13. fejezet

Sziasztok!

Készen vagyok az új fejivel, amiben emlékek kerülnek elő, egy-két valóságtól eltérő elemmel gazdagítva történelmünket :)

Két szemszögből íródott, és a vége nyugtatóan hatott rám. 

"Az álom ereje annyira megdöbbentett, hogy elfelejtettem felébredni..."

Ez az egyik kedvenc angolról magyarra fordított idézetem :)

Mindenkinek kellemes délutánt, nem is szaporítom a szót, jó olvasást :)

Evalight

A délelőtt lassan telt… Úgy fél órát lustálkodtam még, egyre húzva az időt Szerelmem karjai között, aztán felöltöztem, rendbetettem magamat. Amíg ő elintézett egy-két telefont, addig én lementem, hogy megreggelizzek, és megmutattam az ultrahangos képeket Lenanak, Clairenek, és Mrs. Deannek. Odavoltak a babáért, miközben a picur is felébredt, rugdalózott. Miután mindenki megnézte a képeket, felmentem a szobánkba, hogy Erik nehogy lemaradjon erről az élményről. A babánk rugdosott még egy kettőt, aztán hiába vártunk, semmi…

-         Lassan kezdhetsz készülődni, ha délben szeretnénk enni…

-         Ó, már ennyi az idő? – néztem nagyot. Annak ellenére, hogy lassan telt az idő, nem néztem percenként az órára. – Szívem… - szóltam, a számat rágva.

-         Igen? – vidáman mosolyogva karolta át a derekamat, és húzott közelebb magához. Csak egy apró csókot nyomott nyakamra, de nekem ez éppen elég volt, hogy akadozva vegyem a levegőt.

-         Mit… szokás felvenni… abba az étterembe? – nem kicsit pirultam el a tudatlanságom miatt, de amint hajtottam a fejemet, egy ujj emelte meg azt, csókot lehelve számra.

-         Megmutatom! Igazából… ezt erre az alkalomra vettem. Úgy gondoltam, nagyon fog tetszeni… Szerintem kifejezetten illik majd hozzád. – kézen fogva vezetett be a hatalmas gardróbba, amiben én biztosan eltévedtem volna, mivel a sor majdnem száz méter hosszú volt. Egy ruhazsákot akasztott le az egyik fogasról, a sok közül.

-         Te minden alkalomra veszel egy ruhát? – néztem nagyot, bűntudatot keltve magamban, hogy én semmit nem adok neki, a szeretetemen kívül.

-         Emma… engedd, hogy kényeztesselek! – emlékeztetett, és lehúzta a cipzárt.

-         Na neee… - tiltakoztam a ruha ellen. Nem a kinézetével volt bajom. De könyörgöm, étterembe ilyet felvenni?

-         Nem tetszik? – szontyolodott el Szerelmem, és már bele is kezdett volna mondókájába, de mutatóujjamat a szájára helyeztem, közelebb lépve hozzá.

-         Soha életembe nem láttam ilyen szép ruhát, csak úgy gondolom, kicsit túlzás… nem? Vagy abba az étterembe ilyen elegánsan kell felöltözni? – kérdeztem kicsit csendesen.

-         Elég… elegánsan szokás oda menni. – még közelebb léptem hozzá, és cselesen elvettem a kezéből a zsákot, éppen csak egy röpke puszit nyomva a szájára.

-         Akkor felpróbálom! – mondtam nevetve, az arca láttán.

-         Előbb adj ez csókot! – felöltötte a kölyökkutya szemeket, és én kacagva karoltam át nyakát újra.

A cipzár… alig tudtam felhúzni, kénytelen voltam szólni Eriknek, hogy segítsen. A hosszával nem volt baj, és tényleg csodaszép volt az a ruha, fehér, és mell alatt vágott. Kövekkel volt kirakva a felső részénél, de nem volt kihívó… A pocakom olyan hatalmas volt, hogy feszült rajta a ruha.

Egy gyors smink után már indultunk is… volna, ha nem kell elmennem vécére, aztán a keresztcsontom kezdette el szörnyen fájni, de hogy menni is alig bírtam!

-         A fenébe! – szisszentem fel, miközben a lépcsőn lefelé menet a korlátba és Erikbe kapaszkodtam.

-         Mi baj? – nézett Szerelmem aggódón fájdalomtól gyötrődő arcomba.

-         Fáj a keresztcsontom! Már éjjel is felébredtem rá egy-kétszer, akkor még nem fájt annyira, de most…

-         Itthon maradjunk? Nem muszáj elmennünk, ha nagyon fáj. – és már éppen fel akart tuszkolni a lépcsőn, de leintettem.

-         Kibírom, mindegy, menjünk! – jó pofát vágva a dologhoz, és kissé Erikbe kapaszkodva tipegtem le tűsarkúmban a hatalmas lépcsőn. Eddig fel sem tűnt, hogy milyen hosszú ez a lépcső, de most bosszantani kezdett. Ahogy mentem, újabb, és újabb lépcsőfokok jelentek meg előttem.

-         Emma, nem kell ezt csinálnod! – suttogta halkan, aggódóan tekintve le rám.

-         Ha itthon maradok, attól még nem lesz jobb! – indultam meg magabiztosan az ajtó felé, de bár ne tettem volna, mert újra, nagyobb erővel öntött el a fájdalom jéghideg, de tűzforró hulláma. – Ah… - nyögtem fel, de igyekeztem tovább menni.

Már mozdulni se tudtam. Vörös cseppek szaladtak végig lábamon, a földig, miközben apám, és bátyám megjelent az ajtóban. Már nem tudtam lépést tartani az eseményekkel. Erik hátat fordítva állt, és nem szólt hozzám, én pedig kétrét görnyedtem a fájdalomtól.

Aztán felébredtem.

Nagyot kortyoltam a meleg levegőből, nyirkosan tapadt a pólóm a hátamra, izzadtságról ragacsos homlokomhoz tapadt szőke hajam, és könnyeim áztatták a párnámat. Túlságosan valósnak tűnt ez az egész… álom. Annyira borzalmas volt, szinte valós fájdalom mardosta hasamat. Még mindig sírva simítottam kezem pocakomra, és próbáltam megnyugodni.

De Erik nem volt mellettem, egyedül voltam teljesen. Illetve nem teljesen, de nagyon féltem. Féltem attól, amit álmodtam, féltem, mert Erik nem volt itt mellettem, és egyben kicsit szomorú is voltam, hogy a bátyámat és az apámat láttam. Nagyon hiányoztak.

Talán hülyén hangzik, de nem mertem kiszállni az ágyból, nem mertem végigmenni azon a lépcsőn…

De attól talán még jobban féltem, hogy egyedül kell lennem. Erőt véve magamon indultam neki a folyosónak, semmit sem láttam a vak sötétben, azt sem tudtam, merre menjek, vagy, hogy egyáltalán merre megyek, míg meg nem láttam egy kis fénynyalábot. Futni kezdtem, és csak remélni mertem, hogy Erik ott lesz. Berontottam a szobába, de nyilván teljesen cserbenhagyott a tájékozódási készségem, mert Lena szobájába kerültem.

-         Emma? – kérdezte gyanakodva, de én semmit nem válaszoltam, csak a nyakába borulva sírtam még jobban. – Úristen, Emma… jól vagy? Mi történt?

-         Sa… sa… sajnálom! – hebegtem a könnyektől zaklatottan.

-         De hát mit, Emma? – kérdezte zavartan.

Erik szemszög

Már nagyon fáradt voltam, de az a nyamvadt pályázat sehogy sem akart összejönni. Egyfolytában Emmára gondoltam, hogy rendben van-e, bár máskor is dolgoztam éjszaka, most valahogy nehezebben ment.

Végül feladtam. Bementem a baba szobájába, amit titokban kezdtem el csinálni, és elővéve egy adag kék festéket, lefestettem a szoba északi felét. Amikor már majdnem állva elaludtam, a kicsi ágya felett lógó… micsodákat… repülőt, lepkét, kacsákat kezdtem el nézegetni. Egy halk kopogás rántott ki néma elmélkedésemből, majd leoltva a villanyt kiosontam a folyosóra, abban a tudatban, biztos Emma az.

-         Erik! – súgta Lena, miközben ráncigálni kezdett.

-         Mi van? – kérdeztem kissé ingültebben, mint ahogy azt terveztem, így még egyszer nekifutottam. – Bocs… nagyon álmos vagyok! Mi az?

-         Emma nálam van… mármint az én szobámban, elég ramaty állapotában. – egy pánikszerű érzés kezdte fojtogatni a torkomat, levegőt is alig kaptam.

-         Mi történt vele? – nagy lépésekkel mentem a ház másik végébe, Lena szobája felé.

-         Erik! Állj meg! – parancsolt rám, de nem érdekelt. – Erik, állj meg már egy pillanatra! – élesebb figyelmeztetésére jobban felfigyeltem, megtorpantam, majd visszafordultam Lena felé.

-         Igen? – kérdeztem a lehető legudvariasabb hangnemben.

-         Valószínűleg… benyelt egy bacit. Belázasodott, legalábbis forró az arca, és remeg. De ilyen velem is volt, amikor terhes voltam, és egy baci nem tesz kárt bennük. – kezdett gyors magyarázkodásba. – Erik, nyugodj meg, rendben lesznek.

-         Lena… kérlek, értsd meg, nekem ők a legfontosabbak a világon. – mondtam halkan, legyőzötten támaszkodtam a korlátnak.

-         De hát ez csak egy sima vírus Erik! – magyarázkodott, mire kimérten, fájdalmas hangon válaszoltam.

-         Emma leukémiás! – ez volt a legtöbb, amit ki bírtam nyögni. Nem tudtam, mik annak a tünetei, se azt, hogy ez lehet-e ettől, csak biztonságban akartam tudni őket.

-         Emma egy kemény csaj… nem lesz semmi baj. – nem érzek ilyet túl gyakran, de… most muszáj volt. Hátra fordultam, és megöleltem Lenat… annyit bántottam, ok nélkül, mert nem volt senkim rajta kívül.

-         Köszönöm! – suttogtam halkan, majd elengedve őt, Emma után indultam.

Hatalmas léptekkel mentem Lena szobájába, hogy láthassam őt, meggyőződhessek róla, biztonságban van, és nem lesz semmi bajuk, se Emmának, se a babánknak… a kisfiunknak. A villany le volt oltva, csak egy halk pityergést hallottam. Tehát ébren van, nem alszik, mint azt Lena hitte. Lassan, nagyot sóhajtva battyogtam az ágy mellé, és Emma mellé ültem.

-         Ki az? – kérdezte meggyötört hangon.

-         Csak én, Erik! – tenyeremet forró homlokára helyeztem. Szinte tüzelt a keze, és úgy remegett, mintha mínusz húsz fok lenne. – Fázol?

-         Most nem. De előbb itt volt az apám, az új szakmája orvos… megvizsgált…

-         Emma, ne beszélj, nagyon lázas vagy! Pihenj. – igyekeztem kibogozni a takaróból, hogy visszavihessem a szobánkba.

-         Nem hiszel nekem? – hát erre most mit mondjak… jobb békességben lenni ilyenkor, ha az ember beteg. Nem akartam felizgatni…

-         Majd ha jobban leszel, megbeszéljük, rendben?

-         Persze, persze… - aztán hortyogni kezdett.

Imádkoztam, hogy ne legyen nagy baj, hogy a baba és Emma is egészséges legyen. Próbáltam hinni Lenanak, miszerint ez csak egy bacilus… hogy semmi komolyabb nem lesz belőle. Ez csak egy átkozott baktérium.

Nagy nehezen karjaimba vettem a magatehetetlen Emmát, aki békésen szunyókált, most már biztonságban. Lena visszakísért minket, majd lement a konyhába, valami gyógyszert hozni. Remélem, gondosan átnézi a tájékoztatót, mielőtt beszedet valamit vele. Letettem az ágyra, mire megint motyorászni kezdett az apjáról.

Amikor Lena visszajött egy pohár vizet, és egy apró, fehér tablettát, mire keltegetni kezdtem Emmát.

-         Drágám… Emma, ébredj fel! – a válasz egy halk, de elég csúnya köhögés volt. Hol tudott megfázni?

-         Mi az? – kicsit rekedt is volt, és alig tudott suttogásnál hangosabban beszélni.

-         Be kell venned egy lázcsillapítót. Nagyon lázas vagy. – feloltottam a kislámpát, és felültettem Emmát. Szeme vörös volt, és szemhéja duzzadt. Arca verejtékben úszott, itt-ott az arcára tapasztotta méz-szőke, hullámos haját.

Miután nagy nehezen bevette a gyógyszert, szinte azonnal elaludt, de én még egy kis ideig ébren maradtam. Nagyon féltem… nem is akartam gondolni a legrosszabbra, de a gondolat magja már ott volt a fejemben. Lena próbált megnyugtatni, de nem nagyon sikerült. Ha a szerelmed veszélyben van, bármire képes lennél… talán megőrültem, de tényleg bármit megtennék azért, hogy újra biztonságban tudjam Emmát, és a babát.

-         És a nevén gondolkoztatok már? – próbálta elterelni a figyelmemet.

-         Nem… illetve, nem nagyon. Nekem vagy egy-két név, ami tetszik, de nem beszéltünk még erről. – visszagondoltam arra a napra, amikor a babához próbáltam neveket.

-         És mik tetszenek?

-         Matt… az tetszik, vagy a… David, vagy a John.

-         John, mint Johnatan? – kérdezte, és már majdnem elterelődött a figyelmem, ha Emma nem kezd el megint köhögni. – Nem lesz semmi baj! – kezét a vállamra tette, és őszintén hittem neki pár percig…

-         Végül is… igen, mint Johnatan. Az ükapánknak is ez volt a neve. Johnatan Lockwood. Emlékszem, mennyit mesélt apa. A fronton halt meg, azt hiszem.

-         Igen, tábornok volt. Emlékszel még a nagyira? Franciaországban élt, és minden nyáron meglátogatott minket. Ő volt a híres francia grófné… hozott egy csipketerítőt. – elmélkedett Lena, a múlt emlékei közé merülve.

-         A nyugati szárnyon, az antik asztalon van. Mrs. Dean gondosan bánik azzal a terítővel. Azt gondolja, hogy nagyon értékes lehet. – végül is a déd mamánké volt, vagy az ő anyjáé? Mindenesetre elég régi volt.

-         Még mindig megvan az az asztal? Gyerekkoromban anyánk mennyire haragudott, egyszer összerajzoltuk az ő hőn szeretett asztalát. – nevetett halkan.

-         Aztán amikor jött a grófnő elcsendesítette őt, a csodamódszerével szedte ki az asztalból a foltokat. Rendes volt a nagymama.

-         Mindig mesélt nekünk, amikor kicsik voltunk, egy csalafinta rókáról, és a nagyképű hollóról.

-         Nagyképű? Nem nagyképű volt… csak… nem egoista, hanem…

-         Az én változatom még mindig jobb! – nevettem, és visszaemlékeztem arra a nyárra, amikor utoljára jött. – Áldott jó ember volt… most tizennégy éve, hogy meghalt.

-         Voltál kint azóta a temetőben? – kérdezte kis idő múlva, még mindig a régi, gyerekkori emlékeken merengve.

-         Három éve, nyáron mentem ki… egy csokor rózsát vittem. Sárgát. Az volt a kedvenc virága, mindenhova rózsát hímzett.

Még sokáig beszélgettünk a szobában, főleg a grófnőről, az én kedves nagymamámról. Imádtam őt… olyan előkelő, és igényes volt. Szebbnél szebb dolgokat hozott nekünk Párizsból, Londonból, New Yorkból, és azt hiszem, egyszer járt Kalocsán is. Hozott egy szép csizmát, és egy gyönyörűen hímzett terítőt.

Időközben kimentünk az erkélyre, miközben már a hajnal első sugarai lilára színezték az eget. A kis asztalkánál beszélgettünk a régi emlékekről, az erdőben lévő bunkerunkról, ahova lovakkal jártunk ki. Beosztottuk, hogy mikor takarítom én, és mikor Lena, később pedig a javítását is felosztottuk egymás között. Aztán apánk vett egy új faházat, egy jobbat, ami már egész nagy volt.

Mikor már kibeszélgettük magunkat, négy óra környékét, visszamentünk a szobánkba, és lefeküdtünk aludni. Valóban nagyon kellemes volt Lenaval beszélgetni. Sokat nevettünk, miközben felelevenítettük a gyerekkori butaságok, és fényképek is előkerültek.

Álomra hajtottam végül a fejem Emma mellett, és már nem is volt olyan forró a teste. Óvatosan átkaroltam, kezemet a hasára csúszatva, immár nyugodtan, hogy nem lesz semmi baj.