14. fejezet

Sziasztok!

Ez a fejezet magáért beszél... hosszú lett, remélem nem bánjátok! Végre kiderül a baba neve, mindenkinek kellemes olvasást, és a hétvégétek legyen jó :)

Pusz: Evalight

Erik szemszög

Egy csúnya köhögésre szakított ki éber álmomból. Reflexből fordultam Emmához, mert csak felőle jöhetett ez a hang. Meglepetésemre Lena ült az ébren lévő Emma mellett, aki éppen egy gyógyszert vett be. Álmosan simítottam végig arcomon, fejemre húzva a párnámat, és egy erőtlen nevetést hallottam.

-         Jó reggelt, álomszuszék. – suttogta fáradtan, rekedten.

-         Bátyó! – köszönt Lena is, mosolyogva a tegnapi beszélgetés után.

-         Jó reggelt. – kábán ültem fel az ágyban, a fejem mögé húzva a párnát, és egy óriásit ásítva. – Már tíz óra van? Úristen! – tizenegyre ott kell lennem az kisállatosnál. Emmának három nap múlva van a szülinapja, és többek között egy cicát veszek neki.

-         Mész valahova? – kérdezte Lena, miközben Emmának segített visszafeküdni a párnára.

-         Igen… egy üzleti megbeszélésen leszek. – mondtam kínosan, de Lena csak felvonta a szemöldökét, tapintatosan nem mondott semmit.

Villámgyorsan előszedtem egy inget, egy nadrágot, és egy zakót. Elég laza egy üzleti megbeszéléshez, de minek mennék öltönyben egy állatkereskedésbe? Gyorsan lezuhanyoztam, majd borotválkozás, és öltözés után, immár készen léptem ki a fürdőből. Lena Emma mellett ült, épp a lázmérőt vette el tőle, majd elégedetten bólintott. Bizonyára lement a láza, mert reggel nem lázcsillapítót vett be, hanem valamit torokfájásra. Lecaptattam reggelizni, megnézetem a reggeli híreket, és amikor vége lett, éppen a mosogatóba akartam berakni a tálamat, amikor Lena annyira megijesztett, hogy majdnem ledobtam azt.

-         Szóval üzleti megbeszélés – mondta, nevetve a reakciómon.

-         Emmának kedden lesz a szülinapja, de tényleg be kell futnom a céghez. – vigyorogtam, hogy mennyire átlát rajtam.

-         Hány éves is lesz?

-         Huszonhárom. Hat évvel fiatalabb nálam, szerintem az nem annyira sok…

-         Jeremy… öö… ő nyolc évvel volt idősebb nálam, úgyhogy nem sok. – mondta, szemében harag lángolt fel a fájdalom mellett.

-         Na, én megyek, mert időpontom van. Szia, Lena!

-         Aloha!

Felmentem a szobánkba, és letérdeltem Emma mellé. Kezemet óvatosan kisfiunk fölé simítottam, és egy csókot nyomtam hasára. Semmi kedvem nem volt itthagyni Emmát, főleg, hogy beteg volt, és az elválások egyébként is nehezek voltak. Végigsimítottam piros arcán, és el eltűrtem egy arany tincset, ami erőtlenül hullott gyönyörű arcába. Sóhajtva nyomtam egy puszit homlokára, majd miután megigazítottam a párnát, és a takarót, csendben kisétáltam a szobából.

Nem sokat vacakoltam a továbbiakban. Gyorsan bepattanva a kedvenc kocsimba a zakót a hátsó ülésre dobtam, majd a zenét hangosra állítva száguldottam az úton. Tizenegy előtt öt perccel meg is érkeztem, majd mély gondolkozásba estem egy szürke és egy vörös macskát illetően.

-         Szia, cica, hát te milyen fajta vagy? – kérdeztem, és most kezdtem csak érezni az átbeszélgetett éjszaka hatását. Nem jó jel, ha az ember állatokhoz beszél…

-         Ő egy perzsa-sziámi keverék. Nagyon okos állat, és inkább családokba való. A gyerekekkel is jól kijönnek, és a szabadban is szeretnek lenni. Viszont, nagyon sokat kell gondozni őket. – mondta a készséges eladó hölgy, bájosan mosolyogva, amikor felemeltem a cicát, és a karomra tettem, végigsimítottam selymes, hosszú szőrén.

-         Mennyi idős?

-         Két hónapos lesz nemsokára. Nagyon okos állat, okosabb, mint a legtöbb cica.

-         Akkor… két nap múlva elvihetném őt? – kérdeztem, miután megfontoltam a döntésemet.

-         Természetesen.

Miután kifizettem a cicát, és a hozzá tartozó dolgokat, elfutottam egy ékszerészhez. Miután kiválasztottam egy nyakláncot, és egy hozzá illő fülbevalót, vettem egy könyvet, majd siettem haza.

Már egészen jól volt Emma, éppen ebédelt, amikor hazaértem. Az túlzás, hogy ebédelt, mert csak egy-két falatot sikerült megennie, majd megkérdeztem, hogy nem akar e megfürdeni. Azt kérte, hogy Lena segítsen neki, én pedig tiszteletben tartottam a kérését. Miután én is megebédeltem Lenaval, beraktam egy filmet Emmának, és megvártam, amíg elalszik. Szóltam Mrs. Deannek, hogy figyeljen Emmára, amíg mi elmegyünk lovagolni. Felfrissített a száguldás, és a friss levegő, de időközben szakadni kezdett az eső. Miután beügettünk egy fa alá, beszélgetni kezdtük.

-         Most mi legyen? Nem lenne jó, ha mi is megbetegednénk! – kérdezte Lena, túlkiabálva z esőt, miközben leszállt az elegáns, fekete lóról, és a sziklára ült.

-         Keressük meg a régi bunkerunkat! Mit szólsz hozzá? – vigyorogtam, és meglapogattam a lovam oldalát. Ő volt a kedvencem, mert nagyon okos volt, és gyors.

-         Jó ötlet! – visszamászott a lóra, és újra elindultunk, már lassabban, mert az út csúszós, és sáros volt. – Na és mit vettél Emmának? – kérdezte vigyorogva.

-         Egy ezüst nyakláncot, és egy fülbevalót, egy cicát…

-         Egy cicát? – nézett nagyot Lena, miközben buzgón mosolyogni kezdett.

-         Igen, miért? – gyanakodva vontam össze szemöldökömet.

-         Nem emlékszel? Gyerekkorunkba volt egy macskánk, és Buborék úrnak hívtuk! – felvontam szemöldökömet, majd tovább soroltam az ajándékokat.

Miután megtaláltuk a bunkert, olyan romos állapotban volt, hogy nem mentünk fel rá, de az eső egyre jobban szakadt…

Úgy döntöttem ideje hazamenni, megnézem Emmát, hogy van. Kezdtem ideges lenni, és a tempón is akaratlanul gyorsítottam a lovammal. Gyorsan bevittem az istállóba a lovakat, miközben Lena előre ment a házba. Miután beértem hosszú lépteit, ledobtuk a kabátunkat, és egyből Emmához mentünk.

Mrs. Dean körötte sürgött, és egy sárga vászonzsebkendőt vett le éppen homlokáról, szeme üvegesen a távolba meredt. Némán roskadtam le az ágy mellé, miközben Mrs. Dean visszatette a hideg zsebkendőt, és kiment a folyosóra. Fejemet a takaróba temettem, és próbáltam nem gondolni a legrosszabbra… Emma állapota romlott.

Gyenge keze hajamba túrt, erőtlenül gereblyézte nedves hajam, és ajkát erőtlen suttogásra kényszerítette.

-         Neked most erősnek kell lenned, Erik! Vigyáznod kell rá, helyettem is. – halkan köhögött, és megpróbált felülni.

-         Maradj nyugton, Emma! – de azért megtámasztottam karommal a hátát, hogy ne kelljen magát tartania.

-         Azért mosdóba csak kimehetek. – pimaszul vágott vissza féltésemre. Sóhajtva forgattam a szememet a régi Emma hallatán. – Segítesz? – sötétvörösre pirult, hogy még ehhez is segítségre is van szüksége.

-         Egészségben, betegségben… hamarosan el fogjuk mondani ezeket a szavakat. – mosolyogva emeltem ki az ágyból, óvatosan támasztottam meg törékeny alakját, bár nem tudtam, mit hogyan tegyek, olyan gyengének látszott.

-         Bizony! – kontrázott rá, és pocakjára simította kezét. A hálóing eléggé feszült már szépen gömbölyödő hasán. Tenyeremet én is oda tettem, és mosolyogva fogadtam a kicsi mozgását. Elég aktív baba.

-         Ígérd meg, hogy holnapra meggyógyulsz… de mindenképpen felhívom Jaket, hogy nem megyünk. – kétségbeesetten zihálni kezdett, homloka ráncokba szaladt, és köhögni kezdett.

-         Ne… muszáj elmenni! – a fürdő felé indultam, magammal húzva, és erősen törtem az agyamat, hogy mit lehetne kitalálni. Felcsillant a szeme, de én betuszkoltam a fürdőbe, és illedelmesen elfordultam. Miután végzett, visszavittem az ágyba, megint felráztam a párnát, megigazítottam a takarót, amíg ő belém kapaszkodott.

-         Jól van, majmocskám, most már visszafeküdhetsz! – kinyújtotta rám a nyelvét, és visszamászott az ágyba. Csókot akartam nyomni a homlokára, de meggondoltam magamat, mire Emma finoman számra helyezte a kezét, és amennyire tudott, eltolt magától. Felvontam szemöldökömet, mire gyors magyarázkodásba kezdett.

-         El fogod kapni. – vágyódva tekintett arcomra, és láttam rajta, hogy szinte szenved, annyira vágyik csókom után. – Erik… menj el Lenaval a bálra, kérlek! Ez nagyon sokat jelentene számomra, ezt te is tudod.

-         Rendben. – sóhajtottam nagyot, és Emma mellé telepedtem. Majd később megbeszélem Lenaval a dolgot. – Hogy vagy?

-         Sokkal jobban! Járt itt az orvos, és ő is azt mondta, ma még maradjak ágyban, de holnap már felkelhetek.  Aztán két nap múlva már semmi bajom nem lesz! – mondta, miután aprót kacagott. – Most, hogy itt vagy, már sokkal jobban vagyok, ezt te is láthatod.

-         Ilyen hatással vagyok rád? – nem felelt semmit, csak elmosolyodott, és összefonta ujjainkat. – És a pici? Ő hogy van?

-         Hát… mostanában sokat mozog. Sokat van ébren. Remélem, hogy jó baba leszel, Ad… - elpirult és lehajtotta a fejét.

-         Na, most már fejezd be! – vigyorodtam el, és hanyatt dőltem, úgy, hogy fejem éppen Emma pocakjánál volt, így alulról rálátást nyertem arcára. – Emmaaaaaa… - mondtam nevetve.

-         Adam. – mondta ki, és arcát kezébe temette. Ez a név eszembe se jutott, de nagyon tetszett.

-         Szóval Adam. Nekem tetszik. – lefeszegettem kezét az arcáról, bár nem volt rajta mit feszegetni, és szemébe néztem. – Nagyon teszik!

-         Tudod, sok időm volt gondolkodni a nevén… együtt kellett volna megbeszélni. Te gondolkoztál már rajta? – elnevettem magamat.

-         Milyen apa lennék, ha nem gondolkoztam volna! Persze, és ráadásul elég sokat, csak úgy gondoltam, korai tizenkilenc hetesen. – kezével kitapintotta arcvonásaimat, lágyan cirógatva arcomat.

-         És mik tetszenek? – végigsimított ajkamon, mire mindketten nagyot sóhajtottunk, és felültem. Vigyorogva közelítettem felé, de ő nevetve akadályozott meg édes küldetésemben. – Nem, nem! Majd holnap, ha jobban leszek! Esetleg!

-         Gonosz vagy, de elhiheted, duplán fogok támadni. – kacéran vonta fel szemöldökét, és megnyalta ajkát. Szemébe egyre jobban tért vissza az élet.

-         Már várom. – bosszúsan szusszantottam, és visszakanyarodtam a témához, ledőltem az előző pozíciómba. Nem tudtam megélni, csókot nyomtam Emma hasára. – Ha nincs ló, jó a szamár is?

-         Egyenlőre. – nyugtáztam, majd sorolni kezdtem a neveket. – Adam… Matty… David, John. Körülbelül ennyi. De az Adam nagyon tetszik.

-         Matt? Az is szép név, meg a John. – elmosolyodtam, majd elmeséltem Johnatan Lockwood történetét.

Sokáig beszélgettünk, majd Emma elálmosodott, úgyhogy beraktam a filmet, és együtt néztük. Többször lenéztem Emma arcára, amin a szerelmes történet láttán (amit máskor csöpögőnek tartottam volna), néha mosoly, néha könny jelent meg. Magamhoz öleltem, nem érdekelt, hogy meg fogok betegedni, de szükségem volt rájuk, és nekik is rám. Mi már egy család vagyunk, és néha áldozatot kell hozni a másikért.

Nyolc óra környékén, amikor a filmnek vége lett, beraktam a következőt, és Emma már rég aludt. Én is álomba merültem, oldalra billenve a fejemet, arcomat hajára hajtottam, és kezemmel még közelebb húztam magamhoz. Áldottam az eget, hogy egy ilyen csodát ölelhetek minden nap… egy ilyen csoda ad nekem egy másik kis csodát, egy kicsi emberkét, aki már most nagyon fontos volt számomra.

Elképzeltem, amikor először tartom a karomban. Aztán a babakocsiban toljuk Emmával egy parkban, homokozunk, mikor már tud járni… és így tovább, mindent végiggondoltam szép sorjában.

Mindenféle zagyvaságot összeálmodtam, nem is emlékszem, hogy miről, de korán felébredtem. Képtelen voltam visszaaludni, így elmentem futni. Eszembe jutott, hogy akkor is futottam, amikor Emmával beszéltem legelőször…

Kellemes idő volt, és elég sokan futottak, hozzám hasonlóan, miközben vagy zenét hallgattak, vagy csak a tájat nézték. Már majdnem kiértem a főútra, úgyhogy bekanyarodtam egy kisebb utcán, és a virágzó fák között futottam tovább.

Talán fél óráig is futhattam, amikor kezdtem kifáradni. Hiába, kijöttem a gyakorlatból… Amióta Emmával vagyok, nem nagyon edzettem, futni meg főleg. Nem akartam egyedül hagyni őt, és futni Emmával… majd ha már „kint lesz” a baba. Lovagolni sokszor jártunk, vagy a közeli mezőn sétáltunk, néha még az erdőbe is bementünk.

Miután hazafutottam, gyorsan bekaptam egy szendvicset, és felmentem lezuhanyozni. Szinte égette a forró víz a bőrömet, miközben a hajamat is eláztatta. Belebújtam a köntösömbe, majd gyorsan megborotválkoztam, és kimentem a fürdőszobából.

Emma már ébren volt, éppen az erkélyre akart kimenni. Azért annyira még nem volt jó idő…

-         Jövök! – mondtam, mert emlékeztem, hogy mennyire megijesztettem egyszer, és átöleltem a derekát. Halkan nevetett, és már sokkal jobb volt a hangja, mint tegnap.– Jó reggelt, Szerelmem.

-         Szia! – rebegte, és megfordult ölelésemben. – Futni voltál?

-         Igen, el is fáradtam rendesen. – vigyorogtam, mint egy tejbe tök. Magamhoz szorítottam, vigyázva… Adamre, és belecsókoltam a nyakába. – Most már szabad? – suttogtam fülébe, reményteljesen kuncogva.

-         Szabad! – megadta magát, és önként tapasztotta száját enyémre, ami édes csókban forrt össze.