23. fejezet

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy csak most hozom a friss fejezetet, de nyakunkon a nyár, és nem nagyon kerültem nethez...De most már itt van, úgyhogy jó olvasást mindenkinek :) Kárpótlásul jó hosszú lett, és képet is hozok hozzá :)

Em csizmája

Lovaglónadrág

Ő lenne Dona

A kis Claire

Reggel ugyanolyan fáradtan ébredtem, mint máskor, csak még korábban.

Még Erik sem volt ébren, kivételesen én keltem fel előbb, így előszedtem a lovagló cuccomat, és írtam egy kártyát Eriknek, hogy hol vagyok. Tudom, hogy nagyon aggódós típus, főleg, ha rólunk van szó. Magamra vettem a ruháimat, és kimentem a lovakhoz. Jelenleg három ló volt nálunk, mindegyik nagyon békés állat, de volt egy póni, akire fel nem ültem volna semmi kincsért. Az én személyes kedvencem Dona volt. Gyönyörű barna volt, és mindig rajta lovagoltam, még a terhességem elején. Nagyon szelíd állat volt, most is hozzá mentem, hogy kicsit sétáljak vele. Ugyan fel nem ültem rá, de egészen a kifutó végéig sétáltunk. Néha megsimogattam a fejét, és egész végig beszéltem hozzá.

Egy idő után megint éreztem egy fájást, most egy kicsit hosszabb, és erősebb volt, de még mindig semmi komoly. Adam csak ijeszteget engem – gondoltam, és átöleltem Dona nyakát, kicsit még belé is kapaszkodtam, mert állva biztos nem bírok ki egy ilyen fájást.

Erik egy idő után kijött, ő rajta kobak is volt, gondolom lovagolni fog egy kicsit. Ahhoz képest, hogy régebben mindig futottunk, mára ezt a szokást teljesen elhagytuk. Majd szülés után belehúzok egy kicsit.

-          Jó reggelt, Szerelmem! – mosolyogva jött közelebb hozzánk, és a kezembe adott egy pohár kávét. – Koffeinmentes, három cukorral és tejjel, ahogy szereted. Ugye nem lovagoltál?

-          Nem, pedig szeretnék! Annyira jó lenne felülni Donára…

-          Amint megiszod a kávédat, felültetlek rá, de csak amíg visszaérünk. Nem akarom, hogy bármi bajotok essen! – belekortyoltam a kávémba, aztán a kerítésre tettem a poharat. Halványan elmosolyodtam, és egyik kezemet Adam fölé simítottam.

-          Nem fog, ha te vigyázol ránk, hidd el! – közelebb léptem hozzá, és egyik karomat a nyakába fűztem. Ajkamat nagyon finoman az övéhez érintettem egy pillanatra, aztán átöleltem a derekát, és hozzásimultam.

-          Vigyázok rátok… - suttogta a hajamba, és Donához vezetett. Szőrén ültem meg, mivel nem gondoltam, hogy fel fogok rá ülni, ezért nem nyergeltem fel. Egyébként sem emelhetném meg a nyerget, olyan nehéz. Bakot tartott, óvatosan felmásztam, és a kezembe adta a kávét. – Idd meg gyorsan. – kettőt kortyoltam, és máris kiürült a pohár.

-          Úgy érzem magamat, mint a hét évesek a vásárban! – nevettem fel, de Dona ezt nem értékelte, és majdnem megugrott. Nagyot dobbanta a szívem, Erik azonnal nyugtatni kezdte a lovat, de ő egyre csak rángatta magát.

-          Nem tudom, mi van vele! Gyere, segítek leszállni róla. – egyik kezével a kötőféket fogta, míg másikkal engem igyekezett lesegíteni. Mikor ez sikerült nagyot sóhajtottam, és én is segíteni akartam lecsillapítani Donát. – Emma, ne gyere ide! Teljesen meg van vadulva, át tudsz mászni a kerítésen? – elég alacsony volt, úgyhogy bólintottam, és átküzdöttem magamat a barna fatákolmányon. Pár lépést hátráltam, amíg bele nem ütköztem a fenyőbe, aztán néztem, ahogy Erik küzd a lóval.

-          Engedd el, hadd fusson! – kiáltottam neki, de ő még mindig tartotta a kötőféket. – Engedd, mielőtt neked ugrik. Erik, meg fog vadulni, kérlek, engedd el!

-          Oké, elengedem. – hátat fordított neki és igyekezett átmászni a kerítésen, de rosszul lépett. Megbotlott a kerítésben, és leesett róla, mire én egyből hozzá léptem. Dona már rég elvágtatott, talán meg sem áll egészen a kifutó elejéig.

-          Úristen! Jól vagy? – guggoltam le hozzá, igyekeztem valahogyan segíteni neki, de nem tudtam igazából, mi történt.

-          Persze… csak megbotlottam a kerítésben. – segítettem felülni neki, aztán óvatosan a csizmához nyúltam, mire felordított.

-          Le kell venni! Csak így tudom megnézni. – az ápoló tanfolyamra gondolta, amit három éve végeztem el, csak hogy legyen mit csinálnom, meg persze a szakma. Erik nem szólt semmit, csak a kerítésnek támasztotta a hátát, és szorosan összezárta a szemét. – Akkor most leveszem, szólj, ha fáj, megpróbálom máshogy.

-          Oké… - óvatosan húzni kezdtem a csizmát, egy darabig szépen is ment. Amikor be kellett volna hajlítania a lábát, láttam, hogy alig tudja visszatartani a kiáltást.

-          Nem tudod behajlítani ennél jobban?

-          Nem, ez a max.

-          Akkor hajlítsd be, amennyire tudod, és gyorsan fogom levenni. – szinte egy másodperc alatt levettem, de Erik felordított. – Oké, kész.

A csizmát a földre tettem, aztán a zoknit is óvatosan lehúztam a lábáról, és szemlélni kezdtem a sérült részt. Be volt dagadva, és egy kicsit meg is lilult, de nem látszott komolynak. Egy picit megmozgattam, aztán úgy döntöttem, mentőt hívok. Ha csak enyhe ficam volt, akkor is veszélyes.

Nagyon hamar készen lett a röntgen, szerencsére nem törött, és nem is szakadt semmi. Azt mondták pihentetni, meg jegelni kell, aztán fokozatosan terhelni. Beugrottam a gyógyszertárba véralvadásgátlóért, és fásliért, aztán besegítettem Eriket a kocsiba, és hazamentünk.

-          Nehogy megpróbálj egyedül kiszállni, mindjárt jövök! – parancsoltam rá, és azon gondolkoztam, be kell e zárnom a kocsiajtót, hogy biztos ne tudjon kijönni.

-          Rendben, itt várok. – mondta szemét forgatva, én pedig egyből felmentem az emeletre, Lena segítségét kérni. Szerencsém, hogy itthon volt, egyedül nem tudnék segíteni Eriknek.

-          Szia, Lena! Segítenél egy kicsit?

-          Aha, persze! Miben? – kikapcsolta a tévét, és elindultunk lefelé.

-          Hát… Eriknek kificamodott a bokája, és egyedül nem szabad mennie. – Lena idegesen felém fordult, és egy pillanatra meg is állt.

-          Mi történt?

-          Dona megugrott… és amikor megpróbált átmászni a kerítésen, elesett. Szerencsére nem súlyos, de kell egy pár hét, mire meggyógyul. – nyugtattam meg Lenat, aki idegesen tördelte ujjait.

-          Pedig ő a legnyugodtabb lovunk! Mi történt?

-          Lehet, hogy én zavartam meg. Felültem rá egy kicsit, de nem lovagoltam – tettem közbe azonnal, mielőtt még jobban megijed – Aztán elkezdett alattam mozgolódni, pedig tényleg nem csináltam semmit. Bár… lehet, hogy a nevetésem zavarta meg. Erik lesegített róla, és átmásztam a kerítésen, és amikor elengedte a lovat, ő is át akart mászni, de megbotlott… - emlékeztem vissza.

-          Milyen régen lovagolt utoljára Erik?

-          Már nagyon régen. Több mint egy hónapja. Lehet, hogy elszokott tőlünk? – találgattam. Majdnem a kocsinál voltunk, úgyhogy előreengedtem Lenat.

-          Szia, bátyó! Hallom, ügyes voltál. – dorgálta meg finoman, és felhúzta az ülésről. Óvatosan segített neki felmenni a lépcsőn, aztán az ágyhoz vezette, és leültette.

-          Köszönöm, Lena, rengeteget segítettél! – mosolyogva ajánlotta fel további szolgálatait, de most már egyedül is elboldogulok. – Bekenem a krémmel, aztán átkötöm újra a fáslival. Holnap reggel segítek lezuhanyozni, de ma este pihenned kéne egy kicsit, jó?

-          Szerintem egyedül is menni fog, de nem bánom, ha segítesz. – mosolygott rám csibészesen, mire megforgattam a szemeimet. Elővettem a véralvadásgátlót a dobozból, és injekciós tűvel a kezemben mentem felé.

-          Feküdj el, be kell adnom a véralvadásgátlót.

-          Tűvel? – szóval nem csak engem zavartak a tűk. Óvatosan hátradőlt, és felhúztam a pólóját. Fertőtlenítettem a hasfalát, aztán egy gyors mozdulattal beadtam az anyagot.

-          Nem is volt olyan rossz, ugye?

-          Nem is éreztem egyáltalán. – mosolygott rám.

-          Te pihenj le egy kicsit, én pedig főzök egy teát.

-          És neked nem kellene pihenned? – vágott vissza somolyogva. – Hoztam málnalevél teát. Magadnak olyat főzz, segít a terhesség utolsó szakaszában.

-          Rendben.

Feltettem a vizet, elővettem a filtereket, és amíg nem forrt fel a víz, pakolásztam a konyhában. Azt a két bögrét vettem elő, amit még múlt héten hozott, és összeillettek. Elolvastam a málnalevél tea hatásait, addigra pont fel is forrt a víz, és már raktam is a filtereket a poharakba, aztán rá a víz. Nem szoktuk megízesíteni a teát általában, de most megízesítettem. Amikor elővettem a tálcát, megint jött egy fájás, azt hittem, ott helyben összeesek, annyira erős volt. Szerencsére csak rövid ideig tartott, így már tudtam is visszamenni Erikhez. Nagyon bántam, hogy erőltettem a lovaglást! Ha ez nincs, akkor nem ficamodik ki a lába…

-          Milyen teát főztél? – mosolygott rám, amikor beléptem.

-          Neked Roibos sültalmát, a kedvenced. És hoztam fájdalomcsillapítót, de nem biztos, hogy beveheted.

-          Miért? – a kezébe adtam a meleg bögrét, és a véralvadásgátló papírját kezdtem szemlélni. Meg is találtam azt a részt, ahol leírja, mit nem lehet bevenni, és sajnos, nekünk pont olyanunk volt otthon.

-          Be kell ugranom a gyógyszertárba!

-          Ráér holnapig, nem fáj annyira…

-          Aztán ha éjszaka fel fogsz ébredni, akkor meg nem lesz! Szóval tíz perc, és itt vagyok, maradj nyugton addig.

Magamra kaptam egy kardigánt, és bepattantam a kocsiba. Valami pörgős számot raktam be, nehogy elaludjak, mert ez a nap engem is kimerített nagyon. Máskor meg többet szoktam pihenni, van, hogy egész nap alig kelek fel. Ahogy beértem a városi forgatagba, eszembe jutott, milyen rég nem voltunk már sehol… és miután megszületik Adam, megint nem mehetünk majd sehova. Elterveztem, hogy mindenképpen elmegyünk még valahova ezen a héten. Amikor beértem a gyógyszertárba, le kellett ülnöm a padra, olyan erős fájás jött.

-          Hölgyem, jól van? – kérdezte egy férfi.

-          Persze… semmi baj. – szuszogtam, és igyekeztem rátalálni magamra.

-          Mikorra van kiírva? – értetlenül néztem rá.

-          Pardon?

-          A baba… mikor fog megszületni?

-          Ja! Július tizennégy, elvileg, de az orvosom rosszul számolt. – hátradőltem a kényelmes padon, és a férfi arcát néztem. – Azt hitte, három héttel később fog születni, pedig már harminchét hetes vagyok, harmincnégy helyett.

-          És miért van itt? – érdeklődött tovább. Igazából furcsának találtam, hogy egy vad idegen fickóval beszélgetek, de nem nagyon vettem tudomásul az agyamban motoszkáló gondolatokat. Lazítani akartam öt percre. Beszélgetni. Megnyalni egy kicsit a világ felé.

-          A vőlegényemnek kificamodott a lába, mert megvadult az egyik lovunk. És fájdalomcsillapítót jöttem venni, ami nekünk van otthon, azt nem lehet véralvadásgátlóval bevenni. – foglaltam össze röviden.

-          Jaj, de illetlen vagyok, még be sem mutatkoztam. Tyler Johnson vagyok, rezidens szülészorvos. – mosolygott rám, és kezet fogtunk.

-          Emma Knowles, főállású kismama és menyasszony. – mosolyogtam vissza. – Melyik kórházban rezidens?

-          A Szent- Annában.

-          Valóban? Én ott fogok szülni!

-          Ki a szülészorvosa? – nyilván ismeri őt.

-          Jacob Fellman. Nekem viszont lassan mennem kellene. Megveszem a gyógyszert, aztán hazamegyek. – mosolyogtam rá.

-          És tudja, ki van beosztva magához rezidensnek? – elég fiatal volt, ráadásul civil ruha volt rajta, úgyhogy belevágtam.

-          Tegeződjünk, ha nem gond. – elkezdtem felállni, és hagytam, hogy Tyler finoman segítsen.

-          Rendben, Emma!

-          Nem tudom, ki van beosztva hozzám. Azt hiszem, egy nő. – beálltunk a sorba, előttem hárman álltak, a legelső egy alacsony, ősz néni volt. Egy halom receptet váltott ki, úgyhogy ez megint csak hosszú lesz.

-          Sara elment. Az összes helyét én vettem át, szóval akkor én lesek benn magánál. – nagyon szimpatikusnak tűnt Tyler, és nagyon fiatal is volt. – Megkérdezhetem, hogy hány éves vagy?

-          Huszonhárom múltam nemrégen. - mosolyodtam el. – És te?

-          Huszonnégy leszek hamarosan. Tavaly fejeztem be az egyetemet, és most vagyok gyakornok. Úgy látszik, hamar munkába is fogok állni, de nem akarok dicsekedni. – nevetett fel hamiskásan. Szőke, rövid haja volt, és kék szeme.

-          Úgy gondolom, kell lennie egy egészséges önbizalomszintnek. – végre sorra kerültem, és már kértem is a fájdalomcsillapítót. Gyorsan fizettem, és megvártam, amíg Tyler is végez.

-          Hát akkor… hamarosan találkozunk. Vigyázz magadra, Emma!

-          Szia!

Tyleren gondolkozva szálltam be a kocsiba, és hajtottam gyorsan haza, hogy minél előbb elmúlathassam Erik fájdalmát. Tényleg nagyon hiányzott az ismerkedés, és elterveztem, hogy összebarátkozom vele, mielőtt még Adam megszületik. Hiszen első ránézésre egy rendes, és kedves is. Talán Erik is jóban lesz vele, és Jake után lesz egy normális barátja. A többiekkel úgysem tartja egyáltalán a kapcsolatot, nem mintha én annyira példás lennék ebben. De megfogadtam magamban, hogy holnap elmegyek Lucyvel és Susannal vásárolni valamit.

Mire hazaértem, Erik már aludt, és nem volt szívem felébreszteni, csak néztem békés arcát. Óvatosan betakargattam, odatettem mellé egy pohár vizet és a gyógyszert, ha netán felébredne. Még egyszer visszafordultam az ajtóból, hogy rápillantsak aztán, Lena szobája felé indultam. Ő sem volt otthon, és Claire-t is magával vitte, azt hiszem, vásárolni mentek.

Egy ideig az előszobában tévéztem, aztán egy pillanatra elszundítottam, míg meg nem hallottam a közeledő léptek zaját.

-          Te meg mit csinálsz? – korholtam Eriket, de olyan ártatlanul nézett rám, hogy nagyot sóhajtva segítettem őt a kanapéhoz.

-          Csak hiányoztál… meg fájt a lábam, és felébredtem rá. – mosolygott fel rám.

-          Bevetted a gyógyszert?

-          Igen, de még nem használ egyenlőre. – hátrahajtotta a fejét, és szorosan összezárta a szemét.

-          Nagyon fáj?

-          Mindenkivel megesik az ilyen… csak a bénaságomnak köszönhetem az egészet. – nevetett magán.

-          Ha nem akartam volna annyira felülni Donára, nem lett volna semmi baj! – idegesen beletúrtam a hajamba, és a bejárati ajtó felé fordultam.

-          Ugyan már, Em! Nem a te hibád… már máskor is vadult meg Dona. – meghökkenten néztem magam elé, de még mindig ott volt bennem a kisördög. Ha nem lennék olyan erőszakos…

-          Ah… - nyögtem fel, és azt hittem, ott helyben összeesek. olyan erővel tört rám a fájdalom, mint eddig még soha, terhesség alatt.

-          Mi az? – óvatosan leültem a kanapéra, és lihegve vártam a kín végét. Most hosszabb volt, mint máskor, és intenzívebb is. Körülbelül fél percig tartott, de én azt hittem, ott helyben rosszul leszek. Mikor vége lett, fáradtan dőltem hátra, és arcomra tettem a kezemet.

-          Ezt én nem fogom bírni. – kezét lazán átvetette a vállamon, és csókot nyomott a homlokomra.

-          Dehogynem! Eddig is olyan jól csináltál mindent!

-          Jóformán semmit nem kellett csinálnom. – nevettem fel kínomban.

-          Emma! Ahhoz képest, hogy eddig súlyos beteg voltál, nézz magadra! Egészséges kismama vagy, és a szülés is rendben lesz… - ecsetelte tovább.

-          Sokat nyavalygok, igaz? – néztem rá fáradtan mosolyogva. – Biztos a hormonok… bár, akkor mindent rá lehetne fogni! – ajkával végigcirógatta nyakamat, egészen a fülemig.

-          Akkor azok a hormonok rám is kihatnak egyfolytában. – suttogta a fülembe, és éreztem, hogy mosolyog.

-          Hogy kellhet neked egy bálna… - sóhajtottam, a kényeztetést élvezve.

-          Jaj, Emma! Dehogy vagy bálna! – elképzeltem magamat egy óriási tengeri állatként, és még a hideg is kirázott.

-          Majd meglátjuk a szülés után.

-          Néztél már tükörbe? Szerintem nem vetted észre, hogy mennyire tökéletesen őrjítő vagy minden egyes nap! – elakadt a lélegzetem. – Ha csak rád pillantok, szinte elveszed az eszemet, tudod? Megőrülök érted… - erősen csókolni kezdett, de én csak gyengén olvadtam ölelésébe. Teljesen szétcsúsztam az előbb hallottak miatt. Kezemet izmos mellkasára csúsztattam, hogy végigzongorázzam minden egyes négyzetcentiméterét. Ujjaim alatt néha megrándult egy-egy izom, és lábaimat időközben az ölébe húzta, hogy még közelebb legyek hozzá.

-          Szeretem, hogy izmos vagy… - suttogtam a fülébe.

-          Tényleg? – mormogta izgatóan, megint csókolni kezdett, ezúttal még vadabban.

-          Már alig várom a nászutunkat… addig úgysem fogjuk kibírni szerintem. – kacagtam halkan, miközben ölébe ülve csókoltam végig a nyakát.

-          Szerintem se! Én már most annyira…

-          Ki ne mondd! – pihegve leheltem csókot arcára, ahol csak értem. – Ha kimondod, esküszöm, nem fogok tudni megállni. – persze, hogy akartam hallani, mennyire kíván, de most egyikőnk sem volt abban az állapotban.

-          Akkor állíts le!

-          Nem fog menni, te is tudod. – nyelvemmel végigsimítottam ajkán, mire nagyot sóhajtva csúsztatta derekamra kezeit. Éreztem, hogy már igen szűk a nadrágjában a hely, de most tényleg nem szabadott.

-          Akkor menjünk fel!

-          Nem lehet, neked a lábad fáj, nekem meg a hasam nagy. Nem jó kombináció… - mosolyogtam bele csókunkba, és már egy kissé ködös volt már mindkettőnk tekintete.

-          Majd valahogy megoldjuk, nekem ez nem jelent akadályt. – vigyorgott rám.

-          Ha majd jobban leszel, akkor talán, de ma nem.  – lecsúsztam az öléből oldalra, és vállára hajtottam a fejemet. – Ne haragudj, szerelmem!

-          Te most élvezed, hogy kínzol engem?

-          Egy kicsit…