21. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam a friss fejezetet, miután egy hétvégén keresztül nem voltam itthon :) Megszületett az unokahugim, Dalma!
Mindenkinek kellemes hetet, és kitartás, már nincs sok vissza a suliból. Én speciel ne várom az év végét, két hónapig nem fogom látni a barátaimat :(
Kellemes olvasást: Evalight! <3

Emma szemszög

Fél órán keresztül néztem őt, próbáltam beszélni a fejével, hogy mondja el mi történt, de mintha meg se hallotta volna. Minduntalan süket fülekre találtak szavaim.

A kezében a pohár, de csak nézte, forgatta. Semmit nem ivott belőle azóta, hogy itt vagyok. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy úgy éreztem, nem szeretne velem lenni… Tiszteletben tartottam, éppen amikor felálltam, hogy elmenjek onnan, rám nézett, és letette a poharat. Szemébe könny szökött, és tenyerébe hajtotta arcát. Valami olyan súly nyomhatta a szívét, amit nehéz megérteni, vagy éppen megértetni másokkal, egyáltalán beszélni róla. Nem volt a szavak embere, de ha velem volt, valahogy más lett… Mindenesetre ez most nem volt igaz, úgyhogy mellé ültem, és némán kezdtem vigasztalni, anélkül, hogy tudtam volna a bánatát.

Tenyeremet arcára simítottam, és vigasztalóan elmosolyodtam. Már nem próbáltam kideríteni az okát. Vigaszt akartam neki nyújtani, mint menyasszony, mint társ, és mint barát. Egy jó kapcsolat alapja a megértés, és ő már annyiszor segített nekem, lévén én vagyok a gyengébb, hogy természetessé válta a tőle kapott nyugtatás.

Viszont most neki volt rám szüksége, mert ha nem vagyok itt neki, bezárkózik. A pia volt az egésznek a kezdete, szerencse, hogy a pipáját nem vette elő…

-          Kimentem lovagolni… de amikor odaértem John Villám mellett volt. – kezdte lassan, távolba révedő tekintettel. – Aztán… amikor odaértem, mondta, hogy tegnap kint volt nála az orvos.

-          Úristen. – ebből már mindent értettem. Villám elment, és nem jön vissza soha többé. Felállt, elvéve kezemet az arcáról, és kissé imbolyogva indult a lépcső felé.

-          Én asszem alszom egyet. – jelentette ki szűkszavúan, és feltámolygott a korlát mentén, talán a szobánkba igyekezett.

-          Erik… - szóltam utána, kissé aggódva a lelki állapota miatt. Megvártam, míg visszafordul, és bambán rám nézett, erőltetett mosollyal. – Megleszel?

-          Ja.

Mondta mosolyogva, és szétszakadtunk. Először a kapcsolatunk alatt nem voltunk meg egymásnak, de tudom milyen az, ha az ember ilyet érez. Nagyon sokat tud jelenteni az embernek egy szinte családtag értékű állat. Mindig is az ő lova volt, rengeteget mesélt róla. Képtelen lesz ezt egyedül feldolgozni – gondoltam, és kimentem a konyhába. Azt mondták, hogy a férfi szívéhez az út a gyomrán keresztül vezet, hát minden tudásomat bevetve összeszerkesztettem egy egyszerű sütit, majd miután kisült, kitettem egy tányérra pár szeletet, tejszínhabot nyomtam a tetején lévő eperre, és, mivel gondoltam, hogy alszik, egy kártyára írtam. Szeretlek!

Felmentem az emeletre, óvatosan benyitottam a sötét szobába, és ő háttal ült nekem. Tarkóján összefonta a kezét, előregörnyedve roskadt magába.

Halkan odamentem mellé, leraktam a sütit, és kissé félénken emeltem rá tekintetemet.

-          Sütöttem sütit… a kedvencedet. Epres. – mondtam halkan, kezemet hátam mögött összefonva. Kivett egy szeletet, de nem voltam benne biztos, hogy meg is fogja enni.

-          Kösz. – mondta egy idő után, és rám nézett. Olyan fájdalmat láttam a szemében, ami nehéz megfogalmazni… Aztán újból a tányérra meredt, visszarakta a sütit, és megfontoltan vette a kezébe a kártyát.

-          Lenanak mondtad már? – nemet intett a fejével, és még mindig ülve megfogta ez egyik kezemet, az eljegyzési gyűrűt nézegette. Halkan felnevetett, pont mit akinek nagy teher hagyja el a vállát. Bizonyos szögből így is vehetjük, megkönnyebbült, de miért, azt még nem igazán tudom.

-          Köszönöm… hogy itt vagy. Hogy itt vagytok. – Adam fölé tette másik kezét, majd felállt, és elsétált mellettem, ki az erkélyre.

-          Szeretlek. – mondtam halkan, egyik kezemet a vállán nyugtatva, miközben ő a zöld tájat kémlelte.

-          Tudom…

Két hét telt el az óta, és Erik még mindig letargikusan viselkedik. Persze, hogy megértem, és segíteni próbálok, de ha nem hagyja, úgy elég nehezen megy…

Ma estére várjuk a szüleit, és én nagyon izgulok. Annak alapján, amit Erik mesélt, nem vagyok benne biztos, hogy el fognak fogadni engem. Talán rangban hozzá illő lányt szántak neki, nem úgy, mint én… nekem semmim nincs, csak ő, és a pici. Se vagyonom, se olyan családi hátterem, amit elképzeltek neki.

Mesélt egy lányról, Sara volt a neve, akit neki szántak. Mindenáron el akarták érni, hogy egymásba szeressenek, de az a lány túlságosan nagyot gondolt magáról. Erik pedig ezt nem bírta, és megmondta neki, hogy felőle aztán fel is fordulhat. A csaj levágott egy hisztit, és ruhákba, meg ékszerekbe fojtotta a bánatát.

Nekem már a gyomrom is felfordul a nyafka, plázacica lányoktól. Hát, úgy látszik, ebben is egymásra ütöttünk Erikkel.

Miközben a tükör előtt tettem be a fülbevalómat, és igyekeztem nem idegeskedni, és lecsitítani a szívemet, Erik mögém állt, és átkarolt.

-          A ma este… fura lesz. De azt megígérhetem, hogy anyámék nem fognak téged megbántani. – mondta elkeseredett arcom miatt, és próbált megnyugtatni.

-          Ha ezt túléljük, akkor utána már bármit. – sóhajtottam, és fejemet mellkasának döntöttem. A pici mozogni kezdett, és ez még a ruhámon keresztül is látszódott. Kissé retró volt, de nekem annál jobban tetszett. Fekete alapon fehér pöttyös volt, és egy piros öv tekeredett körbe rajtam pont a pocim fölött. Pánt nélküli volt, de az utóbbi időben eléggé megszépült a dekoltázsom, a terhesség hatására.

-          Hoztam neked valamit… - és előhúzott egy nyakláncot zakója zsebéből. A tükör felé fordított, a nyakamba tette a láncot, hogy jobban megnézhessem. Egy aprócska, piros masni volt egy fekete pánton, szorosan a nyakamra simulva. – Amikor megvetted a ruhát, már akkor tudtam, hogy kell hozzá valami mütyür.

-          Egy mütyür? – hangos kacagásban törtem ki, bolygó méretű pocim csak úgy remegett nevetésem hatására. – Köszönöm, nagyon-nagyon tetszik! – mosolyogva nyomtam csókot ajkaira, és nyakába fűzve karjaimat tartottam fogva.

-          Drágám, ha most nem engedsz el, esküszöm, nem fogunk leérni a vacsorára, és apám ki fog akadni. – motyogta halkan, de erősen magához szorított, és továbbra is becézgette ajkaimat.

-          Csak egy perc… - egyik kezemmel hajába túrtam, míg a másik tarkójára tapadt. Innen már nem volt visszaút, csókcsatába kezdtünk, talán nem is tudjuk magunkat leállítani, ha nem csörren meg szerelmem mobilja. Kissé pihegve összetámasztottuk homlokunkat, majd nagy sóhajjal felvette a telefont, a tükörhöz lépve.

-          Szia, anya! – köszönt bele a telefonba, én pedig magamban nevetve eligazítottam zakóját, és egy kicsit a haját is. – Rendben, akkor lemegyünk elétek! – megnyomta a vége gombot, és rám mosolygott. – Kezdődik!

-          Oké… - mámorosan pillantottam ajkaira, de erős maradtam. Még azelőtt elkaptam pillantásomat, hogy „bűnbe” eshettem volna.

-          Akkor, tudjuk a menetrendet, bár anyám nem éppen kiszámítható ember. Elvileg tízkor mennek el, addigra már úgy is hulla fáradtak leszünk, szerintem már most meg kéne etetned Ronyt. – lustán besétált a cicám, mintha csak színpadi belépője lett volna. Emlegetett szamár.

-          Igazad van. Fél perc, és mehetünk! – gyors mozdulattal kitettem a kistáljába a halas cicakaját, aztán vizet öntöttem a másik felébe, és már ott is voltam szerelmem oldalán. – Mehetünk?

-          Igen. – magabiztosan bólintott, és belém karolva vezetett le a lépcsőn. A szülei éppen akkor léptek be a házba, nagy esernyő alatt, amit azonnal elvett az inas készség teljesen.

-          Ó, jó estét, Mr. Harling! – köszöntötte Erik apja, de csak egy apró bólintást kapott válaszul.

-          Sziasztok! – úgy dobogott a szívem, amikor ráköszönt Erik a szüleire, hogy azt hittem kiugrik a helyéről. Az apjával kezet fogott, és puszit nyomott az édesanyja arcára. Az én leendő anyósom egész jól tartotta magát, de mindenben Erik ellentéte volt. Fekete haj, barna szem, és alacsony volt, körülbelül akkora, mint én. Viszont az apja magas, barna hajú, és olyan szeme volt, mint Eriknek.

-          Szevasz, fiam! – mondta az apja, majd kérdőn rám nézett. Olyan zavarban voltam, mint még életemben soha. Jobban, mint a szavalóversenyen, vagy az egyik gyerekkori fellépésemen.

-          Apa, anya, bemutatom a menyasszonyomat, Emmát! – büszkén mosolygott rám, és a kezem után nyúlt. Ujjaim görcsösen markolták kezét, ezzel kimutatva félelmemet

-          Jó estét, Emma Knowles vagyok. – erőltettem mosolyt az arcomra és kezet fogtam leendő apósommal.

-          Szia, Emma! Tegeződjünk, ha kérhetem, nem vagyunk mi még olyan öregek! – első látásra egész kedveseknek tűntek, Mary barátságos ölelése pedig még fesztelenebbé tette a helyzetet.

-          Milyen csinos vagy! – dicsért meg Mary és kezével végigsimított karomon.

-          Köszönöm szépen, Erikkel választottuk.

-          Szerintem menjünk át az étkezőbe, hamarosan készen lesz a vacsora. Anya, a kedvenced lesz, sült kacsa. – mondta hízelgően, és áttessékelt minket. – Szóval… gondolom észrevettétek, hogy hamarosan szülők leszünk. – kezdte tarkóját masszírozva, és láttam, mennyire izgul. Az, hogy a szülei elfogadjanak engem, és a babánkat, nagyon fontos volt neki.

-          Fiam, szólhattál volna azért előbb. Mindenesetre nem vagyunk vakok.

-          Bob!  - szólt rá Mary erélyesen, és bíztatóan rám mosolygott. – Hány hetes a pici?

-          Harmincnégy lett ma. – mondtam megszeppenve, miközben Erik betolta alattam a széket. Bob sem volt a dolog ellenére, de igaza van, előbb kellett volna szólnunk nekik, mégiscsak nagyszülők lesznek.

-          Hát, akkor már nincs vissza sok. Én harminchét hetesen szültem meg Eriket, már nem akart bent maradni tovább. – mosolygott fiára, és megsimogatta az arcát.

-          Apa, igazad van. Ne haragudjatok, hogy nem szóltam. Tudom, hogy úgy illett volna, csak… egyszerűen… - dadogott zavartan, és frusztráltan piszkálta a szalvétáját. Egyik kezemmel megfogtam az övét, hogy ne legyen annyira ideges, de szemmel láthatóan pattanásig feszült volt. Így érez az ember, amikor tudja, nem jól cselekedett.

-          Most már ne rágódj ezen, fiam! Mindenesetre gratulálok nektek, még jó, hogy nem felejtettetek el szólni nekünk! – nevetett fel hangosan, amibe az egész ház beleremegett. – Csak viccelek, drágám.

-          Jól van, Bob, csak viccelődj. – nevetett vele Mary is.

-          Szóval… fiú vagy lány lesz az unokánk? Úristen, Mary, nagyszülők leszünk. Ilyen fiatalon nagyszülővé tesztek minket? – határtalan jókedve volt Bobnak, teljesen ellazult.

-          Kisfiú lesz, és a neve Adam. Em július tizennégyre van kiírva, és utána egy hónapra lesz az esküvőnk. – mesélte büszkén Erik, és nagy tenyerét pocakomra tette, mintha Adam megérezte volna, tornázni kezdett. Olyan látványosan csinálta, hogy csak úgy hullámzott a pocimban.

Elég sokat beszélgettünk vacsora közben sokat beszélgettünk, majdnem mindenről, de talán a legfőbb téma az esküvő volt. Mary mindenben segíteni akart nekünk, és ezért nagyon hálásak voltunk, hisz nem lesz könnyű megszervezni egy újszülött babával.

Aztán szóba jött Lena, és az ő nagy csalódása. Hihetetlenül le volt törve Jake miatt, mert ő csak meg akarta kapni. Amint megvolt neki, lelépett, egyenesen Párizsba költözött. Mason nem is próbálkozott nála, ez érthető, hiszen nem gondolhatta, hogy várni fog rá, ráadásul őt csak másodiknak választotta.

Tíz óra körül valóban elmentek Erik szülei, mi pedig fáradtan dőltem be az ágyba, hogy kialudjam magamat. Aztán egy kis idő múlva, miután Erik végzett a zuhanyzással, és egy laza, kockás alvós gatyát felvett, már nem is voltam annyira fáradt. Kinyitotta az ablakokat, kiment egy kicsit a teraszra, abban a hitben, hogy alszom, majd visszajött, az ágy felé véve az irányt.

-          Nem alszol? Azt hittem, nagyon fáradt vagy. – az ágy szélre ült, úgy, hogy egyik kezét áttette a csípőm másik oldalára, és fejét gyengéden pocakomra hajtotta.

-          A fáradtság és az alvás sajnos nem jár mindig kézen fogva, tudtad? – mosolyogtam rá, egyik kezemet arcára simítva. – Nem látlak Adamtől.

-          És most? – kérdezte, kicsit közelebb hajolva arcomhoz. Óvatosan, nem téve gyors mozdulatot, nyakába fűztem az egyik kezemet, és magamhoz húztam.

-          Tökéletesen… - finoman érintettem ajkamat az övéhez, apró csókokat lehetve rá, nyelvemet óvatosan ajkára simítottam, mire nagyot sóhajtotta, és összetámasztotta homlokunkat.

-          Szeretlek. – lehelte halkan a fülembe, szinte olyan halkan, mintha nem akarná, hogy valaki meghallja.

-          Én jobban… bár erről nem érdemes vitát nyitni. – vágtam vissza, fejemet mellkasára hajtva. Már mellettem feküdt, én pedig, amennyire lehet, hozzásimultam egész testemmel. ujjaimmal mellkasát simogattam, és egyenletes légzését figyeltem.

-          Na, mi a véleményed a szüleimről? – felkönyököltem, hogy szemébe nézhessek, és láthassam az arcára kiült érzelmeket.

-          Nagyon szeretnek téged. Amikor szóba jött a gyerekkorod, olyan imádattal beszéltek rólad…

-          És mégis képesek voltak itt hagyni engem. Emma, tizenhat voltam, amikor elmentek. Nem kellettünk nekik… - szomorúság csillogott a szemében, de az arca tökéletesen nyugodt volt, csupán szemöldöke szaladt ráncba.

-          Akkor is szeretnek! És gondolj bele, most, hogy visszajöttek, Adamnek lesznek nagyszülei, ráadásul mindegyikből kettő! Már ha apám hajlandó lesz eljönni holnap este. – töprengtem, kezemmel arcát simogatva. – Egyébként aranyosak, és gyorsan feloldódtak. Bár… nem a legjobb apád humorérzéke. – nevettem fel halkan.

-          Biztos megint be volt piálva. – jelentette ki, és csókot lehelve tenyeremre kimászott az ágyból, hogy berakjon egy filmet.

-          Ezt hogy érted?

-          Mit nézzünk, horrort, akciót, romantikust, vagy természetfilmet, de van misztikus is. – a szekrény előtt állt, kinyitotta az üveg részét, és kivett egy filmet. – Mit szólsz egy őserdőshöz? Valami természetfilm.

-          Ne tereld a témát, Erik! – Felültem, és Adam apró rúgásait figyeltem.

-          Apámnak régebben… és még most is, alkoholproblémái vannak. – nyögte ki végül, nyögte ki, kis hallgatás után, a TV előtt guggolva. Megvártam, amíg visszajön mellém, majd a szemébe nézve tettem fel neki a kérdésemet.

-          Miért nem szoktál ezekről… beszélni?

-          Nem vagyok büszke a családi hátteremre, és nem akarok olyan lenni, mint az apám. Egypárszor meg is verte anyát… mi pedig ott álltunk, mellettük, vagy éppen a szekrényben bújtunk el. – döbbenten meredtem magam elé, miközben ő átkarolt, és magához húzott.

-          Titeket is bántott?

-          Csak engem egy-kétszer. – szorosabban bújtam hozzá, és könny szökött a szemembe. Nem tudtam elfogadni, és nem is akartam, hogy valaki fizikailag és lelkileg is bántotta őt…- Nem tudom, miért számítunk neki annyira… Anyát képes volt többször verni, de Lenat soha.

-          Istenem… hogy volt képes bántani téged? – egy sós csepp végiggördült az arcomon, Erik mellkasán landolva, de nem töröltem le, nem tűntettem el a bizonyítékot, csak még szorosabban öleltem magamhoz. Szinte már fájt elképzelni, ahogy Bob lekever egy pofont a fiának.

-          Emma, az első pofonok jogosak voltak. Hülyeségeket csináltam, lázadtam, és ennek meg is lett az eredménye. – vallotta be, a képernyőre szegezett tekintettel.

-          Akkor is! Én képtelen lennék bántani Adamet. – mondtam szipogva, a jövőn gondolkozva. – Ő egy rész belőlem, hogy tudnám bántani?

-          Mi alapból mások vagyunk, Emma! De amikor felpofozott, mindig józan volt. Az első pofonok jogosak voltak, aztán amikor szinte féltem hazamenni, és később mentem csak be a házba, megint lekevert egyet, aztán még egyet, és így tovább. – megborzongtam, és magunkra húztam a takarót. nyakig betakaróztam, magamhoz ölelve őt.

Nem akartam belegondolni, hogyan bánthatta. Csak mérges akartam lenni Bobra, aki álszent volt az este. Nem akartam magamnak bevallani, hogy éreztem pia szagot rajta, pedig így volt. Úgy gondoltam, ő egy normális, és becsületes ember… nem akartam ilyen nagypapát Adamnek. Rettegtem tőle, hogy bántani fogja, sőt, hogy bárki bánthatja őt! Én gyenge voltam, de ha a fiamról volt szó, bármit megtennék.

Nem aludtam, csak arcán tartottam a szememet, és próbáltam megszabadulni attól a gondolattól, hogy nem tudom megvédeni a családomat, akármit teszek is.

Gyenge vagyok…