10. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a frisst, sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, de még így is rövidre sikeredett.

Kellemes hétvégét kívánok mindenkinek! :)

Jeremy már a nyakamat csókolta, és senki nem segített! Már az erőm is elfogyott, már reményem sem volt. Minden elveszett! Itt helyben meghalok… Miért nincs itt senki? Miért nem segít senki? Mit tettem, amiért a pokol tüzében kell égnem? Kiáltani akartam, ordítani, és sírni, de néma fájdalom törte ketté bizonytalan tükör lelkemet. Rosszabb volt mindennél… Ha ezt túlélem… ha ezt túlélem, már semmi sem választhat el minket egymástól Erikkel. Ez adott erőt, hogy utolsó leheletemmel álmomért harcoljak.

-         Valaki segítsen! – utolsó kiáltásomat az égre lőttem, és lábam összecsuklott, s elmenekültem a valóság elől, talán el is ájultam egy rövid időre, de a kegyelmet adó sötétség nem szippantott be újra, ahogy azt vártam, s kívántam.

-         Mássz le róla, te patkány! – hallottam meg Erik dühös kiabálását, majd Jeremy elengedett. A földre rogytam, és minden erőm elhagyott, csak levegőt vettem… Nehézkesen, szakadozva jutott tüdőmbe a levegő.

-         Betörted az orromat, te barom! – fájdalmas jajdulás, és reccsenés előzte meg ezt. A hangokat nem ismertem fel, reméltem, hogy Jeremynek törött el az orra. Kissé szédültem, de megpróbáltam felállni, hogy bemenjek, minél előbb eltűnni innen! Csak messze, messze, minél távolabb ettől az aljas embertől.

-         Máskor gondold meg kétszer, mit csinálsz a menyasszonyommal. – már csak azt vettem észre, hogy Erik előttem terem, és a keze véres. Meg akarta érinteni az arcomat, de aztán kezére nézett. Gyorsan beletörölte a pólójába, alaposan, majd kezével megtámasztotta a nyakamat.  – Emma, Emma, nézz rám! Jól vagy? Nézz rám Emma! Hallasz engem? Emma? – felnéztem, de nem láttam túl sokat. Nagyon szédültem, és vágytam a másvilágot… borzalmas volt! – Jól vagy? – nem tudtam válaszolni, csak nagyokat sóhajtva, kissé imbolyogva dőltem neki Eriknek, bújtam nyugtató karjai közé, próbáltam magyarázatot találni mindenre… arra hogy miért éppen velem, miért most, és egyáltalán miért történt ez... Hirtelen nagy tömeg támadt körülöttem, de nem értettem mit mondanak, csak a kiabálást hallottam. Felvittek és lefektettek az ágyra, mindenki engem szólongatott. A válaszom egy bamba nézés volt mindegyikre.

Mikor kicsit jobban lettem sírni kezdtem, az oldalamra fordulva. Hasam köré gömbölyödtem, és nem akartam élni… Meggyaláztak… Kihasználtak…

Felismertem az embereket lassanként. Ott volt Erik, Lena, Mrs. Dean, és még valaki… Őt nem ismertem fel. Eriket nézem, ő is ugyan ezt tette. Engem nézett… Próbáltam nem sírni, próbáltam megnyugtatni, de először magamat kell meggyőznöm, hogy ez nem a világ vége, csak ez én világom dőlt össze. A gondosan építgetett, tökéletes palotám. Átkaroltam magam, és még jobban zokogni kezdtem, mire hirtelen felállt, és dühösen kiabálva ki akart menni. Lefogta valaki, igaz nehezen, folyamatosan tartania kellett… Ha kiment volna innen, lapossá veri őt… Nem mintha nem érdemelné meg, de baja esne! Miattam, és ezt nem tudnám elviselni. A gondolat kissé erőt adott, jobban tudtam koncentrálni. Zsibbadt karom automatikusan tette a dolgát.

-         Ne menj el! – szólaltam meg félhangosan, és kezemet felé nyújtottam, de az visszahullott a takaróra. El voltam gyengülve, ez volt az utolsó dolog, amit még nagyjából felfogtam. Fejemet kissé megemeltem, próbáltam felülni, utánamenni, visszahozni őt, de nem volt erőm… Csak biztonságban szerettem volna tudni őt is, minél előbb. Nem keverhetem őt is veszélybe, ha már egyszer magamra nem tudok vigyázni eléggé. Utolsó leheletemet neki adtam. – Kérlek! – többet már nem láttam, csak vártam, hogy visszajöjjön, tombolt bennem a vak remény. Szinte már síri sem volt erőm… 

-         Nem megyek el, Szerelmem! Itt fogok maradni veled! – az ágyra feküdt, és fejemet a mellkasára fektette, úgy ringatott. Ő egy olyan csoda volt az életemben, amit nem szerettem volna elengedni! A sors meggyötört, sokszor betört, így egy idő után feladtam a harcot. De Erik mellett megerősödtem, már nem csak sodródtam, magamtól kezdtem úszni, egyenlőre még nem az árral szembe, de az az idő is el fog jönni!

Egy idő múlva mindenki kiment, csak Erik maradt itt velem. Már eléggé megnyugtatott, nem sírtam, de lelkem még mindig darabokban hevert, amit egyedül nem voltam képes megragasztani. Az évek során sok darabra tört a lelkem, kisebb törések voltak benne… de ez más volt! Az egész összetörött, sok kicsi darabra. Csakis egy valakivel tudom ezt feldolgozni, de nem vagyok még készen rá… Tudom, hogy ő itt lesz mellettem, akármi történik is.

-         Köszönöm, hogy… hogy… megmentettél. – suttogtam mellkasába, és még jobban belebújtam ölelésébe.

-         Az a szemét állat megérdemelte volna, hogy laposra verjem! Csak egy orrtörés jutott neki. – morogta a szavakat, mire felnéztem arcára. Olyan fájdalmas arckifejezés torzította el gyönyörű angyalarcát, amit meg sem tudok fogalmazni… Megenyhülve néztem rá, ha lehet, még közelebb húzódtam hozzá, még szorosabban simultam izmos mellkasához.

-         Nem is értem, hogy mit gondolt! – megborzongtam, mire Erik ránk húzta a takarót, és körém fonta karjait. – Én nem akartam veszekedni veled… csak… mostanában ingerlékenyebb vagyok, mint máskor! Tényleg sajnálom! – félve hunytam le szememet, és vártam. Hallottam, hogy Erik fogát csikorgatja, és kicsit mélyebbeket lélegez, mintha le akarna nyugodni.

-         Én… nagyon jóban voltam a húgommal, ő volt a mindenem. És ő… bepasizott, én pedig egyedül maradtam. Elromlott a kapcsolatunk, és… ő elköltözött. Nem tudtam, hogy mit csináljak, annyira dühös voltam rá!  Ez volt az… oka, hogy annyira megromlott a… a… kapcsolatunk. – szaggatottan, nehezen beszélt, nem találta a megfelelő szavakat. Felnéztem angyal arcába, és gyötrődve bámult vissza rám. Ezt gondolom nem mondta el sok embernek, mert nehezen találta a szavakat. Egyik tenyeremet arcára simítottam, és szemébe néztem. Mindent láttam ebben a pillanatba. Az örömöt, a fájdalmat, a reményt, a dühöt, a boldogságot, a keserűséget, a gyötrődést… és aggódást. Értem aggódott, mint mindig. Ki sem érdemeltem, de ő mégis szeretett. Soha nem leszek képes felfogni ezt…

-         Köszönöm, hogy elmondtad! – keserűen elmosolyodott, és aprót bólintott.

Volt min gondolkodnom… Lena, Jeremy, Erik, Claire, és újra Erik… csak úgy zsongott a fejem. A tévé halkan szólt a szobában, nem igazán néztem, csak hogy megtörje a csendet. Idő közben Szerelmem egyik kezét hasamra csúszatta, és csókot nyomott hajamba.

Lassan elaludtam, az álmok világa magával rántott, ólomsúlyok nehezedtek pilláimra. Álmodtam. Jeremyvel, és azzal, amit tett velem. Borzalmas volt az álom, és olyan valóságosan látszott.

Hirtelen pattant fel a szemem, lassan tértem vissza a valóságba, ami ne sokkal különbözött az álomtól. Mély levegőt vettem, és szabad utat engedtem könnyeimnek, a halk hüppögést nem tudtam visszatartani. Aztán kinyílt az ajtó, hatalmas fényáradat tört be, és egy alak takarta el a fényt valamennyire. Nyikorogva lépet beljebb, megpróbáltam mozdulni, de nem ment. Kiáltani próbáltam Erikért, de nem volt velem senki.

Aztán tényleg felébredtem. Nagyokat kortyoltam a meleg levegőből, és Erik felé fordultam. Közvetlenül mellettem feküdt, éppen fel akart könyökölni a párnán, hogy felkapcsolja a villanyt.

-         Jól vagy? Rosszat álmodtál? – a lámpa felkattant, mire hunyorogva visszadőltem a párnára.

-         Nem, és igen. – hangomat tompította a párna, megéreztem hátamon egy simogató kezet, mire összerezzentem.

-         Semmi baj, csak én vagyok! – válaszolt gyorsan, a reakciómra, és elhúzta kezét. Felemeltem a fejemet, és az oldalamra fordultam. Ujjaimat összefontam övével, és az arcomra vontam másik kezét.

-         Sajnálom! Ez egy ideig még… egy ideig így marad. – szomorúan elmosolyodtam, és hagytam, hogy Erik belecsókoljon tenyerembe. Elengedte arcomat, és kikászálódott a meleg párnák közül. – Hova mész? – csak remélni mertem, hogy nem haragszik rám…

-         Nyugi, csak lemegyek inni. Hozzak neked is valamit? – mondta, miközben mosolyogva fordult felém.

-         Veled megyek inkább. – semmi kedvem nem volt egyedül maradni, és egy kicsit féltem is bevallom. Néha még mindig magamon éreztem Jeremy kezeit… Borzongva keltem fel az ágyból, és belebújtam a köntösömbe.

-         Sietek, ne fáradj! – kétségbeesve néztem rá, csak úgy sütött arcomról a félelem. – Vedd fel a papucsod. – mondta kissé szomorkás mosollyal.