Meghoztam a frisst, és még egy kicsit húzom a türelmeteket azzal, hogy csak a következő fejezetben lesz benne, hogy kislány, vagy fiú! :]
A fejezethez jó olvasást, és a következő alkalommal képet is hozok az orvosról :P
Miközben lefelé mentünk, Erik védelmezően fonta körém karját, mintha a legkisebb széltől is óvni akarna. Nem is csodálom, hisz annyi minden történt… Volt min gondolkoznom, és volt olyan, amin nem tudtam, és nem is akartam túltenni magamat. De Erik miatt muszáj volt… Erik és a baba.
- Utólagos engedelmeddel időpontot kértem ultrahangra. Kilencre… úgyhogy még el tudunk menni utána piknikezni, persze csak, ha van kedved. – mikor leértünk a lépcső aljára elmosolyodtam.
- Felébredt. – apró kis bökések, amik boldoggá tettek. Kezét hasamra húztam, mielőtt abbahagyná a rugdalózást.
- Tornázol? – kérdezte pocakomtól, miközben mindig arrébb csúsztatta kezét. Szerelmem magához ölelt, a következő bökésekre várva, és fejemet mellkasára hajtottam. – Minden rendben lesz! Boldoggá foglak tenni, és nem engedem, hogy bárki bántson! – fogadta Szerelmem, és még szorosabban magához ölelt.
- Nem is tudod mennyire hiányoztál! Elviselhetetlenül… szinte fizikai fájdalmam volt, amíg bent voltam a kórházban, és már „felébredtem”, te pedig nem voltál velem… fránya papírok! Minek kellenek? – dühösen fúrtam arcomat Erik nyakába.
- Hé… most már ne gondolj erre! Minden rendben lesz.
Siettünk aludni, hisz holnap, vagy inkább ma ultrahangra megyünk. Már előre örültem, hogy láthatom majd a babát, nem csak érezhetem. Miután Szerelmem megivott egy nagy pohár vizet, – megjegyzem, csak úgy néztem, hogy lehúzta egy kortyra – visszamentünk a szobába.
Láttam, és éreztem rajta, hogy kimerítették az… események. Tényleg próbáltam túltenni magamat rajta, de sehogy sem ment… Nem olyan egyszerű, mint az egyesek hinnék.
Már régóta egy olyan buborékban éltem Erikkel, amit könnyen ki lehet pukkasztani, de a külvilági események nem tudnak behatolni a boldog belsőbe. Talán valami rendszer van benne, hogy meghatározott időnként szomorúnak kell lennem? Az egész életem egy nagy maszlag volt, mielőtt nem találkoztam vele… Ő rendszerezte, ő miatta élek, még mindig. Nem tudom meghálálni azt a sok szeretetet, és szerelmet, amit tőle kaptam, és kapok egyfolytában, most is. Folyamatosan vidít fel engem, pedig nem is érdemlem meg… Hányszor mondja nekem egy nap azt a szót, hogy szeretlek, meg se tudom számolni! Nem mintha számon akarnám tartani…
Hihetetlen emberbe voltam, és vagyok minden egyes percben szerelmes, akinek ki tudja hány arca van, és én már az összeset ismerem. Ez a tény szintén boldoggá tesz, csak úgy mint az a lehetetlenség, hogy szeretjük egymást!
De minden percben ott lebegett a fejem felett egy láthatatlan viharfelhő, és nem tudtam, melyik percben fogy rám szakadni az élet.
Ennek ellenére abba n biztos vagyok, hogy az élet akkor már ránk fog szakadni. Soha nem fog magamra hagyni, ezt jól tudom… legalábbis remélem.
Miután hivatalosan is egymáshoz fogunk tartozni, mégpedig augusztus huszonötödikén, már semmi nem választhat el minket egymástól. Boldogan fogunk élni, amíg… de erre most nem akartam gondolni sem.
Gombóccal a gyomromban ébredtem a hajnal első napsugarára. Izgultam…
Ma megyünk ultrahangra, és egyben piknikre is. Mindkettő miatt izgultam, de nem erre ébredtem fel.
Claire ugrált az ágyon, miközben hangosan kacagott magas, de csilingelő hangján.
- Claire! Hagyd abba! – szólt rá Erik, és morgolódva húzta fejére a takarót.
- Bácsikám! Bácsikám! Már nyolc óra van! Kelj már fel! – kiabálta nevetve a kicsi, nem is gondolva, nekünk ezzel mekkora megdöbbenést okozva.
- Hogy mi? Nyolc óra? – kipattantam az ágyból, és előrángattam a ruháimat. Egy fehér félvállas felső, fekete csíkozással, és egy fűzöld harisnya. A felsőm dereka hosszított volt, és elég bő volt a pocakomnak is.
- Megkérem Mrs. Deant, hogy készítsen nekünk reggelit, majd a kocsiban megesszük. – kiabált ki Erik fürdőszobából, miközben én a harisnyámat rángattam fel magamra.
- Claire már lement. – a fürdőbe mentem, hogy gyorsan megmosakodjak, és emberi kinézetűvé varázsoljam magam. Pillanatnyilag úgy néztem ki, mint egy élőholt… karikás volt a szemem, és álmos volt az arcom. Ezen gyorsan segített egy kis smink, de a hajammal nem tudtam nagyon mit kezdeni.
- Gyönyörű vagy! – bazsalygott Szerelmem a nagy sietség közepette, csókot nyomva homlokomra
- Ezzel itt – mutattam a fejemre, ami úgy nézett ki, mint a szénakazal – nem tudok mit csinálni. De köszönöm! – mosolyogtam Erikre.
Viszonylag gyorsan elkészültünk, majd bevágódva a kocsiba startoltunk az orvoshoz, szendvicsit majszolva. Kivételesen én vezettem. Mivel nagyon szerettem ezt a kocsit, és még soha nem volt rá alkalom, hogy vezessek, hát megkértem Eriket, aki készségesen dobta oda nekem a kulcsot, majd kinyitotta nekem az ajtót. Nagyon jó érzés volt újra vezetni… szinte száguldottam az úton, és néha pillantottam csak rá Erik békés, tájat kémlelő arcára.
- Itt fordulj jobbra! – figyelmeztetett gyorsan, mielőtt elmentem volna a kis utca mellett. Igazán békés környék volt, mindenhol nagy házak és parkosított helyek. – Állj meg! – annyira belefeledkeztem a környékbe, hogy észre se vettem a nagy, fehér feliratot. – Nem kel aggódnod, Dr. Fellman nagyon jó orvos, és… jó barátom. – mosolyogva kászálódtam ki a kocsiból Erik fegyelmeztetésére, miszerint el fogunk késni, miután utoljára végigsimítottam a szép műszerfalon és a kormányon. – Középiskolában osztálytársak voltunk. Ha gondolod, később szívesen elszórakoztatlak a… történetekkel. – kacagott Szerelmem, miközben kinyitotta előttem a nagy, szintén fehér ajtót. Kezdtem izgulni, a szívem csak úgy püfölte bordáimat, ki akart ugrani a helyéről. Izzadt a tenyerem, és remegett a kezem, amikor leültünk a székre.
- Huh… - vettem mély levegőt, és próbáltam megnyugodni, de sehogy sem ment… lassan kezdtem átcsapni remegésbe.
- Emma… - figyelmeztetett Erik, és végigsimított kézfejem. – Nyugi! Minden rendben… - kezdte, de a szavába vágtam.
- Oké, oké, tudom, de ne mondd, hogy te nem izgulsz! – néztem rá bocsánatkérően. Elmosolyodott, azzal a mosollyal, amit úgy szeretek, és egy apró puszit nyomott arcomra. Összetámasztotta homlokunkat, majd nagyon lassan beszélni kezdett.
- Nem mondom… sőt, ha tudnád, néha mit érzek, eléggé elcsodálkoznál. Nagyon várom már, hogy apa lehessek! El nem tudod hinni, mennyire… - éppen csak hozzáérintettem ajkamat övéhez, amikor az ajtó kinyílt, és valaki kacagva lépett ki rajta.
- Szevasz, Erik! – az említett felpattant, majd engem is felhúzott, és kezet nyújtott Dr. Felmanek.
- Jake! Szevasz, öreg! – szélesen elvigyorodtak, majd Erik átkarolta a derekamat, és magához húzott. – Jake, ő itt a menyasszonyom, Emma. – a Doki lehajtott fejjel kuncogott, majd kezet csókolt.
- Hölgyem, fáradjon beljebb! – elég kínos volt e nekem… úgyhogy miután beléptem a rendelőbe, léptem.
- Tegeződjünk, légyszi! – néztem rá bocsánatkérően.
- Rendben, Emma! – megint szélesen elvigyorodott. Ezt a reakciót annak tudtam, be, hogy Erik átölelte a derekamat, és állát a vállamon nyugtatta. – Öcsém, csak úgy árad belőled a boldogság! Valami buborékfelhő van körülötted! Hallasz egyáltalán? – hű… ez az orvos nagyon vidám ember lehet!
- Emma mellett könnyű boldogak lenni. – nézett rám Erik, mire fülig vörösödtem.
- Egyszer mindenképpen összefutunk! Ígérd meg! – össze-vissza mutogatott, és kalimpált a levegőben, még jobban nevetve.
- Naná, Jake! Jövő héten?
Már nem tudtam rájuk figyelni. Lefoglaltak az ábrák, a térbeli képek a falon, és mindenféle plakát. Mindenhol babák és mamák, mindenhol a terhességgel kapcsolatos dolgok. Egy hatalmas has – nem tudok rá mást mondani – lógott le a falról, a terhesség végét ábrázolta, egy kismama, aki már a kilencedik hónapban volt…
- Akkor… lássunk hozzá. – Jake odaült a géphez, pötyögött valamit, majd intett, hogy feküdjek fel. Erik leült mellém a székre, és bíztatóan rám mosolygott. – Ez egy kicsit hideg lesz, de nem vészes. – valami fehér cuccot nyomott a hasamra, miután felhúztam a pólómat, mire megborzongtam.
- Már látszik, hogy kislány, vagy fiú? – érdeklődött Erik, arcán felcsillant a gyermeki lelkesedés.
- Igen, a harmadik-negyedik hónapban már igen. Hány hetes vagy? – tanácstalanul néztem Szerelmemre, aki szintén tehetetlenül bámult rám.
- Hát… ha jól számolok, tizennyolc. – büszkén mosolyogtam, és vártam, hogy a képernyő búgva jelenítse meg az első képeket.
- Akkor már biztosan. – bólintott, majd megindult a film.
Kíváncsian bámultam a monitor, hogy ki tudjak venni valamit. Aztán megláttam.
Halkan dobogott a kicsi szíve, miközben a kezecskéjét a fejéhez emelte. Mozogni kezdett, de már nem is láttam a képernyőt… néma könnyek csorogtak az arcomon, a boldogság nedves formája. Erik a kezemet simogatta, és tátott szájjal pillantott le rám. Jake is mosolygott, bár neki ez a munkája…
- Ott a feje, és ott… ott lent a lába. Ott pedig az egyik keze, ott arrébb a másik. Ott az arca… aranyos.
- Még szép, hogy aranyos, ha egy ilyen tündér az anyukája! – mondta még mindig csodálkozva Erik.
- És ha egy ilyen nagyszerű, jóképű ember az apukája… biztosan boldog baba! – suttogtam, s vártam, hogy kiderüljön, fiú lesz, vagy kislány.
- Látom is! Ott, látjátok? Gratula, haver! És neked is, Emma! Ezt jól összehoztátok, haver…– nem is láttam semmit, csak boldogan öleltem vőlegényemet, csókot nyomva szájára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése