erkélyről. Kissé undorodva másztam vissza az ágynak arra a felére, ahol nem volt pókos, és Erik karjába menekültem a szörnyek ellen.

-          Na, nyugi! Most már nincs itt! – csitított, mert szinte remegtem. – Miért nem mondtad?

-          Mert eddig nem találkoztam itt pókkal.

-          Pedig azok mindenhol ott…

-          Jó, beszéljünk másról! – vágtam közbe. Utáltam mindent, ami pók.

-          Például?

-          Befejezted azt az izét, mit csináltál? – ismét mellkasára hajtottam a fejemet, és a tévét bámultam.

-          Holnap délutánra készen lesz, ahogy a főnököm kérte, és egy szava sem lehet. És ha minden jól megy, hamarosan elő fog léptetni a helyettesévé! – büszkén mosolyogtam rá, és felkönyökölve, gyors csókot nyomtam a szájára, aztán vissza akartam feküdni, de ő nem engedett el. – Hm… - egy mozdulattal maga alá fordított, és csókot lehelt állam alá. Finoman csiklandozta meg a nyakamat ajkai érzéki játékával, ami nekem éppen elég volt, ahhoz, hogy kábulatba essek.

-          Gratulálok! – motyogtam, megint magamhoz húzva őt egy csókra. Ajkaink gyors keringőt jártak, a szobát betöltötték sóhajaink. Erik kezei becsúsztak a hálóingem alá, hasamat, hátamat simogatva, és megpróbálta lehúzni rólam a hálóingemet, de ekkor mindketten meghallottunk valamit.

-          Mami! – ijedt kiáltás volt, de a hang nem volt ismerős.

-          Ez mi volt? – kérdeztem Eriket, és kimásztam alóla. Azonnal kirontottam a szobából, és a hang forrása után kutattam.

-          Mama, te vagy? – sírta a hang. Felkattintottam a villanyt, és megláttam egy hároméves forma kisfiút, egy táskával a hátán.

-          Ööö… Erik, gyere ki! – a kicsi ijedten hátralépett, nagy, zöld szemeit vörösre sírta, és barna haja össze-vissza állt.

-          Mi az? – ő is megtorpant, amint meglátta őt, és visszament a szobába. Amíg ő a szobában volt, én a kicsi felé léptem, mire ő hátrálni kezdett.

-          Semmi baj! Hol a mamád?

-          Nem tudom… Azt mondta, jöjjek be. Utánam fog jönni. – ajjaj, valaki itt hagyta őt?

-          És miért jöttetek ide? – kérdeztem óvatosan, még egy lépéssel közelebb menve hozzá, és ő már nem lépett el.

-          Azt a mama nem mondta.

-          Mi a neved? – kérdezte Erik, hirtelen mellettem teremve, és a füléhez emelte a telefont.

-          Matthew, de mindenki Matty-nek hív. – a legnagyobb meglepetésemre elvette a telefont a füle mellől, és megnyomta a vége gombot.

-          És a mamád neve?

-          Nem tudom! – fakadt sírva. Automatikusan léptem felé, bár nem tudtam, mit, és hogyan csináljak. Erik odalépett hozzá, leguggolt, és elvette kis kezét az arcától.

-          Matty, mit szólnál hozzá, ha most lefeküdnénk aludni, és holnap megbeszélünk mindent, jó? – annyira csodálkoztam, hogy szólni sem bírtam. Csak ámultam, Erik mennyire… gondoskodó. És milyen jól bánik a gyerekekkel. Első látásra megtetszett neki a kicsi, én láttam az arcáról. És tényleg nagyon helyes gyerek volt.

-          Te leszel a papám?

-          Hogy… - Erik azonnal tiltakozni akart, de én közbevágtam, gondolva, ezt biztosan az anyja mondta neki.

-          Majd holnap megbeszéljük, Matty!  - Erik felállt, és elindult a vendégszoba felé, ahol volt gyerekágy is. Én is utána mentem, de a kicsi csak állt ott. Erik visszafordult, és vissza is ment hozzá.

-          Nem jössz? Vár az ágy, már késő van!

-          Vegyél fel! – kiáltotta Matty, és kis kezeit akaratosan nyújtogatta Erik felé.

-          Ööö… jó! Ha nem kiabálsz, felveszlek – a kicsi elmosolyodott, ezzel megmutatta szép fehér fogacskáit. Szerelmem felkapta a gyereket, egyenesen a nyakába ültetve, és elindult a szoba felé. – Jól ülsz, ott fent?

-          Aha! – csak mosolyogva álltam, aztán észbe kapva, és is utánuk indultam. Amikor beértek a szobába, Erik lerakta a kicsit, és levette a hátáról a kis zsákot.

-          Nézzük, mi mindent hoztál magaddal. – kiszedte a zsák kevés tartalmát, ami egy pizsamából, egy mackóból, egy fogkeféből, és egy fehér papírból állt. – Ennyi?

-          Aha! – mondta tipikus gyerek hangsúllyal.

-          Matty, egyedül szoktál aludni, ugye? – kérdeztem kissé félve. A kicsi semmit nem szólt, csak bámult rám. – Szóval nem?

-          A mama mindig velem volt!

-          Hát, ma egyedül fogsz aludni, Matty! – mondta Erik, és a kezembe nyomta a pizsamát.

-          Mit csináljak vele? – kérdeztem megbotránkozva. Én nem értek a gyerekekhez, főleg nem az ekkorákhoz. – Erik ne hagyj itt! – sziszegtem, amikor kilépett a szobából.

-          Egy pillanat és itt vagyok. – sóhajtva néztem a gyerek óriási szemeibe, és letérdeltem mellé.

-          Egyedül szoktál öltözni?

-          Nem, a mamám segít nekem!

-          Ö… jó, akkor most én segítek neked. – bólintott, és felemelte a kezeit. Sóhajtva húztam át fején a pólót, és húztam helyébe a hosszú ujjú pizsama felsőjét, majd az ágyra ültettem, levettem róla a cipőt, és a nadrágot, majd az alsó részét is ráadtam. – Így jó lesz?

-          Aha!

-          Ajjaj, meg kéne mosni a fogacskáidat, nem?

-          A mama szokta mosni nekem! – neki mindent a mamája csinált? Kitereltem a szobából, majd be a fürdőbe, kezembe a fogkefével.

-          Akkor most én fogok neked segíteni, jó? – megint bólogatni kezdett, és a kisszéket a csaphoz húzta. – Mit csinálsz?

-          Nem érem fel! – persze, hiszen még tökmag volt. Megfogtam a fogkrémet, és rányomtam a kefére. – Az erős, és nem szeretem!

-          Nincs más fogkrémünk… - aztán eszembe jutott, hogy Claire fogkréme biztos gyerekeknek való. – De van. Ülj le szépen ide, mindjárt jövök, jó? – kimentem a fürdőből, visszanézve az üldögélő kicsire, és Lena fürdője felé vettem az irányt. Hamar meg is találtam a keresett tubust, majd gyorsan vissza is mentem. Erik éppen akkor jött fel a lépcsőn, mire ő megbotránkozottan pillantott rám.

-          Egyedül hagytad?

-          Csak fél percre. Elmentem fogkrémért! – védekeztem, de tényleg hülyeséget csináltam. Gyorsan a fürdőhöz mentem, benyitottam, de nem volt ott. Aztán a szobába.

-          Nincs vész, ha bánat ér, ha búbaj törpre áll… - a kicsi az ágyon ugrált, hupikék törpikéket énekelve. – Víg kedélyed visszatér, csak húzd mosolyra szád. 

-          Emma, volt a táskájában egy levél…

-          Akkor nyissuk ki, nem? Egy levéllel azt szokás. – néztem rá, de ő nem mozdult. – Mi az?

-          Az elején az én nevem van. – nyögte ki végül. – A levél nekem szól…

-          Akkor nyisd ki te! – bíztattam, mellé lépve.

-          Hát jó! – feltépte a levelet, és amíg ő átfutotta a szemével, addig én visszatereltem a fürdőbe a kicsit, és megpróbáltam megmosni a fogát. Nem sikerült… Amikor nagyjából végeztünk, visszamentünk a szobába, őt leültettem az ágyra, és magam is mellé ültem. – Ezt nem hiszem el. Ez… Ez nem lehet, ez őrültség! – nyökögte Erik.

-          Mi a baj? – nem válaszolt, csak összegyűrte a levelet, és teljes erejéből a falhoz vágta. Idegesen a szekrényhez lépett, elővett egy doboz cigit, és az erkélyre sétálva rágyújtott. Jobbnak láttam nem beleszólni. Valami nagy baj lehetett, ha cigizni kezdett, szóval egy árva szót sem szóltam.

-          És… mennyi idős vagy?

-          Három éves vagyok. – kis kezével is mutatta a számot, mire elmosolyodtam. Nagyon aranyos gyerek volt… Sajnálni fogom, ha elmegy.

-          Matty, nem vagy álmos? – kérdeztem, amikor óriásit ásított.

-          Nem. – tagadó fázis.

-          Berakok neked egy filmet, te pedig dőlj el itt, jó? – bemászott az ágyba, ráterítettem a takarót, és ő boci szemekkel meredt rám.

-          Hol a mamám?

-          Nem tudom, Matty… - vallottam be őszintén, mellé ülve. – De már késő van, aludj szépen. És holnap mindent elrendezünk. – végigsimítottam kócos, barna haján, és beraktam egy gyerekfilmet, amit Claire hagyott itt. – Jó éjt, Matty! – kisétáltam az erkélyre, ahol Erik már a második cigire gyújtott rá.

-          Emma, nekem ez nem fog menni… - motyogta Erik.

-          Mi volt a levélben? – kérdeztem óvatosan.

-          Körülbelül négy éve, volt egy… volt egy egy éjszakás kalandom, és… úgy látszik, hogy… Matty az én… szóval én vagyok az ő… - beleszívott a cigibe egy mélyet. – Én vagyok a vér szerinti apja.