16. fejezet

Sziasztok!
Bocs a késésért, hosszú volt a hétvégém, és sok dolgot kellett megcsinálnom :)
De kész van, úgyhogy... jó olvasást :)

Rábeszéltem Lenat, hogy menjen el Erikkel a bálba, ami ma este lesz, és volt addig még három óra. Átvittem a ruhát Lena szobájába, majd magára hagytam, amíg felvette. A hajsütővas addigra már bemelegedett, és használatra kész volt. Az egészet besütöttem, miközben Masonön kattogott az agyam.

-          Valami baj van? – kérdezte Lena, a tükörből nézve rám.

-          Csak gondolkozom… Felhívtam a bátyámat, és kiakadt. – belakkoztam egy tincset, és leengedtem.

-          Min?

-          Azt mondja, túl fiatal vagyok egy családhoz… nem hisz a szerelem első látásra dologban. Aztán amikor megmondtam neki, hogy két év… akkor azt mondta, találkozni akar velem. – már vártam a holnapot, de aggódtam is, hogy nem fogja elfogadni Eriket.

-          Nekem ennyi idősen már megvolt Claire, egyáltalán nem vagy fiatal! Éld az életedet.

-          Én is így gondolom, de Mason teljesen más. Neki még most sincs családja, illetve volt felesége, de elhagyta őt, mert bajos nő volt. – emlékeztem vissza.

-          Hány éves?

-          Huszonkilenc lesz augusztusban. Marketingben dolgozik az ország másik felében. – elkezdtem feltűzni a haját, egy kontyba hátul. Gyönyörű sötétbarna haja, és kreolos bőre szép kontrasztot képzett egymással.

-          És mi van a picivel? – váltott témát.

-          Sokat van ébren. Most is mocorog, biztos már nem fér el annyira. Jövő héten megyünk ultrahangra! – eszembe jutott, hogy Erik a napokban felhívta Jaket, hogy időpontot kérjen. Sajnálta, hogy nem megyek a bálba.

-          Gondolkodtál már a nevén?

-          Igen, és már van egy kettő, ami tetszik mindkettőnknek. De én nekem van egy tuti befutóm. – rákacsintottam Lenara, és szélesen elvigyorodtam.

-          Mi?

-          Adam. Nagyon tetszik, már a szívemhez nőtt. Láttad már a szobáját?

-          Igen, segítettem is plüssöket pakolni, meg festeni. – késsz volt a haja, a ruha is rajta volt már csak egy szolid smink hiányzott róla.

-          Te csináltad azt a festményt a kiságy fölé?

-          A festmény az azért túlzás… de igen, én csináltam. Nagyon szeretek festeni, és gyerekkoromban sok versenyt nyertem. – mosolyogva vettem el tőle a szempillaspirált, és a többi kacatot, majd nekiláttam.

-          Nagyon szépen festesz. Ami kint van a szobánkban, azt is te… te festetted?

-          Igen, az Erik személyes kedvence, hát nekiadtam. – az óriási képre gondoltam, amin egy varázslatos kis tisztás, egy házikóval állt. Egy kicsit csillámlott az egész, ez még meseszerűbbé tette az egészet, és csak később jöttem rá, hogy ez a közeli tisztás.

-          Nekem is nagyon tetszik! Varázslatos…

Miután készen voltam a sminkkel, megnéztem, hogy áll Erik. Épp a nyakkendővel babrált. Egy ideig az ajtóban álltam, és csak néztem szép arcát, majd nem bírtam tovább.

Odasétáltam, kezemet arcára simítottam, és megcsókoltam. A nyakkendőjénél fogva húztam le magamhoz, majd mindkét kezemet nyakába fűzem. Még egy apró puszit leheltem ajkaira, majd meg akartam kötni nyakkendőjét.

-          Ezt miért kaptam? – kérdezte csöndesen, arcomat nézve.

-          Csak úgy… miért, zavart? – egy utolsót szorítottam a nyakkendőn, és a zakót is megigazítottam, ami a nagy intenzitásban… nos, egy hangyányit elcsúszott.

-          Nem, sőt! Nagyon jól esett! – két centire vigyorgott tőlem, le, lepillantva ajkaimra. – Kapok még?

-          El fogtok késni! – mondtam, de újra közelebb húzódtam hozzá. Arcomat nyakába temettem, és átöleltem. Úgyse lesz itthon, azt valahogy ki kell bírnom…

-          Nem fogunk! Majd gyorsan vezetek. – ezzel egy újabb táncra hívott.

Hamarosan Lena halkan köhintett, mire szétrebbentünk, és lekísértem őket az ajtóig, szorosabbra vontam magam körül a kardigánomat, és utoljára csókoltam meg őt. Lena olyan gyönyörű volt a ruhában, és Erik pedig… szexi volt. Rám kacsintott, majd bepattant a kocsiba. Búcsút intettem, és sokáig kint álltam az ajtóban. Mrs. Dean csendesen betessékelt, és elnézően mosolygott rám.

Hát akkor ideje felhívni az apámat. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ezt nem kellett volna.

Lena szemszöge

Izgatottan szálltam ki a kocsiból, majd Erik belém karolva kezdett húzni a móló felé. Igazán varázslatos volt, mindenhol apró lámpások égtek, és a tenger halkan morajlott mindenhol.

-          Lena, bemutatom a barátomat, Jaket. – alig bírtam megszólalni, amikor kezet csókolt, és a drágalátos bátyám alig bírta visszafojtani a nevetését arcszínem láttán.

-          Jó estét, Lena! – mosolyogott a szemembe nézve, én pedig nyökögni kezdtem.

-          Magának is… Jake. – lehajtottam a fejemet, és elindultam egy asztal felé.

-          Na, mi van, hugi? – most már hangosan nevetett, én pedig a kezemmel takartam el arcomat.

-          Inkább maradj csöndbe! – a lángolás kezdett csillapodni, úgyhogy mély levegőket véve próbáltam lenyugodni.

-          Nem szégyen ez! Láttad volna magadat kívülről! Bár… azért Jake is nézett valahogy. – sokat mondóan kacsintott, majd megkezdődött a vacsora.

-          Tényleg?

Kissé önbizalom hiányos voltam ma este, ugyanis mindenki szebbnél szebb ruhákban járkált, és táncolt. A vacsora gyorsan eltelt, bár alig ettem valamit. Még mindig Jake arcán gondolkoztam… Eszméletlenül jól nézett ki. Magas, izmos, és jóképű volt. Talán Eriknél fél fejjel magasabb, és kiséé szőkés haja volt. Borostás volt, ami csak még vonzóbbá tette számomra, és zöld szeme.

Megkezdődött lassan a tánc, andalító zene szólt, de Erik elment telefonálni. Fel akarta hívni Emmát, hogy jól van e… néha agyamra meg az aggódása! Igaz, még soha nem voltam ennyire szerelmes, mint Erik, de át tudtam érezni. Miközben a székemen ültem, és a szalvétával babráltam, valaki megkocogtatta a vállamat.

Mikor hátranéztem, Jake állt mögöttem, egy görög félisten arával mosolygott le rám.

-          Szabad egy táncra? – azt hittem, itt helyben rosszul leszek…

-          Pe… persze! – örömmel álltam fel a kényelmetlen székről, de talán kicsit túl gyorsan, mert majdnem orra buktam a szőnyegben. Ha ő nincs ott, el is esek.

-          Nyugi, nem kell annyira sietni! – ügyesen talpra állított, majd bevezetett a táncoló tömegbe. Kellemes zene szolt, és ügyesen megforgatott, úgy, hogy karjaiba kerültem.

-          Mi a szakmád? – érdeklődtem a második szám tájékán.

-          Orvos vagyok… gyermekorvos. – elvigyorodott, és újra megforgatott.  Szemem sarkából láttam, hogy Erik felkér valakit táncolni, de nem nagyon izgatott, kit.

-          Oh… és te kezeled Emmát? – kérdeztem, miközben egy újabb tánc vette kezdetét.

-          Igen, mert… én és Erik osztálytárak voltunk közép suliban, és megmaradt a barátság. – megvillantott egy féloldalas mosolyt, és levezetett a parkettről. – Igyunk valamit!

-          Jó.

Pár vodka martini után eléggé felpörögtem, úgyhogy csak arra emlékszem, hogy Erik felhívta Emmát, aki nem vette fel. Hazament, úgy tizenegy körül, engem pedig ott hagyott, de megígérte Jake, hogy hazavisz engem.

Elég sokat táncoltunk, meg iszogattunk, egyre jobban oldódott a hangulat. Elmentünk sétálni a partra, ahol majdnem beleestem a vízbe, éppen elkapott Jake. Valamivel később lámpásokat fogtunk a kezünkbe, és olyanok voltak, mint egy kicsi hőlégballon. Ragyogva szálltak a magasba, bevilágítva a fekete égboltot.

Fázni kezdtem, úgyhogy Jake odaadta a zakóját, aminek isteni illata volt. Majdnem összeestem, annyira elfáradtam. Jake óvatosan a kocsihoz támogatott, majd beültetett, és hazavitt. Miközben vezetett, a kocsiban halk zene szólt, Mozart Varázsfuvolájából, ami kellemesen lengte be a meleg levegőt.

Mikor hazaértünk, Jake illedelmesen kezet csókolt, majd hamiskásan rám mosolygott, és búcsút intett. Felrohantam az emeletre, a boldogságtól a fellegekben járva, és lefejtve magamról a könnyű ruhát, majd bevetettem magamat az ágyba. Egy ideig az Üvöltő szeleket olvastam, aztán elbóbiskoltam.

Emma szemszöge

Reggel az arcomat simogató kézre ébredtem, miközben kellemesen megcsapott a tavasz illata. Mikor kinyitottam a szememet, Erik arcát láttam meg, aki mosolyogva homlokon csókolt, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Felültem az ágyon, hogy még jobban hozzásimulhassak, ami nem volt egyszerű, nagy pocakom miatt.

-          Adam ma reggel sokat mozog! – vontam kezét hasamra, miután kikászálódtam az ágyból, és a fürdőbe indultam.

-          Reggel? Mindjárt dél van! – elnevette magát, és kézfejével végigsimított arcomon.

-          Dél? Úristen, háromkor találkozunk Masonnel! – kapkodva rendeztem el az ágyat, de Erik nem hagyta, mindig elém állt, újra és újra átölelve. Nagyon romantikus volt. Egyfolytában bókokat duruzsolt a fülembe, megcsókolta a nyakat, és a hajamat babrálta.

-          Nyugi, még van több mint három óránk, azalatt sok mindent lehet csinálni!

Behúztam a fürdőbe, és együtt lefürödtünk.

Miután végeztünk, már tényleg igyekezni kellett, úgyhogy lementünk ebédelni. Befaltam egy nagy adag salátát, krumplit, és csirkét. Erik mosolyogva figyelt, de láttam a szemében, hogy kicsit fél… Azt hiszi, Mason el fogja ítélni, hogy nem fogja tiszteletben tartani a döntésemet, én őt választottam. Egy ideig farkasszemet néztünk, miközben a számba csempésztem egy-egy falat csirkét, majd nem bírtam tovább. Leszálltam a bárszékről, és átöleltem a derekát, miközben ő még mindig a pulttal szemben ült.

-          Ne aggódj már! Nyugi, Mason nem olyan… el fog fogadni téged! El kell, hogy fogadjon, ugyanis én téged szeretlek. – az utolsó mondatot a fülébe suttogtam, és vissza akartam ülni a székbe. Elkapta a kezemet, maga felé fordított, és a szemembe nézett.

-          És ha nem? – felvonta szemöldökét, tekintetét az enyémbe fúrta, majd nagyot sóhajtott.

-          Akkor ez van! De nem lesz ez, ne is gondolj erre! Mason tényleg normális… már amennyire az lehet egy bolondos marketinges. – mosolyogva emlékeztem vissza a legutóbbi találkozásunkra. – Hasonlóan, mint te.

-          Szóval bolondos lennék? – elvigyorodott, és leugrott a székről. Majdnem egy fejjel alacsonyabb voltam nála, bár én sem voltam alacsony…

-          Bolondosan imádnivaló. – elvettem a pultról egy almát, és megborzoltam a mindig kócos, égnek álló haját.

-          Lassan mennünk kellene. – lustán sétáltam fel a lépcsőn, miközben kezemmel derekamat támasztottam. A keresztcsontom valóban elkezdett fájni, mint ahogy megálmodtam, de a folytatás elég valószínűtlen volt… Még csak majdnem öt hónapos vagyok, vagyis minimum három hónapom van addig. – Valami baj van?

-          Csak fáj a keresztcsontom. Adam kezd nagy lenni. – megpaskoltam pocakom oldalát, és bekanyarodtam a szobába… Megláttam Lenat, aki holtkórosan sétált végig a folyosón, fejét fogva. – Jó reggelt!

-          Oh… neked is!

-          Fáj a fejed? – beült a fotelba, és két kezébe temette arcát.

-          Kicsit becsiccsentettem tegnap… - ja, másnaposság. Az elég szar tud lenni, nem mintha annyiszor berúgtam volna, de azért az egyetemi bulik… - Én sem voltam mindig jó kislány ám! – előszedtem a szekrényből egy világoskék farmert, egy drapp, laza kardigánt, és egy fehér rövid ujjú felsőt, amit direkt kismamáknak találtak ki.

-          Hova mentek? – közben Erik besétált a szobába, rákacsintott Lenara, és belépett a gardróbba.

-          Masonnel találkozunk.

Bementem a gardróbba, és előkotortam egy tornacipőt a szekrényből. Erik épp egy szürke felsőt húzott magára, és én finoman segítettem megigazítani azt. Rámosolyogtam, egy pillanatra megérintettem az arcát, és átmentem a fürdőbe. Magamra rángattam a ruháimat, egy laza kontyba feltűztem a hajamat, úgy, hogy néhány tincset szabadon hagytam. Olyan rövidek voltak, hogy nem értek bele a kontyba. Egy gyors smink, majd összepakoltam a tatyómat, aztán meghallottam, hogy Erik kiabál. Ideje indulni.

15. fejezet

Sziasztok!

Kicsit korábban hoztam az újat, Bia kérésére :) Remélem nem bánjátok :) Mindenkinek kellemes hetet, és köszönöm a kommentet :D

Puszi mindenkinek: Evalight

Emma szemszöge

Miután ez megtörtént, hallottam, hogy a zuhanyban csobog a víz, úgyhogy lustálkodtam még egy kicsit, kezemet Adam fölé simítottam… Egy ideig vártam, de úgy látszott, hogy alszik. Legtöbbször evés után van ébren, és egész nagyokat tud rúgni. Nem éppen kellemes érzés, amikor rossz helyre rúg a baba, viszont amikor aprókat mozog, és látszik a pocimon, ahogy szinte hullámzik… nos, az minden szenvedést megér.

Felkeltem, hogy kinézzek az erkélyre, miután belebújtam Erik kardigánjába, így már nem is fáztam volna.

Aztán meghallottam a halk lépteket, de nem fordultam hátra. Halk szava kuncogásra késztetett.

-         Jövök! – kezeit derekamra, és hasamra csúsztatta, magához ölelt, és állát vállamra támasztotta. – Jó reggelt, Szerelmem!

-         Szia! Futni voltál? – kezemet a mellkasára helyeztem, miközben felé fordultam, de egy percre sem eresztett el.

-         Igen, el is fáradtam rendesen. – újra magához ölelt, és csókot lehelt állam alá, majd nevetve suttogott fülembe. – Most már szabad?

-         Szabad! – mondtam, és ajkaimat övére nyomtam, miközben karomat nyakába fűztem. Még szorosabban ölelt, ha az lehet, és nedves hajába túrtam. – Hiányoztál!

-         Én is szeretlek! – sóhajtva hagytam, hogy egy újabb édes keringőre hívjon. Finoman kóstolgattuk egymás ajkait, miközben a kezét vállamról a baba fölé csúsztatta.

Sokáig csókolóztunk még, aztán bekapcsoltuk a tegnapi filmet. A végén már aludtam, és éreztem, hogy Erik lágyan simít végig a hajamon, állát fejemen nyugtatva. Mikor összefűztük az ujjainkat, megint megmosolyogtatott, hogy menyasszony vagyok. A gyűrűm most is rajtam volt, mint mindig, és a film alatt Erik azt birizgálta. Ideje volt felhozni az esküvő, és a baba dolgot. Egy kicsit elgondolkoztam, és számolni kezdtem. Ha Adam most majdnem öt hónapos, akkor júniusban fog születni? És még semmit nem kezdtünk el csinálni a szobájából? Kicsit kapkodni kezdtem a levegőt, és Erik kezét is erősebben szorítottam.

-         Mi a baj? – mormogta a fülembe, aggodalmas, de mégis nyugtató hangon.

-         Júliusban fog születni, ugye? – kérdeztem, miközben a homlokomat ráncoltam. Igazából nem volt miért aggódnom, ha most még mindent beszerzünk gyorsan, de… mégis.

-         Igen, elvileg. De mi van?

-         Hát még semmit nem vettünk! Igaz, még múltkor vettem egy pici rugdalózót, de az csak egy! Hogyan…

-         Csak a magad nevében mondd, hogy nem vettél semmit! – hamiskásan mosolygott, és halkan felkacagott.

-         Te vettél valamit?

-         Megmutatom, gyere! – felcsillant a szeme, miközben kikászálódtunk az ágyból, és elkapta a kezemet, magához rántott, egyik kezét a derekamra tette, másikkal a kezemet tartotta. – Táncolsz velem?

-         Mondtam már…

-         A múltkor is milyen jól ment! Naaaa… légyszi! – halkan sutyorgott a fülembe, miközben megtettük az első lépéseket. Elvörösödtem, de hagytam magamat úgy vezetni, mint a gyerekeket. – Látod, milyen jól megy. – egy váratlan mozdulattal karjára fektetett, és hajam szinte a földig lógott, annyira leengedett. Komolyan a szemembe nézett majd elvigyorodott.

-         Ha most lenne rózsám, odaadnám neked! – nevettem, miközben talpra állított, és kitáncolt velem a szobából. Végül már nem is keringőztünk, hanem tangóztunk, néha úgy osontunk, mint egy titkos ügynök, és Lena kérdőn vonta fel a szemöldökét, amikor rózsával a számban (amit Erik az erkélyen szakított le) eltáncoltunk az ajtaja előtt, aztán meghallottuk harsány kacagását.

-         Itt is vagyunk, táncos hölgy. – egy kört tettünk, igazából a szobánktól kétajtónyira volt a meglepi. – Szemeket lecsukni. – tenyerét a szememre simította.

-         Nem bízol bennem? – nem felelt, csak eltűrte a hajamat, és csókot nyomott a vállamra. Borzongni kezdtem, mire halkan felnevetett.

-         Még két lépés… kinyithatod!

Enyhe festékszag csapott meg, amikor beléptünk a halványkék szobába. Még egyet előreléptem, és meglöktem az rácsos kiságy felett himbálózó díszeket. A fal túlsó végében fali díszek, matricák voltak a falon, itt pedig egy-két kép volt. Erik egész végig itt volt mögöttem, kezét derekam köré fűzte, és szórakozottan babrálta egy tincsemet.

El voltam ámulva… olyan szép volt a szoba… és a kiságy, egyszerűen fantasztikus. Átvezetett a mellette lévő szobába, ahol egy bölcső, egy szekrény, és egy komód állt, meg rengeteg játék. Nem bírtam semmit sem szólni, csak áhítattal néztem körbe újra.

-         Ezt az egészet… te csináltad? – sikerült elszakítanom a pillantásomat a fenyőbútorról, a takaróról, és minden egyéb csodás dologról, hogy vőlegényem szemébe nézhessek.

-         Tetszik? – mellkasára hajtottam fejemet, és beszívtam az illatát.

-         Nagyon… nagyon tetszik! El sem tudom mondani mennyire. – tényleg gyönyörű volt minden, és a színek is kellemesek voltak. – Mikor csináltad? 

-         Éjszaka, és néha nappal.

-         Varázslatos! A baba biztos boldog lesz itt… egy mesés apával. – mosolyogva néztem fel rá, keresve a megfelelő szavakat.

-         És egy ilyen meseszép, tündére anyuka mellett. Hogy ne lehetne az? – újra nyaka köré fűztem karomat, és szorosan magamhoz öleltem.

-         Ígérd, meg, hogy ezentúl együtt fogjuk berendezni, jó?

-         Ha szeretnéd, már most is elkezdhetjük.

Persze, hogy szerettem volna, hiszen annyira vártam már, hogy megszülessen, hogy a karjaimban tartsam a kicsi Adamet, egy pici emberkét…

Hát megfogtam egy adag plüsst, játékot, és áttáncoltam a szobába. Egy nyuszit a sarokban lévő fotelhez tettem, kellemes kontrasztot képzett drapp színe a barna anyaggal. Erik betolt egy másik komódot a szobába, és a fal mellé illesztette, majd annak a tetejére is plüssöket pakoltam.

-         Ez pelenkázó lesz! – mondta elnézően.

-         Oké. – felkapva a rajta terpeszkedő óriás kacsát, szerelmem kezébe nyomtam. – Akkor ezt rakd fel a szekrény tetejére, légyszi.

-         Áthozod a kistakarót? Ott van a sarokban. – mire visszaértem, felrakta a kacsát a szekrényre, majd gyors csókot nyomva homlokomra a takarót a pelenkázóra tette. – Köszönöm, Szerelmem!

-         Mikor vetted ezeket? – mutattam a játékokra.

-         Internet! – válaszolta vigyorogva, és kezével végigzongorázta arcom minden egyes négyzetcentiméterét, így apró kisüléseket okozva testemben mindenhol.

-         Mikor megyünk vásárolni? – teljesen fel voltam dobódva. Annyira tetszett ez az egész… varázslatos szoba volt, mintha egy mesében lennék. Tulajdonképpen, amennyire csodás az életem, talán abban is élek.

-         Ma még nem, talán holnap, ugyanis ágyban volna a helyed. Még mindig nem fejeztük be a filmet.

-         Mivel két részes. – mutattam rá, de pimaszul visszavágott.

-         Háromszor kezdtük el nézni, emlékszel? Csak mindig elaludtál, erről pedig nem én tehetek! – nyelvet öltöttem rá, és átsasszéztam a „rakódós” szobába.

-         Ezt hova rakjam? És mi ez egyáltalán? – egy fa valami volt a kezemben, nem tudtam megítélni, hogy mi ez, de finom fenyő illata volt. Erezete lágyan folyt végig a görbített felületen, hogy aztán a végpontban visszakanyarodhasson, mint egy folyó.

-         A bölcsőhöz van. Fel lehet akasztani, és úgy ringatni. – részletesen elmutogatta, hogy mi hova megy, de igazából nem is azt néztem mit mutogat, hanem hogy hogyan. Izmai szépen kidomborodtak, miközben fel-le mozgatta a kezét, hogy aztán a bölcsőhöz illeszthesse. Gyorsan összeszerelte, villámgyorsan mozogtak kezei.

-         Ezermester. – leültem a földre, a bézs színű szőnyegre, és Erik vállára támasztottam arcomat.

-         Fáradt vagy? – hát az nem kifejezés… főleg, hogy halkan sutyorgott a fülembe, meg-megcirógatva nyakamat, miközben ujjai hajamat fésülték.

-         Egy kicsit… nagyon. – hirtelen tört rám a kimerültség, és alig tudtam nyitva tartani a szememet. Egy lágy, csengő dallamot hallottam meg, és elmosolyodtam. Biztosan egy felhúzható ketyere, ami dallam végén lelassul.

-         Jó éjt… - magához ölelt, lassan ringatózott velem, miközben millió puszival hintette be arcomat, nyakamat, vállamat, és ahol csak ért.

-         Ebédre ébressz fel mindenképpen.

A választ már nem hallottam… úszni kezdtem az álmok végtelen folyóján, lágyan ringva az ölelő karok, és a zene ritmusára.

Hamarosan már teljesen elaludtam…

Az apámmal és a bátyámmal álmodtam, már sokadszorra. Képtelen voltam kiverni őket a fejemből, ahogyan egymás mellett ülnek szótlanul, talán kissé túl ridegen. Túl mereven ültek, ahogy egymás felé fordították a fejüket, és halványan mosolyogtak. Aztán valami megcsörrent. Oda akartam lépni apámhoz, hogy szóljak neki, hogy cseng a telefon, de egyre távolagg kerültek tőlem.

Hirtelen döbbentem rá, hogy hiányoznak. Az én szeleburdi, bolondos bátyám, és a felelőtlen apám. Az anyám is hiányzott. Mindenki hiányzott, akit nem láttam az elmúlt öt évben.

A csengés egyre erősebb lett. Erik telefonja csengett, de ő maga csak most sietett be a szobába. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Nagyon hiányzott a családom.

Vége szakadt a csengésnek, nem is hallottam semmit, ahogy oldalamra fordulva Adam felett volt a kezem. Erik átölelt, és nyugtatóan kezdett mormogni a fülembe…

-         Bocsáss meg, Szerelmem, de elfelejtettem, lenémítani. – nem feleltem semmi, még mindig a semmibe meredtem, újabb könnycseppeket hullatva szememből. – Mi a baj, Emma?

-         Hiányoznak! – ringatni kezdett, mint egy nagy gyereket, és letörölte a sós cseppeket. Egy ideig némán meredtem magam elé, majd határoztam. – Felhívom a bátyámat!

-         Hívd, addig én…

-         Ne, maradj itt velem! – tenyeremmel letöröltem az utolsó cseppeket is, és a telefonomért nyúltam. – Szükségem van rád… szükségünk! – egészítettem ki szavaimat, és nagy levegőt vettem, miközben a mellkasára dőltem. Kicsit izgulva a fülemhez emeltem a telefont, miközben az búgni kezdett. Harmadig csengésre fel is vette.

-         Halló? – megkönnyebbülten lazítottam el izmaimat, hangja hallatán.

-         Szia, Mason… Emma vagyok! – szorongva vártam, hogy szóljon valamit, miközben éreztem, hogy Erik szintén a hasamra csúsztatta kezét.

-         Emma! Szia… hogy vagy? – boldog volt. Legalábbis a hangjából ezt vettem ki. – Mesélj, hogy telnek a napjaid? Hamarosan hazamegyek, meglátogatlak téged. – zúdította mondandóját.

-         Köszönöm, nagyon jól vagyok. Már nem vagyok annyira… beteg. – megkönnyebbült sóhaj. – Nagyon örülnék, ha meglátogatnál minket! – hupsz, ez kicsúszott.

-         Titeket? – meglepődöttséget véltem felfedezni a hangjában, de mintha mosolygott volna.

-         Engem… és a vőlegényemet. – felnéztem Erikre, aki szélesen vigyorgott, és ujjaival hajamat gereblyézte. – És a… az unokaöcsédet. – vártam a válaszát, ami csak nem akart elérkezni. – Tudom, sok ez így egyszerre, ugye?  De boldog vagyok, nagyon!

-         Oh… és mennyi idős az… unokaöcsém? – általában mindent gyorsan elfogad, elég békés ember, de ez minta feldühítette volna.

-         Ne legyél mérges!

-         Emma, olyan fiatal vagy, még nem muszáj elköteleződnöd! Huszonhárom évesen még nekem sem volt családom! Ne rontsd el! – kérlelt, könyörgött, én pedig ellenálltam.

-         Mason, kérlek… mikor jössz haza? Nagyon hiányzol!

-         Holnap!

-         Ne csinálj fesztivált, kérlek! Nagyon fontos nekem… szeretnélek minél előbb látni, és hidd el, nincs korán. – a két évre gondoltam.

-         Ezt hogy érted? – már nem volt dühös, hangját lehalkította, és éreztem, hogy aggódik.

-         Két év. – csak ennyit mondtam. Tudtam, hogy érteni fogja a célzást, de nem voltam szomorú, mert túl akartam élni. És túl is fogom. Erik viszont még jobban magához szorított, és éreztem, mennyire fáj ez neki.

-         Azt mondtad, jobban vagy! – nyögte elfúlón, fájdalommal a hangjában.

-         Mert jobban is vagyok, túl fogom élni! – mondtam ki hangosan sokáig magamba fojtott gondolataimat, egyben Eriknek is üzenve. – értük, és értetek.

-         Emma, most le kell tennem… de holnap találkozunk, jó? A régi háznál, a park mellett. Három órakor, jó? – hadarta sietősen, még mindig fájdalommal tele a hangjában, és igyekeztem érthetően nyökögni.

-         Háromkor a régi háznál! Szeretlek, Mason! – újabb könnycseppek gördültek végig az arcomon, és örültem, hogy felhívtam őt.

-         Én is, Emma! Szia!

-         Szia! – letette, talán már nem s hallotta válaszomat. Mereven tartottam fülemnél a telefont, miközben egyre jobban záporoztak könnyeim.

14. fejezet

Sziasztok!

Ez a fejezet magáért beszél... hosszú lett, remélem nem bánjátok! Végre kiderül a baba neve, mindenkinek kellemes olvasást, és a hétvégétek legyen jó :)

Pusz: Evalight

Erik szemszög

Egy csúnya köhögésre szakított ki éber álmomból. Reflexből fordultam Emmához, mert csak felőle jöhetett ez a hang. Meglepetésemre Lena ült az ébren lévő Emma mellett, aki éppen egy gyógyszert vett be. Álmosan simítottam végig arcomon, fejemre húzva a párnámat, és egy erőtlen nevetést hallottam.

-         Jó reggelt, álomszuszék. – suttogta fáradtan, rekedten.

-         Bátyó! – köszönt Lena is, mosolyogva a tegnapi beszélgetés után.

-         Jó reggelt. – kábán ültem fel az ágyban, a fejem mögé húzva a párnát, és egy óriásit ásítva. – Már tíz óra van? Úristen! – tizenegyre ott kell lennem az kisállatosnál. Emmának három nap múlva van a szülinapja, és többek között egy cicát veszek neki.

-         Mész valahova? – kérdezte Lena, miközben Emmának segített visszafeküdni a párnára.

-         Igen… egy üzleti megbeszélésen leszek. – mondtam kínosan, de Lena csak felvonta a szemöldökét, tapintatosan nem mondott semmit.

Villámgyorsan előszedtem egy inget, egy nadrágot, és egy zakót. Elég laza egy üzleti megbeszéléshez, de minek mennék öltönyben egy állatkereskedésbe? Gyorsan lezuhanyoztam, majd borotválkozás, és öltözés után, immár készen léptem ki a fürdőből. Lena Emma mellett ült, épp a lázmérőt vette el tőle, majd elégedetten bólintott. Bizonyára lement a láza, mert reggel nem lázcsillapítót vett be, hanem valamit torokfájásra. Lecaptattam reggelizni, megnézetem a reggeli híreket, és amikor vége lett, éppen a mosogatóba akartam berakni a tálamat, amikor Lena annyira megijesztett, hogy majdnem ledobtam azt.

-         Szóval üzleti megbeszélés – mondta, nevetve a reakciómon.

-         Emmának kedden lesz a szülinapja, de tényleg be kell futnom a céghez. – vigyorogtam, hogy mennyire átlát rajtam.

-         Hány éves is lesz?

-         Huszonhárom. Hat évvel fiatalabb nálam, szerintem az nem annyira sok…

-         Jeremy… öö… ő nyolc évvel volt idősebb nálam, úgyhogy nem sok. – mondta, szemében harag lángolt fel a fájdalom mellett.

-         Na, én megyek, mert időpontom van. Szia, Lena!

-         Aloha!

Felmentem a szobánkba, és letérdeltem Emma mellé. Kezemet óvatosan kisfiunk fölé simítottam, és egy csókot nyomtam hasára. Semmi kedvem nem volt itthagyni Emmát, főleg, hogy beteg volt, és az elválások egyébként is nehezek voltak. Végigsimítottam piros arcán, és el eltűrtem egy arany tincset, ami erőtlenül hullott gyönyörű arcába. Sóhajtva nyomtam egy puszit homlokára, majd miután megigazítottam a párnát, és a takarót, csendben kisétáltam a szobából.

Nem sokat vacakoltam a továbbiakban. Gyorsan bepattanva a kedvenc kocsimba a zakót a hátsó ülésre dobtam, majd a zenét hangosra állítva száguldottam az úton. Tizenegy előtt öt perccel meg is érkeztem, majd mély gondolkozásba estem egy szürke és egy vörös macskát illetően.

-         Szia, cica, hát te milyen fajta vagy? – kérdeztem, és most kezdtem csak érezni az átbeszélgetett éjszaka hatását. Nem jó jel, ha az ember állatokhoz beszél…

-         Ő egy perzsa-sziámi keverék. Nagyon okos állat, és inkább családokba való. A gyerekekkel is jól kijönnek, és a szabadban is szeretnek lenni. Viszont, nagyon sokat kell gondozni őket. – mondta a készséges eladó hölgy, bájosan mosolyogva, amikor felemeltem a cicát, és a karomra tettem, végigsimítottam selymes, hosszú szőrén.

-         Mennyi idős?

-         Két hónapos lesz nemsokára. Nagyon okos állat, okosabb, mint a legtöbb cica.

-         Akkor… két nap múlva elvihetném őt? – kérdeztem, miután megfontoltam a döntésemet.

-         Természetesen.

Miután kifizettem a cicát, és a hozzá tartozó dolgokat, elfutottam egy ékszerészhez. Miután kiválasztottam egy nyakláncot, és egy hozzá illő fülbevalót, vettem egy könyvet, majd siettem haza.

Már egészen jól volt Emma, éppen ebédelt, amikor hazaértem. Az túlzás, hogy ebédelt, mert csak egy-két falatot sikerült megennie, majd megkérdeztem, hogy nem akar e megfürdeni. Azt kérte, hogy Lena segítsen neki, én pedig tiszteletben tartottam a kérését. Miután én is megebédeltem Lenaval, beraktam egy filmet Emmának, és megvártam, amíg elalszik. Szóltam Mrs. Deannek, hogy figyeljen Emmára, amíg mi elmegyünk lovagolni. Felfrissített a száguldás, és a friss levegő, de időközben szakadni kezdett az eső. Miután beügettünk egy fa alá, beszélgetni kezdtük.

-         Most mi legyen? Nem lenne jó, ha mi is megbetegednénk! – kérdezte Lena, túlkiabálva z esőt, miközben leszállt az elegáns, fekete lóról, és a sziklára ült.

-         Keressük meg a régi bunkerunkat! Mit szólsz hozzá? – vigyorogtam, és meglapogattam a lovam oldalát. Ő volt a kedvencem, mert nagyon okos volt, és gyors.

-         Jó ötlet! – visszamászott a lóra, és újra elindultunk, már lassabban, mert az út csúszós, és sáros volt. – Na és mit vettél Emmának? – kérdezte vigyorogva.

-         Egy ezüst nyakláncot, és egy fülbevalót, egy cicát…

-         Egy cicát? – nézett nagyot Lena, miközben buzgón mosolyogni kezdett.

-         Igen, miért? – gyanakodva vontam össze szemöldökömet.

-         Nem emlékszel? Gyerekkorunkba volt egy macskánk, és Buborék úrnak hívtuk! – felvontam szemöldökömet, majd tovább soroltam az ajándékokat.

Miután megtaláltuk a bunkert, olyan romos állapotban volt, hogy nem mentünk fel rá, de az eső egyre jobban szakadt…

Úgy döntöttem ideje hazamenni, megnézem Emmát, hogy van. Kezdtem ideges lenni, és a tempón is akaratlanul gyorsítottam a lovammal. Gyorsan bevittem az istállóba a lovakat, miközben Lena előre ment a házba. Miután beértem hosszú lépteit, ledobtuk a kabátunkat, és egyből Emmához mentünk.

Mrs. Dean körötte sürgött, és egy sárga vászonzsebkendőt vett le éppen homlokáról, szeme üvegesen a távolba meredt. Némán roskadtam le az ágy mellé, miközben Mrs. Dean visszatette a hideg zsebkendőt, és kiment a folyosóra. Fejemet a takaróba temettem, és próbáltam nem gondolni a legrosszabbra… Emma állapota romlott.

Gyenge keze hajamba túrt, erőtlenül gereblyézte nedves hajam, és ajkát erőtlen suttogásra kényszerítette.

-         Neked most erősnek kell lenned, Erik! Vigyáznod kell rá, helyettem is. – halkan köhögött, és megpróbált felülni.

-         Maradj nyugton, Emma! – de azért megtámasztottam karommal a hátát, hogy ne kelljen magát tartania.

-         Azért mosdóba csak kimehetek. – pimaszul vágott vissza féltésemre. Sóhajtva forgattam a szememet a régi Emma hallatán. – Segítesz? – sötétvörösre pirult, hogy még ehhez is segítségre is van szüksége.

-         Egészségben, betegségben… hamarosan el fogjuk mondani ezeket a szavakat. – mosolyogva emeltem ki az ágyból, óvatosan támasztottam meg törékeny alakját, bár nem tudtam, mit hogyan tegyek, olyan gyengének látszott.

-         Bizony! – kontrázott rá, és pocakjára simította kezét. A hálóing eléggé feszült már szépen gömbölyödő hasán. Tenyeremet én is oda tettem, és mosolyogva fogadtam a kicsi mozgását. Elég aktív baba.

-         Ígérd meg, hogy holnapra meggyógyulsz… de mindenképpen felhívom Jaket, hogy nem megyünk. – kétségbeesetten zihálni kezdett, homloka ráncokba szaladt, és köhögni kezdett.

-         Ne… muszáj elmenni! – a fürdő felé indultam, magammal húzva, és erősen törtem az agyamat, hogy mit lehetne kitalálni. Felcsillant a szeme, de én betuszkoltam a fürdőbe, és illedelmesen elfordultam. Miután végzett, visszavittem az ágyba, megint felráztam a párnát, megigazítottam a takarót, amíg ő belém kapaszkodott.

-         Jól van, majmocskám, most már visszafeküdhetsz! – kinyújtotta rám a nyelvét, és visszamászott az ágyba. Csókot akartam nyomni a homlokára, de meggondoltam magamat, mire Emma finoman számra helyezte a kezét, és amennyire tudott, eltolt magától. Felvontam szemöldökömet, mire gyors magyarázkodásba kezdett.

-         El fogod kapni. – vágyódva tekintett arcomra, és láttam rajta, hogy szinte szenved, annyira vágyik csókom után. – Erik… menj el Lenaval a bálra, kérlek! Ez nagyon sokat jelentene számomra, ezt te is tudod.

-         Rendben. – sóhajtottam nagyot, és Emma mellé telepedtem. Majd később megbeszélem Lenaval a dolgot. – Hogy vagy?

-         Sokkal jobban! Járt itt az orvos, és ő is azt mondta, ma még maradjak ágyban, de holnap már felkelhetek.  Aztán két nap múlva már semmi bajom nem lesz! – mondta, miután aprót kacagott. – Most, hogy itt vagy, már sokkal jobban vagyok, ezt te is láthatod.

-         Ilyen hatással vagyok rád? – nem felelt semmit, csak elmosolyodott, és összefonta ujjainkat. – És a pici? Ő hogy van?

-         Hát… mostanában sokat mozog. Sokat van ébren. Remélem, hogy jó baba leszel, Ad… - elpirult és lehajtotta a fejét.

-         Na, most már fejezd be! – vigyorodtam el, és hanyatt dőltem, úgy, hogy fejem éppen Emma pocakjánál volt, így alulról rálátást nyertem arcára. – Emmaaaaaa… - mondtam nevetve.

-         Adam. – mondta ki, és arcát kezébe temette. Ez a név eszembe se jutott, de nagyon tetszett.

-         Szóval Adam. Nekem tetszik. – lefeszegettem kezét az arcáról, bár nem volt rajta mit feszegetni, és szemébe néztem. – Nagyon teszik!

-         Tudod, sok időm volt gondolkodni a nevén… együtt kellett volna megbeszélni. Te gondolkoztál már rajta? – elnevettem magamat.

-         Milyen apa lennék, ha nem gondolkoztam volna! Persze, és ráadásul elég sokat, csak úgy gondoltam, korai tizenkilenc hetesen. – kezével kitapintotta arcvonásaimat, lágyan cirógatva arcomat.

-         És mik tetszenek? – végigsimított ajkamon, mire mindketten nagyot sóhajtottunk, és felültem. Vigyorogva közelítettem felé, de ő nevetve akadályozott meg édes küldetésemben. – Nem, nem! Majd holnap, ha jobban leszek! Esetleg!

-         Gonosz vagy, de elhiheted, duplán fogok támadni. – kacéran vonta fel szemöldökét, és megnyalta ajkát. Szemébe egyre jobban tért vissza az élet.

-         Már várom. – bosszúsan szusszantottam, és visszakanyarodtam a témához, ledőltem az előző pozíciómba. Nem tudtam megélni, csókot nyomtam Emma hasára. – Ha nincs ló, jó a szamár is?

-         Egyenlőre. – nyugtáztam, majd sorolni kezdtem a neveket. – Adam… Matty… David, John. Körülbelül ennyi. De az Adam nagyon tetszik.

-         Matt? Az is szép név, meg a John. – elmosolyodtam, majd elmeséltem Johnatan Lockwood történetét.

Sokáig beszélgettünk, majd Emma elálmosodott, úgyhogy beraktam a filmet, és együtt néztük. Többször lenéztem Emma arcára, amin a szerelmes történet láttán (amit máskor csöpögőnek tartottam volna), néha mosoly, néha könny jelent meg. Magamhoz öleltem, nem érdekelt, hogy meg fogok betegedni, de szükségem volt rájuk, és nekik is rám. Mi már egy család vagyunk, és néha áldozatot kell hozni a másikért.

Nyolc óra környékén, amikor a filmnek vége lett, beraktam a következőt, és Emma már rég aludt. Én is álomba merültem, oldalra billenve a fejemet, arcomat hajára hajtottam, és kezemmel még közelebb húztam magamhoz. Áldottam az eget, hogy egy ilyen csodát ölelhetek minden nap… egy ilyen csoda ad nekem egy másik kis csodát, egy kicsi emberkét, aki már most nagyon fontos volt számomra.

Elképzeltem, amikor először tartom a karomban. Aztán a babakocsiban toljuk Emmával egy parkban, homokozunk, mikor már tud járni… és így tovább, mindent végiggondoltam szép sorjában.

Mindenféle zagyvaságot összeálmodtam, nem is emlékszem, hogy miről, de korán felébredtem. Képtelen voltam visszaaludni, így elmentem futni. Eszembe jutott, hogy akkor is futottam, amikor Emmával beszéltem legelőször…

Kellemes idő volt, és elég sokan futottak, hozzám hasonlóan, miközben vagy zenét hallgattak, vagy csak a tájat nézték. Már majdnem kiértem a főútra, úgyhogy bekanyarodtam egy kisebb utcán, és a virágzó fák között futottam tovább.

Talán fél óráig is futhattam, amikor kezdtem kifáradni. Hiába, kijöttem a gyakorlatból… Amióta Emmával vagyok, nem nagyon edzettem, futni meg főleg. Nem akartam egyedül hagyni őt, és futni Emmával… majd ha már „kint lesz” a baba. Lovagolni sokszor jártunk, vagy a közeli mezőn sétáltunk, néha még az erdőbe is bementünk.

Miután hazafutottam, gyorsan bekaptam egy szendvicset, és felmentem lezuhanyozni. Szinte égette a forró víz a bőrömet, miközben a hajamat is eláztatta. Belebújtam a köntösömbe, majd gyorsan megborotválkoztam, és kimentem a fürdőszobából.

Emma már ébren volt, éppen az erkélyre akart kimenni. Azért annyira még nem volt jó idő…

-         Jövök! – mondtam, mert emlékeztem, hogy mennyire megijesztettem egyszer, és átöleltem a derekát. Halkan nevetett, és már sokkal jobb volt a hangja, mint tegnap.– Jó reggelt, Szerelmem.

-         Szia! – rebegte, és megfordult ölelésemben. – Futni voltál?

-         Igen, el is fáradtam rendesen. – vigyorogtam, mint egy tejbe tök. Magamhoz szorítottam, vigyázva… Adamre, és belecsókoltam a nyakába. – Most már szabad? – suttogtam fülébe, reményteljesen kuncogva.

-         Szabad! – megadta magát, és önként tapasztotta száját enyémre, ami édes csókban forrt össze.