Sziasztok!
Itt az új feji, kicsit rövidre sikeredett... de nem jött több! Valahogy nem volt ihletem! Szeretnélek kérni titeket,
hogy írjatok komikat, mert nem kapok, csak néhányat, és nagyon rosszul esik! Szeretném tudni a
véleményeteket a történet alakulásáról... és hasonlók. További szép hetet, és jó olvasást!
Puszi: Evalight :)
- Nézd, Lena, nem muszáj ezt csinálnod! Tudod mit? Mikor jössz? – kíváncsivá tett. Talán egyet mégis megtehet értem.
- Hát, holnap délben száll le a gépem. – hangja reménykedve csengett.
- Akkor pakold haza a cuccaid, és gyere be a kórházba. Emmát a belgyógyászati osztályon találod, én is ott leszek, akkor várlak, húgocskám. – mondtam gúnyosan.
- Jó hallani a hangodat bátyus! – nem tudtam megállapítani, hogy a hangsúlya mit fejez ki.
Becsuktam a kis ezüstkészüléket és minden figyelmemet Emmának szenteltem. Talán Lena majd kizökkenti ebből az állapotból, aminek az okát még mindig nem tudtam. Nem volt kellemes a menyasszonyomat ilyen állapotban látni. A máskor mindig nevető szemei most zavarodottak voltak!
- Emma, beszélgessünk. – nehezemre esett úgy beszélnem hozzá, mint egy… mint aki nincs teljesen velünk.
- Jó. – már megint csak ez a szó, de most legalább félig felém fordult.
- Ne csináld velem ezt! Én nem bírom ki! Kérlek, mondj mást is, mert kezdek teljesen megőrülni! – még szerencse, hogy ezt nem mondtam ki hangosan, ehelyett csak megfogtam a kezét, amin csúszkált a gyűrű, aminek annyira örült. – Emma, mesélek neked valakiről, aki hamarosan meg fog látogatni minket. Miattad jön. – semmi válasz, csak bámult rám, semmit mondó tekintettel, mintha nem is rám nézett volna, hanem rajtam keresztül. Nagyot sóhajtottam, és belevágtam Lena történetébe. – Nem meséltem még neked róla, mert a kapcsolatunk nem annyira jó… de úgy döntött, hogy hazajön, mert hiányozom neki. – itt felhorkantottam, és megforgattam a szememet, remélve, hogy hatok Emmára, mert ezen mindig nevetni szokott. Most még el sem mosolyodott. Újabb mély sóhaj szakadt ki gondoktól terhes mellkasomból. – Az előbb a húgom felhívott, a neve Lena Lockwood, de ne lepődj meg, mert egyáltalán nem hasonlít rám. Mindent anyámtól örökölt, én meg inkább apámra hasonlítok. Nemrég töltötte be a huszonhetet, és… - eszembe jutott, hogy magával hozhatná a kislányát, az talán kizökkenti Emmát ebből az állapotból. – Bocs, muszáj beszélnem Lenaval, mindjárt jövök, ne csinálj semmi butaságot! – most először elmosolyodott, de ez csak egy olyan… álmosoly volt, az a „nyugodj meg nem lesz semmi baj” mosoly, mindenesetre jó volt látni, így visszamosolyogtam, könnyedén felkeltem az ágyról, és egy csókot nyomtam a homlokára, mint egy amulettül, a rossz dolgok és a hülye tettek ellen. Eközben Emma a vállamra tette a kezét, de nem mondott semmit, még mindig csak bambult ám, talán kicsit több élettel a szemében. A keze lecsúszott a vállamról, és újra az ablak felé fordult. Elmélkedve léptem ki a kórteremből, és felpattintottam a kicsi ezüstszínű készüléket, és felhívtam szeretett húgocskámat. A harmadik csengésre felvette, és beleszólt gyönyörű hangján. Nem tűnt különösképpen meglepettnek, mintha már várta volna a hívásomat.
- Szia, Erik, éppen hívni akartalak, de mondd először te! – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Szeretnék kérni valamit. Hozd el magaddal Clairet, kérlek! – talán életemben most először könyörögtem neki. Ez volt az egyetlen lehetőség, egy mentőöv, amit hülye lettem volna nem elkapni… Emma miatt, csak miatta.
- Éppen e miatt hívtalak, de… velem jönne Jeremy is a barátom, Clairen kívül… nem lenne gond? – gondolom ezt kétkedőnek szánta, de nem sikerült neki, úgy gondoltam ezt most nem teszem szóvá, hisz eddig is úgy viselkedett, mintha a saját háza lenne.
- Hozd csak nyugodtan, és szeretnélek megkérni, hogy… - meghallottam, hogy nyílódik az ajtó, elharaptam a szót, és megfordultam. Emma jött ki rajta, holtkórosan, eddig észre sem vettem, hogy mennyire beesett az arca… és sápadt volt. A torkomon fagyott a levegő.
- Erik! Erik, ott vagy? Ekkora egy szar telefont, mindig ezt csinálja! – egyre hangosabban kiabált a fülembe, mégis csengett a hangja.
- Igen, bocs, majd visszahívlak, szia. – ennyivel lerendeztem, megnyomtam a vége gombot, és becsúsztattam a zsebembe a telefont, miközben Emma a kijárat felé vette az irányt, mint egy szellem… - Emma, könyörgöm! – fakadtam ki, miközben átszeltem a köztünk lévő távolságot pár lépéssel, és, megpróbáltam elkapni a csuklóját, de ő egy rántással kiszabadította, és nekiiramodott. – Emma, mégis mi a fenét csinálsz? Menjünk vissza! – nem állt meg, csak lassított, rám sem hederített, mégis eltökéltem, hogy visszaviszem a szobájába. Nem mehet el! – Hát jó, te akartad, én kértem, de ha nem megy szép szóval, majd én visszaviszlek! – eszembe jutott, még ősszel Emma nevetve elszaladt miután lovagoltunk, és én a vállamra dobva vittem be a házba, miközben ő végig kapálózott, és a hátamat ütögette, miközben dühösnek szánt hangon kiabált, de mindig elnevettük magunkat. Most is hasonlóan tettem, biztosan fogtam a kezét, és fel akartam dobni a vállamra, de rájöttem, hogy Emma babát vár... ez így nem lesz jó, így csak a kezembe vettem fel, miközben kapálózott, és kiabált, de valami megcsillant a szemében, egy pillanatra abbahagyta, és felnézett rám, miközben a kórterme felé tartottunk. Arcára döbbenet ült ki, és a szemében könny csillogott, értetlenül néztem le rá, miközben ennek okát kezdtem kutatni. Talán megszorítottam volna a csuklóját? Emma kemény csaj, emiatt nem lábad könnybe a szeme. Még mindig csak döbbenten nézett rám, miközben egy könnycsepp kicsordult az arcára… Talán fél tőlem? Letettem, egy pillanatra bűnbánóan a szemébe néztem és távolodtam egy lépést, de ő közelebb jött hozzám, még mindig csodálkozott, aztán fel sem fogtam mi történik. Emma a karjaimba vetette magát, és szorosan átölelte a nyakamat, és immár hangot is adott eddig néma könnyeinek. Az első döbbenet után tudatosult bennem, mi történt, és szorosan magamhoz öleltem mindkét kezemmel, és egy csókot nyomtam feje búbjára.
- Hiányzol! – zokogta nyakamat szorongatva, miközben könnyei eláztatták az ingemet. – Én nem tudom… - csuklott el a hangja, és elengedte a nyakamat, és újra felkaptam őt, mert már vacogni kezdett, nem volt rajta papucs. Megint átkarolta a nyakamat, és el nem engedte, amíg le nem tettem őt az ágyra, és finoman lefejtettem karjait nyakamból, mire riadtan nézett rám, de én bátorítóan mosolyogtam, miközben én is leültem az ágyra. Hátradőltem… nem volt éppen kényelmes az ágy, de mindegy, a mellkasomra fektettem, és előhúztam a zsebemből az eljegyzési gyűrűjét, mire tágra nyíltak a szemei, és elpirult.
- Azt hiszem, ez a tiéd… - megfogtam a kezét, egy csókot nyomtam rá, és felhúztam az ujjára a gyűrűt. Az ajtó kinyílt, és az orvos lépett be rajta, é szerencse, hogy időközben levettem mindkét lábam az ágyról, félig ülő helyzetbe tornáztam magunkat. Zavartan álltam fel, és Emma még jobban elvörösödött. Hogy ez a szín mennyire hiányzott… az orvos jeges pillantása rántott ki néma elmélkedésemből.
- A ma esti vizit után a hölgy hazamehet. Nincs ok rá, hogy bent tartsuk, csak szimplán collabált. Kérem, jöjjön velem, írja alá a papírokat. – fordult hozzám lekezelően, miközben Emmára pillantottam, aki időközben elmosolyodott.
- Hamarosan visszajövök! – mosolyogtam rá.
- Ne ígérjen semmit, az ilyen dolgok nem két percig tartanak.
Emma szemszög
Erik kiment telefonálni, a lehetőség adott volt, hogy hazamenjek. Nem foglalkoztam semmivel, csak megindultam, kiléptem az ajtón, és ott láttam őt, amint telefonál, zavartan fordult felém. Megindultam az ajtó felé.
- Igen, bocs, majd visszahívlak, szia. – hadarta a telefonba, majd hallottam, hogy felém jön. – Emma, könyörgöm! - megpróbálta elkapni a csuklóm, de én számítva erre, elkaptam a kezemet, és futni kezdtem, kétségbeesetten. – Emma, mégis mi a fenét csinálsz? Menjünk vissza! Hát jó, te akartad, én kértem, de ha nem megy szép szóval, majd én visszaviszlek! – megint elkapta a kezemet, de most nem engedte, hogy szabaduljak, felkapott a kezébe, mire én kapálózni kezdtem, és artikulátlanul kiabálni, nyöszörögni, de teljesen lefogott, miközben vissza akart vinni abba a szobába, amit annyira utáltam. Ahogy tartott, eszembe jutott, amikor otthon voltunk, amikor felkapott, amikor nevetve szaladtam előle, amikor lovaglás után kacagva ütöttem a mellkasát, és próbáltam szabadulni, de soha nem sikerült, nem mintha bántam volna, hogy a karjaiban vitt fel a szobába, ahol aztán csókolt, és szeretett… felnéztem rá, döbbentem, mint aki álomból ébredt, mintha most először láttam volna, hogy itt van mellettem, most először érne hozzám… Értetlenül nézett le rám, miközben egy nedves csepp buggyant ki szememből, majd letett, egy sajnálom szerűséget motyogva, egy lépést hátrált, Utána kaptam és a nyakába vetettem magam, most már hangosan zokogtam, és el nem engedtem volna őt, semmi pénzért… Lassan, bizonytalanul ölelt át, még szorosabban hozzá simultam, még jobban szorítottam a nyakát, miközben ő egy csókot nyomott a fejemre. Ekkor eltörött a mécses, kifakadtam.
- Hiányzol! Én nem tudom… - nem tudom, mi történt, én… sajnálom. El akartam mondani, de nem ment, nem találtam rá a hangomra. Elengedtem a nyakát, és próbáltam magyarázatot találni az eseményekre, de ő felkapott a karjaiba, és újra magamhoz öleltem Őt. Lassan indult meg velem a szobám felé, miközben arcát szorosan a fejemhez szorította, és nyugtató szavakat mormolt. Lábbal kinyitotta az ajtót, amit én nem csuktam be, amikor megpróbáltam hazamenni, Erikhez… Nem tudom, miért voltam abban az állapotban, egyszerűen nem vettem észre, hogy itt van. Tudtam, hogy itt van, de valahogy mégsem, pedig ő mindent megpróbált… Letett az ágyra, és gyenge ujjaimat lefeszegette a nyakáról, bárhogy küzdöttem ellene. Most, hogy „felébredtem” nem választhat el tőle semmi. Talán elvesztettem őt? Félve pislogtam fel két szép szemébe, és az aggodalom átitatta egész lelkemet. Átlépdelt az ágy másik oldalára, és leült. Mindvégig mosolygott, majd hátradőlt, és a mellkasára vont. Belefúrtam magam karjai közé, és elárasztott a béke. Mélyen beszívtam illatát, lehunytam a szemem, és vártam az elkerülhetetlen beszélgetést.
- Azt hiszem, ez a tiéd… - húzott elő a zsebéből valamit… az eljegyzési gyűrűmet! Elpirultam, majd Erik felhúzta a gyűrűt az ujjamra. Nyugalmunkat az ajtó nyílása zavarta meg, Erik gyorsan felpattant, és beletúrt kócos hajába.
- A ma esti vizit után a hölgy hazamehet. Nincs ok rá, hogy bent tartsuk, csak szimplán collabált. Kérem, jöjjön velem, írja alá a papírokat. – a pillantása hihetetlenül megalázó volt, mintha nem ölelhetne meg a vőlegényem!
- Hamarosan visszajövök. – jelentette ki mosolyogva.
- Ne ígérjen semmit. Az ilyen dolgok nem két perig tartanak. – kerüljön a kezem közé ez az orvos. Laposra verem az biztos! Nem beszélhet így senki vele! A pillantásom olyan jeges volt, Erik felvonta a szemöldökét egy pillanatra, majd megrázta fejét. Odalépett hozzám, homlokon csókolt, és gyors léptekkel távozott a szobából.
Nem tudtam mivel üssem el az időmet, úgyhogy elővettem Erik telefonját… nem vall rá, hogy elfelejti a dolgokat… mindezt én váltottam ki belőle, az akaratom ellenére. Fel akartam eleveníteni a közös pillanatokat, így a fotókat kezdtem nézegetni. Minden boldog pillanat ott volt… a lovaglás, az eljegyzés, tánc a teraszon, és egy két kép, amit még én készítettem, sutyiba, mert nem szereti, ha fényképezik egyedül. Az emlékek melegen égtek mellkasomban, szívem legmélyebb zugában, beleégett szöveteimbe. Aztán egy kép, amit még nem láttam… valószínűleg ő csinálhatta, kezét a pocakomon tartotta, és mosolygott, csillogott a szeme, én pedig aludtam. Szeret engem is, és a kisbabánkat is… a kezem önkéntelenül a hasamra siklott, és finomat simogatni kezdtem. Már gömbölyödött picit, ha nem is látszott nagyon, és hamarosan el kéne mennem ultrahangra… ha kijutok innen, időpontot kérek, és Erikkel együtt elmegyek. Megcsörrent a telefon, Len hívta Eriket, akárki is legyen az a Lena… biztos csak egy ismerőse, tehát felvettem.
- Helló, Erik Lockwood telefonja. – szóltam bele reménykedve.
- Helló, Lena vagyok. Lena Lockwood! – micsoda? Van testvére? – Biztosan te vagy Erik menyasszonya. Tudnád adni őt?
- Mi? Te… az hogy…? Nem mondta, hogy van testvére! – nyökögtem össze vissza.
- Akkor most már tudod. Adnád őt, kérlek? – hangja gúnyos volt.
- Ööö… nincs itt, elment aláírni a… ööö… papírokat, hogy kimehessek. – tök gáz volt, ahogy beszéltem… totál égés!
- Tényleg, hogy vagy? – próbált barátságos lenni, de nem nagyon ment neki.
- Már sokkal jobba. Ma este hazamegyünk.
- Szuper, akkor mond meg Eriknek, hogy kerestem. Holnap látjuk egymást, szia! – és letette, anélkül, hogy elmagyarázta volna a dolgokat.
